.

Feedek
Megosztás
HTML

Amikor Vágó István nem hitt a szemének

Lejegyezte: Galactus - Írta: Sebestyén Balázs

Körülbelül négy-öt éve kezdtem el tanításokra járni, lámákkal találkozni. Nem hívott közéjük senki - egyszerűen volt bennem egy hiányérzet, ami odavonzott ebbe a közegbe.


Ha Nepálról vagy Tibetről olvastam, mindig elfogott egy érzés, hogy nekem ehhez a helyhez, ehhez a kultúrához közöm van, én itt valamikor már jártam. Mint amikor egy kedves arcot látsz, egy ismerős hangot hallasz, s bár nem tudod, kicsoda az illető, legbelül érzed, hogy jó a közelében lenni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azonnal, első szóra és minden kritika nélkül elfogadtam mindent, amit a pránanadi tanítóitól hallottam. Amikor példáil egyikük azt állította, hogy a tanítások révén meg tudom majd gyógyítani magam, azt mondtam, hogy ez hülyeség.

Talán néha tiszteletlen, de egészséges kétkedéssel viszonyultam hozzá. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - ma már meggyőződéssel állítom: amit kezdetben hitetlenkedve hallgattam, minden valóság. A reinkarnációs utazások, a gyógyítás, a mindnent átható energia - egytől-egyig működő dolgok.

Láttam például a magyar mestert, aki a két ujja között egy aprócska követ hozott létre. Nem volt benne semmi trükk. Anyaggá sűrítette az energiát.

Ezt az utóbbi élményt Vágó Istvánnal is meg tudtam osztani. Amikor közösen vezettünk vetélkedőt, gyakran szóba elegyedtünk. Mindenki tudja róla, hogy kételkedik a tudományon túli jelenségekben. Kicsit talán bosszantja is a létezésük.

Erre összehozza a sors egy olyan sráccal, aki a pránanadi tanításait követi. Mit mondjak, érdekes beszélgetéseink voltak. Amikor elmeséltem neki az energia anyaggá sűrítését, láttam a szemén, mit gondol az egészről. Felajánlottam, hogy összehozok egy találkozót a gyógyítóval egy helyen.

István azonnal igent mondott, és hamarosan ott ült a mester előtt. Nagyjából két órát beszélgettünk, majd a tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. Mikor átadta, figyelmeztetett:

"Vigyázz, István! Ennek a kőnek olyan sűrű az energiája, hogy egy kicsit meg is égette a kezed."

Odanéztünk, és tényleg! Egy kis ponton elszíneződött a bőr. Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió..

Akkor a pránanadi mester elmosolyodott:

"Nincs semmi baj, István. Neked ezzel még nincsen dolgod."

Ez az élmény számomra igazi katarzist jelentett. A kövecske megszületése, a kétely, a vád és a nyugodt válasz. Ott, abban a pillanatban én is rádöbbentem, hogy nem az a fontos, ki mit lát.

Vágó István számára talán még nem jött el az idő, amikor kinyithatja a szemét. Egyszerűen nem állt készen rá. Neki van egy hite, aminek központi eleme az, hogy amit most látott, az valójában nincs.

Ha akkor beismeri, hogy a meggyőződése téves, olyan világnézeti alapokat veszít el, amelyekre évtizedeken át, aprólékos gonddal felépítgette saját világát. Összeomlott volna körülötte minden, neki pedig újra fel kellett volna építenie az egész univerzumát. Vágó e helyett inkább becsukta a stemét, befogta a fülét, és nem vett tudomást valamiről, ami pedig ott volt az orra előtt.

A mester mindezt egy pillanat alatt átlátta, s tisztelte annyira Istvánt, hogy nem akarta sem meg-, sem pedig legyőzni. Ehelyett inkább elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és azt mondta:

"Figyeljetek, most megmutatom nektek, mire képes az emberi tudat!"

Leült három méterre az égő gyertyától, és mi azt láttuk, hogy először megnő a láng, majd lassan össszezsugorodik, kisvártatva pedig újra magasan lobog! Közben - tán mondanom sem kell - mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket, a levegő sem rezdült.

Vágó István a végén elkérte a gyertyát, mondván, hadd vihesse el megvizsgálni, mert biztosan el van benne vágva a kanóc. A kívánsága teljesült, arról viszont nem hallottam, hogy utólag bármit is felfedezett volna.

Forrás: Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas című könyve

Párhuzamos életek

A cikket lejegyezte és szerkesztette:Galactus - Forrás:Jenny Randles: Time Storms

Somerset (Nagy-Britannia), 1974

Egy somerseti férfi, Peter Williamson szerint, 1974. július 28-án, egy verőfényes napon, kerti sütögetés közben valóságot váltott.

Az előkészületeket heves elektromos vihar szakította félbe. A kutyájuk egy fa alatt lapult, talán a furcsa légköri viszonyok miatt. Peter be akarta vinni a házba az állatot, de ahogy felé tartott, egy villanás történt, és amikor vége lett, Peter eltűnt!

Kihívták a rendőrséget, Marynek, Peter feleségének nyugtatót adtak, a gyerekek pedig az ismerősökhöz mentek aludni. Alapos kutatás ellenére sem akadtak az eltűnt férfi nyomára. Azt bizonygatták, hogy egy közelben becsapódó villám hatására a vendégek elvesztették tájékozódási képességüket, így nem láthatták mi történik Peterrel, akit traumás amnézia ért a villámlás hatására. Valószínűleg elkóborolt a zűrzavarban.

Aztán három nappal később, reggel 8-kor Petert eszméletlenül találták meg a közeli bozótosban, egyik lába egy kis tóba lógott. Úgy tűnt, a semmiből pottyant oda. Semmi jel nem utalt arra, hogyan jutott be a lezárt kertbe (az őt megtaláló kertésznél volt az egyetlen kulcs). Petert napokig kezelték súlyos sokkal a kórházban, és ő nem emlékezett arra, hogy mi történt.

Aztán elkezdődtek az álmok és egyre világosabban látott mindent. Egy idő múlva Peter úgy gondolta, ez már több mint puszta képzelődés. Álmaiban egy ismeretlen kertben állt, csuromvizesen. Döbbenten és zavartan járta az utakat, aztán megtalálták és kórházba vitték. Itt teszteknek vetették alá. Emlékezett egy doktor, több nővér és az osztály nevére is.

"Valódi" életében egyiküket sem ismerte. Az álmok hosszúak és evilágiak voltak - ezért gondolta valóságosnak őket.

Időről időre "pislákolt" körülötte a kórház és a bútorok olyan helyeken tűntek fel, ahol azelőtt nem álltak. Aztán a kórterem újra a megszokott lett.

Az egész úgy hangzik, mint egy valóságváltás. Egy másik sokatmondó megjegyzés, amit Peter az álomhoz (vagy emlékhez) fűzött: amikor a kórházban a saját hangját hallotta, az nagyon furcsán hangzott - mintha "lelassítva" visszhangzott volna.

Amint javult az állapota, megengedték, hogy az ismeretlennek tűnő kórház körül sétáljon egyet. Amint az ösvényen sétálgatott, valahogy ismerősnek tűnt minden. Aztán másra már nem emlékezett, csak arra, hogy a tónál ébredt fel.

Colin Parsons kutató három napig a családdal maradt. Az álomban szereplő kórházat megtalálták. Egy közeli betegszoba volt a hozzá tartozó kórteremmel, s Peter a doktor és a nővérek nevére is helyesen emlékezett.

A doktor nem ismerte fel Petert, aki a kórházi feljegyzések szerint soha nem is járt ott! Azt állították, hogy Peter csak kitalálta az álmot olyan információ-részletek alapján, amelyek a tudatalattijában tárolódtak (talán egyszer hallott egy beszélgetést a kórházról).

---------------

Az elektromos vihar alatt Peter vajon egy párhuzamos valóságba jutott - olyanba, amely szorosan a másik mellett van?

Ha így van, akkor feltételezhető, hogy visszatérhetünk saját valóságunkba?

És mi van, ha sok hasonló valóság sok Petere tűnt el azon az estén, és az, aki visszatért a "mi" valóságunkba, nem azonos azzal, aki eltűnt?

Talán egy másik valóságban szintén van egy férfi, aki visszatért a családjához, de egy kicsit másnak látszik?

A világ tele van olyan történetekkel, amelyekben az emberek eltűnnek és soha többé nem látják őket, vagy olyan idegenek eseteivel, akik a semmiből jönnek elő, és nem tudják megmagyarázni, kik ők és honnan jöttek. Lehetséges, hogy ilyen esetekben a gyors valóságváltás eredményének a tanúi vagyunk? Dermesztő gondolat...

Elátkozott autók

Egy 1910-es Gräf & Stift Double Phaeton luxuslimuzin és egy 1955-ös Porsche 550 Spyder. Hogy kerül egymás mellé ez a két autó? 45 év és egy óceán választja el őket. Mégis van bennük valami közös. A balszerencse, ami végigkísérte őket.

Ausztria sokkal inkább síterepeiről, mint autógyártásáról híres. Nem volt ez mindig így. A tizenkilencedik század végére egy bécsi kerékpárjavító vállalkozás felismerve az újdonságban rejlő lehetőségeket, felkérte Joseph Kainz-t, hogy tervezzen egy autót. Az eredmény egy egyhengeres, De Dion-Bouton motorral szerelt autó lett, melyben a világon elsőként alkalmaztak elsőkerék-hajtást. A Gräf testvérek 1901-ben társultak William Stift üzletemberrel, így jött létre a Gräf & Stift egyesült vállalat. Járműveik Spitz márkanév alatt jelentek meg 1907-ig, mikor Arnold Spitz autókereskedése csődbe ment. Ezután saját nevükkel szerepeltek főúri igényeket kielégítő, kényelmes luxusautóik, melyek nagy népszerűségre tettek szert az arisztokrácia, így a Habsburg uralkodóház köreiben is. A képen látható 32 lóerős, négyhengeres (motorszám 287), elsőkerék-meghajtásos luxuslimuzint 1910. december 15-én vette meg Harrach grófja. Bármily csodálatos konstrukció volt is a maga idejében, nem bizsergető motorhangjáról, nem csodálatos formájáról, de nem is kényelméről és igényes kivitelezéséről híres. Baljós hírneve 1914. június 28-ára datálódik, mikor Szarajevóban megölték benne Ferenc Ferdinánd trónörököst.

Ferenc Ferdinánd halála után új tulajdonosa az osztrák Potiorek tábornok lett, aki a valjevoi ütközet elvesztése miatt kegyvesztetté vált és megháborodott. Halála után jármű tulajdonosa Potiorek egyik kapitánya lett, aki kilenc nap múlva halálra gázolt két gyalogost, majd egy fának ütközve életét vesztette. A háború végeztével az autó Jugoszlávia kormányzójához került. Nála is hatott a balszerencse, négy hónap alatt négyszer szenvedett balesetet, melynek következtében elvesztette egyik karját. Egy orvos vásárolta meg az autót, aki fél év múlva árokba borult vele és halálra zúzta magát. Nem volt szerencsésebb következő tulajdonosa Simon Mantharides ékszerész sem, aki önkezével vetett véget életének. Ezután egy svájci autóversenyző tulajdonába került, aki egy sziklafalról lezuhanva halt meg. Egy szerb gazda, ismerve az autó történelmi múltját, jókora összeget adott érte. Hamarosan életét vesztette egy szokatlan balesetben, melynek szenvedő alanya volt még a felesége, egy ló és egy szekér is. Utolsó tulajdonosa, Hirschfeld Tibor autószerelő egy hosszú kocsisor előzésekor bekövetkezett balesetben halt meg, mikor elvesztette uralmát a megpördülő jármű felett. Az autó ezen a ponton befejezte végzetes útját és a Bécsi Történettudományi Múzeumban lelt végső – és ezúttal biztonságos – lakhelyre.

Álmodozz, mintha örökké élnél. Élj, mintha ma meghalnál.” (James Dean)


Ugorjunk kissé előre az időben. 1955-öt írunk, egy 24 éves indianai srác sikerei csúcsán vásárol magának egy Porsche 550 Spydert. Talán már az autónak adott Kis Fattyú (Little Bastard) becenév sem volt szerencsés, valamint a 130-as számban szereplő 13-as is rossz ómennek nevezhető. Bár szerződése eredetileg tiltotta, mégis lehetőséget kapott a versenyzésre. Egy étterem előtt mutatta meg új autóját Alec Guinessnek, aki baljóslatúnak nevezte, majd azt mondta, hogy ebben az autóban egy héten belül halott leszel”. Történt mindez 1955. szeptember 23-án, hét nappal a végzetes baleset előtt.

James Dean 1955. szeptember 30-án szerelőjével, Rolf Wütherich-kel a kaliforniai Salinasba tartott egy autóversenyre, mikor egy szabálytalanul kikanyarodó 1950-es Ford Custom Tudor coupéval frontálisan ütközött.

Az ütközés során Wütherich kirepült az autóból és mindössze az állkapcsa törött el. James Dean túlélte ugyan az ütközést, de még aznap a Paso Robles War Memorial Kórházban belehalt sérüléseibe.


A roncsokat az a George Barris vásárolta meg, akitől Dean az autót vette. Ahogy a műhelyben levették a trailerről, a kocsi megcsúszott és eltörte az egyik szerelő mindkét lábát.


George Barris szétszereltette és az egyes alkatrészeket értékesítette. A motort és a vezérműtengelyt Dr. Troy McHenry és Dr. William Eschrid orvosok és amatőr versenyzők vásárolták meg és építették be versenygépeikbe. A Pomona Fair Grounds viadalon Kaliforniában mindkét autó ütközött, Dr. Eschrid súlyos sérüléseket szerzett, Dr. McHenry életét vesztette. Véletlen, vagy a Spyder alkatrészei sérülhettek Dean balesete során?

Barris a Porsche két kerekét egy fiatalembernek adta el, melyek egyidőben kaptak defektet és így autójával egy árokban landolt. Ő szerencsésen megúszta a kalandot.

Ilyen előzmények után George Barris úgy döntött, hogy az autó egyéb részeit nem adja el. Felajánlotta a Kaliforniai Autópálya Rendőrségnek, hogy felhasználják egy biztonsági kiállításon. A garázsban, ahol az autót tárolták, tűz ütött ki, melynek egyetlen „túlélője” James Dean Porschéja volt. Legközelebb egy sacramentói középiskolában állították ki, ahol leesve az emelvényről eltörte egy diák csípőjét.
1959-ben, egy kiállításon 11 darabra hullott szét minden látható ok nélkül. Végül, 1960-ban kamionra tették az autót, hogy Miamiban egy biztonsági kiállításon szerepeljen. Ide azonban soha nem érkezett meg. Az út során rejtélyesen nyoma veszett.
James Dean halálának 50. évfordulóján az Illinois-béli Volo Auto Museum egymillió dolláros „vérdíjat” tűzött ki rá, de Little Bastard mind a mai napig nem került elő.

Porsche 550 Spyder

A 356 Speedster (Ferry Porsche, Walter Glöckler 1951) ihlette autót kimondottan versenypályákra szánták. Az 550-és a versenyzés hatékonysága érdekében alacsony építésű, 1,5 literes, négyhengeres, négy vezérműtengelyes, 110 lóerős Fuhrmann-motorral szerelték. 1953-56 között gyártották és összesen 90 darabot adtak el belőle. 1956-ban Umberto Maglioli/Huschke von Hanstein Targa Florio győzelme után a „Giant Killer” becenevet kapta.

No.5 550 Spyder

1963. november 22. Dallas – Kennedy-gyilkosság

Talán egyetlen eseményhez sem kapcsolódik annyi jóslat, baljós előjel, mint a JFK elleni merénylethez. Vajon a '61-es Lincoln Continental is elátkozott volt?
Hihetetlen, de ennek az autónak nem volt olyan érzékeny lelke, mint az előbb említetteknek. Miután a nyitott limuzin tetőt, fegyverzetet és páncélzatot kapott, Lyndon Baines Johnson használatába került. LBJ egyetlen kikötése az volt, hogy az eredeti éjkék színű autót fessék át feketére. A későbbiekben Nixon, Ford és Carter is utazott benne, mielőtt 1977-ben „nyugdíjazták”, majd a Henry Ford múzeumban állították ki amellett a '72-es Lincoln mellett, melyben Ford és Reagan is túlélte az ellenük irányuló gyilkossági kísérleteket.

Léteznek vajon elátkozott autók? Vagy csak szerelői hibák? Esetleg vezetői melléfogások? Valóban van lelkük a tárgyaknak? Urban legend, átok, vagy szerencsétlen véletlenek összjátéka? Ki tudja...

Forrás: http://autofilia.blog.hu/2009/04/12/elatkozott_autok

Ki ölte meg az elektromos autót?

Ez volt az egyik leggyorsabb, leghatékonyabb autó, amit valaha is készítettek. Villannyal, elektromossággal működött, nem bocsátott ki szennyező anyagot, és az autóipar élmezőnyébe röpítette az amerikai technológiát. Azok a szerencsés kevesek, akik vezethették, többé nem akartak megválni tőle.

Akkor miért zúzta be a General Motors az EV1 elektromos járműflottáját az arizonai sivatagban?

A Ki ölte meg az elektromos autót? végigköveti a GM EV1 életét és titokzatos halálát, megvizsgálja hogy milyen kulturális és gazdasági hullámokat keltett, és ezek a hullámok hogy verődtek vissza a kormány és a nagy üzleti vállalkozások termeiben.

forrás:youtube

A Dylatov incidensre keresi a választ egy új mozifilm (magyar előzetessel)

1959. január 27-én Igor Dyatlov nyolc fős csapatával az Ortofen Hegy meghódítására indult, de végül sosem érték el céljukat. A jól dokumentált tényekből kiderül, hogy február 1-én hóviharba kerültek és sátrat vertek egy hegygerincen. Ami viszont ezután történt, azt máig teljes homály fedi.

Mivel nem adtak életjelt magukról, február 20-án egy kereső csapat indul értük, akik február 26-án meg is találják Kholat Syakhl mellett a csapat elhagyott sátrát, melyet jól láthatóan belülről szaggattak szét. Tisztán kivehető lábnyomok vezettek az erdő felé a hóban, melyek 500 méter után azonban hirtelen eltűntek.

Az első két holttestet az erdő szélénél találják meg, akik cipő és ruha nélkül, alsóneműben fekszenek. Nem messze tőlük újabb három holttestre bukkannak, köztük Dyatlovéra, ők valószínűleg a sátorhoz akartak visszatérni. A többi holttestet már csak hónapokkal később, május 4-én találják meg, a több, mint négy méter vastag hóréteg alatt, az erdős terület mélyén.

A vizsgálatok az első holttestek esetében kihűlést állapítottak meg, de a többi testen súlyos sérülések voltak. Főként koponya- és mellkasi zúzódások, melyek mind óriási erőbehatások következtében keletkeztek.

Rekonstruálható volt, hogy a csoport az éjszaka folyamán gyakorlatilag hanyatt-homlok menekülve hagyta el a tábort. Belülről kivágták a sátrakat, és a mínusz 17 fokos hidegben, zokniban és alsóneműben rohantak az erdő felé.

Az esetre a mai napig nincs semmiféle magyarázat, ugyanakkor több feltételezés is létezik, melyek közül az egyik leggyakrabban emlegetett, hogy a hegymászók egy ellenséges szándékú földönkívüli civilizáció képviselőivel akadtak össze a fagyos hegyoldalban.

Az incidenst már több dokumentumfilmen is feldolgozták, egyebek mellett a History Channel: Ősi idegenek (Ancient Aliens) című sorozata, 3. évadának 10. epizódja is részletesen foglalkozik vele. Most először azonban, játékfilm készült a történet alapján, amely azonban sajnos nem az eredeti sztorit dolgozza fel. A napjainkban játszódó történet ugyanis néhány fiatalról szól, akik saját expedíciót indítanak a több, mint fél évszázados rejtély megoldására...

A filmet március 14-től vetítik a hazai mozik, a magyar feliratos előzetest viszont már most bárki megnézheti:

 

Forrás: ittvannak.hu