.

Feedek
Megosztás
HTML

A kristálykoponyák nyomában 12.rész 1/2 - Az aztékok és a kristálykoponya

Írta:Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok:Galactus

Jóllehet német felfedezésünk azzal fenyegetett, hogy gyökeresen átformálja vélekedésünket a kristálykoponyákkal kapcsolatban, a párizsí koponya őrzői eltökélten kitartottak amellett, hogy az ő koponyájuk "kétséget kizáróan azték". A British Museum koponyájára a "vélhetően azték" címke lett tűzve, és Nick Nocerino is arra a véleményre helyezkedett, hogy a koponyája legalább olyan ősi, mint az aztékok. A tudományos tesztekig semmit sem tudhattunk biztosan. Még mindig egyféle bizonyosságban reménykedtünk.A közbenső időben többet is meg akartunk tudni az aztékok által hátrahagyott régészeti leletekről, és fel akartuk fedezni magunknak Teotihuacán rejtelmes romjait.

Eugéne Boban kétes hírneve ellenére önkéntelenül is eltűnődtünk azon, hogy a látogatásának ezen a helyen lehetett-e bármiféle köze a kristálykoponyákhoz,melyeket áruba bocsátott.Az azték civilizáció az i. e. XIII. század elején szökkent szárba, a mostani Mexico City környékén, ezért úgy határoztunk, hogy elsőként oda látogatunk el. Mexico City napjainkban hatalmas kiterjedésű metropolisz, mely közel 20 millió lakosnak ad otthont. A levegőből határtalan betontenger benyomását kelti, mely a hegységek által közrefogott fennsík egészét elfoglalja, és minden oldalról a különféle vulkánok kíugró csúcsai szegélyezik. Ezek többsége napjainkra már kialudt, de némelyikük, mint a Popocatapetl,időnként még ma is kitöréssel fenyeget. Amikor megérkeztünk a talajra, még ezek az óriási vulkánok is láthatatlanná váltak a vastag szmogfelhő mögött, mely ezt a kiterjedt nagyvárost nap mint nap ostromolja. A szennyezettség állítólag egyenértékű káros hatást fejt ki napi 40 szál cigaretta elszívásával, és több évvel is megrövidíti a várható átlagos élettartamot.

Amint kihevertük az időeltolódást, nekivágtunk a zsúfolt utcáknaka Nemzeti Antropológiai Múzeum irányában. Kívülről szemlélve ez az alacsony, földrengésbiztos betonépítmény sokkal inkább emlékeztetett atombunkerre, mint arra a csodálatos kincsestárra,melynek bizonyult. Óriási szerencsénkre vezetőnk is rendkívüli ember lett, José Salomez Sanchez, az archeológia professzora,aki a közeli egyetemről látogatott el ide. José, akárcsak számtalan más akadémikus társa, rákényszerült arra, hogy elégtelen keresetét az olyan jövedelmező melléktevékenységekből egészítse ki, mint amilyen az idegenvezetés is, annak érdekében, hogy élelmezni és taníttatni tudja négy gyermekéből azt a kettőt, aki még mindig vele lakott.Mialatt Ceri és én végigsétáltunk a múzeum folyosóin, megcsodálva a számtalan ősi műremeket, José élénk színekkel ecsetelte az ősi aztékok civilizációját, és az őket megelőző kultúrákat.Úgy tűnt, az aztékok civilizációja teljes egészében a halál kultuszára és imádatára épült. Óriási hírnévre tettek szert rituális emberáldozataik miatt, és teljes megszállottsággal viseltettek az emberikoponya iránt.

A múzeum teli volt különféle egzotikus műtárgyakkal,és számos ősi leleten megtaláltuk szimbólumként az emberi koponyát.Az azték birodalom csúcspontján Közép-Amerika hatalmas területét ölelte fel, nyugaton a Csendes-óceántól indulva keleten egészen az Atlanti-óceánig, északon a sivatagokig, délen pedig a dzsungelekig. A becslések szerint egykor 10 millió lakosa lehetett,akiket szinte az utolsó szálig teljesen kiirtottak a spanyolok, amikor 1519-ben megérkeztek ide.Az azték birodalom felemelkedése és bukása drámából, erőszakból,tragédiákból és árulásokból szőtt történet. Elmeséli, hogyan sikerült egy maroknyi hontalan földművesből álló csoportnak kevesebb mint 200 esztendő leforgása alatt létrehozni Amerika egyik leghatalmasabb és legerősebb civilizációját. Annak a története ez, hogy hogyan sikerült egy 33 éves férfinak, mindössze 600 emberrel és 16 lóval elfoglalni egy ilyen fenséges birodalmat, mely jóval hatalmasabb volt még saját otthonánál, Spanyolországnál is.Az aztékok üstökösként való feltűnésének, majd hanyatlásának története, mely a prófécia és előre elrendeltetés hatalma mellett is tanúskodik. És, mint azt felfedezhettük, vélhetően egy vagy több kristálykoponya is belekeveredett az eseményekbe.A teotihuacánokra, az aztékok elődeire Mexikó közepének ezen a részén, gyakorta tekintünk úgy, mint az azték kultúra eredeti megalapítóira. A civilizációjuk a történészek szerint még a Krisztus születése előtt szökkent szárba, és csúcspontját megközelítőleg ugyanakkor érhette el, amikor a római birodalom. Napjainkra mindebből nem maradt meg más, mint Teotihuacán romvárosa,valamivel északra a jelenlegi Mexico Citytől.A teotihuacánokat a toltékok követték, akiket leginkább Tula városának alapítóiként ismerhetünk, melynek maradványai a mai napig megtalálhatóak, szintén nem messze Mexico Citytől.

Őket az azték hit- és gondolatvilág számos elemének forrásaként is számon tartják. Az aztékok mítikus helyként kezelték Tulát, olyan fenséges és virágzó városként, mely festőknek, szobrászoknak és drágakő-műveseknek adott otthont. A későbbi azték számadások szerint a toltékok "valóban bölcs" emberek voltak.Számos istenséget imádtak, mindenekelőtt azonban a középamerikai civilizációk hatalmas istenét, a "tollas kígyót", Quetzalcoatlt.A tanításai szerintük olyan vallásos gyakorlaton alapult,mely a fényt és a megismerést helyezte előtérbe, harmóniát és egyensúlyt teremtve az emberiség és a természet között.Az aztékok hite szerint Quetzalcoatl óriási segítséget nyújtott őseik művészeti és kulturális fejlődése során. Úgy tartották, bámulatraméltó palotákat építtetett, melyek a négy fő irány felé néztek, és kioktatta az embereket a vallásról, földművelésről, törvényről.Ő tanította meg nekik a matematikát és az írott nyelvezetet is, akárcsak a zenét és dalírást, a művészeteket és kézművességet,és különösen azt, hogyan munkálják meg az értékes fémeket és köveket. Ahogyan a korai spanyol krónikás, de Sahagún feljegyezte:A maga idejében Quetzalcoatl hatalmas gazdagságot fedezett fel... az eredeti türkizt, aranyat és ezüstöt, korallt és kagylót...és a drágaköveket.Ezáltal könnyen lehetséges az is, hogy éppen a nagy vezér tanította meg az aztékok őseit arra, hogy készítsenek el értékes kövekből olyan tárgyakat, mint akár a kristálykoponya is.Az mindig is tisztázatlan volt, hogy az eredeti Quetzalcoatl csupán istenség volt, vagy valóban élő személy, mindenesetre"sápadt bőrűnek és szakállasnak" írták le. Az aztékok szerint valaha élt is egy Quetzalcoatl nevű főpap, aki egy vallásos kultuszt vezetett,és egy apróbb birodalmat irányított, központjában Tulával.Akár istenség volt, akár ember, a történet úgy tartja, hogy Quetzalcoatl,aki a fényt képviselte, a sötét erők ellen küzdött Tulában.A sötétséget az olyan istenek képviselték, mint Tezcatlipoca, avagya "Füstölő Tükör", vagy Huitzilopochtli, az aztékok védő istensége,aki a Nap és a háború istene is volt. Az emberáldozat nyilvánvalóan már akkoriban is elterjedt gyakorlat volt Közép-Amerikában- a toltékok legalább annyira rögeszmésen viseltettek a halál és az emberáldozatok irányában, mint az aztékok -, csakhogy mindez nem képezte Quetzalcoatl tanításainak részét, és a hitvilág szerint éppen ez volt az a pont, ahol vitába szállt a körülötte lévőkkel.Végül elveszítette a küzdelmet a sötétség erőivel - különösen Huitzilopochtlival szemben maradt alul -, és rákényszerült,hogy elmeneküljön Tulából.



A legendák szerint "kincsét eltemette",és kígyók hátán "a tengereken át keletnek hajózott". Előtte azonban ígéretet tett rá, hogy visszatér, de némely beszámolók szerint csakis akkor, ha felhagynak az emberáldozatokkal; bár mások szerint a visszatérés az ősi kalendárium szerinti Egy Nád évében fog bekövetkezni.Hallgatva Quetzalcoatl és csatájának történetét a Huitzilopochtli által képviselt sötét erőkkel szemben, önkéntelenül is eltűnődtem rajta, lehet-e bármiféle köze a kristálykoponyáknak ehhez a nagy és bölcs tanítóhoz, aki nyilvánvalóan sokat tudott a drágakövekről,ásványokról és megmunkálásukról. Lehettek a kristálykoponyák olyan szépséges szimbólumok, melynek készítésére a rejtélyes tanító feltétlenül megtanította népét? Vagy a kristálykoponyák éppen Huitzilopochtlit és a sötétség erőit jelképezik?Nem sokkal azután, hogy Quetzalcoatl elmenekült, a XIII. század eleje körül, egy csapatnyi nomád tűnt fel Mexikó középső részén.Kezdetben úgy emlegették őket, mint "az embereket, kiknek arcát senki sem ismeri", később pedig ők lettek a magasztos aztékokká.Mint azt José Salomez Sanchez kifejtette, a törzs valódi eredete napjainkra már a mítoszok és a legendák ködébe veszett. Egyes beszámolók szerint a legendás Chicomoztocból származtak, "a hét barlang vidékéről" - ezt gyakorta tartják utalásnak arra a magasan fekvő, hegyvidékes részre, melyen oly sokáig tartott az átkelés, miután elindultak eredeti "anyaméhükből".

Ez a közös eredet - melyet azok az emberek osztottak meg, akik az út ideje alatt hét törzsre szakadtak szét - egy "Aztlan"-nak nevezett helyre mutat.Ezt többen tartják "tengeren túli országnak", "csodálatos városnak,mely egy szigetre épült", bár ennek később nyoma veszett.Számos beszámoló állítja, hogy az aztékok eredetileg északról érkeztek,ám a hit szerint az eredetileg Aztlanból érkező telepesek vándorlása roppant hosszú ideig, több évszázadig is eltartott, mialatt Mexikó pusztaságai és hegyei között kóboroltak, alkalmas helyet keresve új otthonuk megalapítására. A vándorlásról szóló számos történet utal arra is, hogy az aztékok átkeltek Michoacánon,"azok földjén, akik birtokolják a halakat" - és így vélhetőenaz Atlanti-óceánon is -, mielőtt elérhették volna végleges otthonukat.A legendák szerint a vándorlást a törzsek prófétái irányították,akik elmondták az embereknek, hogy ott fognak majd egy hatalmas várost emelni, ahol meglátnak majd egy sast, amint az kígyót tart a karmai között. A XIII. század elején az aztékok megérkeztek egy kiterjedt fennsíkra, több mint 7000 láb (2240 méter) tengerszint feletti magasságon. A völgy napjainkban szikkadt és száraz,de akkoriban két óriási tó is található volt itt, és így tökéletes helyként kínálkozott egy nagyobb népesség életkörülményeinek biztosítására. Valóban, amikor az aztékok megérkeztek ide, a fennsíkot már benépesítették a különféle törzsek, ráadásul az őslakosokban valamiért visszatetszést keltettek az új jövevények.Miután megtudták, hogy az aztékok letelepedésre alkalmas helyet keresnek, az egyik tó partjára irányították őket - olyan területre,mely hemzsegett a mérges kígyóktól - abban a reményben, hogy azok egyszer és mindenkorra véget vetnek a bevándorlásnak.1325-ben azután - nem messze a parttól, egy parányi szigeten -az aztékok nyilvánvalóan meglátták a jelet, melyet oly régóta kerestek- egy sas telepedett le az egyik kaktuszra, egy kígyóval a karmai között. Így hát boldogan telepedtek le azon a helyen, elkezdték fogyasztani a kígyókat, és még köszönetet is mondtak a helybélieknek, amiért ilyen csodálatos helyre irányították őket,ahol biztosítva van egyik kedvenc ételük folyamatos ellátása. Nádból és botokból szerény kivitelű templomot emeltek esőistenük,Tlaloc tiszteletére, aki a vizek és a termékenység istene is volt,majd nekiláttak lecsapolni a mocsarakat, öntözőcsatornákat vájtak a sziget talajába, és jövedelmező mezőgazdasági termelésbe kezdtek,különösen ami a kukoricát illeti.Az aztékok azonban hatalmas katonai potenciált is kiépítettek.

Zsoldosként bérbe adták erejüket a területen élő kisebb törzseknek,a nyers erőszakot hirdetve tanácsadóikká váltak, majd alaposan kizsákmányolták őket mindezekért cserébe. Hamarosan már alattomos és könyörtelen emberek hírében álltak, akik különös módon barátságos tónust ütöttek meg támadásaikat követően,ugyanakkor azok alatt nyomát sem lehetett náluk látni könyörületességnek vagy lelki aggályoknak. Ennek különösen elborzasztó példájaként José Salomez azt az esetet említette, amikor meghívtak egy szomszédos királyt egy ünnepségre, melynek során annak leánya iránti "megbecsülésüket" kívánták kimutatni. A király előreküldte lányát, és ő maga csak később csatlakozott a ceremóniához.Amikor elérkezett az ideje, hogy lánya is megjelenjék a lakomán,a király elborzadva látta, hogy egy azték harcos táncol be a színre, leánya frissen lenyúzott bőrében.Ezt követően az aztékok hatalmas birodalmat kovácsoltak össze.Ahogy gazdagságuk gyarapodni kezdett, két hatalmas várost is építettek aranyból és kövekből. A város a tavon Tenochtitlan néven volt ismert, ez a mai Mexico City; a másik, Tlatelco, valamivel északabbra - ma szintén a hatalmas és kiterjedt város része. Minden várost egymással kapcsolatban álló csatorna-, illetve öntözőhálózattal kötöttek egymáshoz, melyek ellátták azokat a környező hegyek friss vizeivel. Mindegyikük központjában egy hatalmas templom- és palotakomplexum magasodott, melyek otthont adtak az újsütetű királyoknak, arisztokráciának és szent embereknek,ezen felül helyszínként szolgáltak az aztékok számára temérdek istenük imádatára, melyek megkívánták a rendszeres emberáldozatot is. Tenochtitlan közepén építették fel az aztékok legmagasztosabb templomukat, mai nevén a Templo Mayort (főtemplomot).Uralkodóik és könyörtelen harcos-királyaik irányítása alatt kezdték az aztékok kiválasztott népnek tekinteni önmagukat.

Újraírták a történelmet, múltbéli győzelmeiket dicsőítették, és megsemmisítették az általuk leigázott törzsek valamennyi történelmi emlékét, hogy ne maradhasson bizonyíték, mely megkérdőjelezné az azték felsőbbrendűséget. Ők felelősek a vallási rendszer reformjáért is, mely során új megvilágításba került a rettegett nap és hadisten, Huitzilopochtli - természetesen Quetzalcoatl rovására.Az aztékok szupremációja Mexikóban azonban csak kevesebb mint egy évszázadig tarthatott, mert az egész birodalom alapjaiban rázkódott meg, amikor a XVI. század hajnalán megérkeztek a spanyolok. Az eseményt az azték szent emberek és az arisztokrácia néhány tagja vélhetően előre meglátta. Egyik katonai vezetőjük,Nezahualpilli, aki mágus és varázsló hírében is állt, állítólag már az 1500-as évek elején figyelmeztette az uralkodót, II. Moctezumáta "Nap fiainak" eljövetelére, és azokra "a különös és csodálatos dolgokra, melyekre az ő uralma alatt fog sor kerülni". A szóbeszéd szerint maga Nezahualpilli is úgy menekült meg a haláltól,hogy még a spanyolok érkezése előtt egy titkos barlangba vonult vissza.II. Moctezuma olyan uralkodó hírében állt, aki kritikusan szemlélte a vallási rituálékat, és a papi kaszt ezoterikus jóslatait;állítólag egyre inkább visszatetszést keltett benne számos, általa rossz előjelnek tekintett esemény. Mintegy 10 évvel a spanyolok megérkezése előtt egy vakítóan ragyogó üstökös tűnt fel az égbolton.De Sahagún elmagyarázza, milyen jelentőségű volt ez az esemény az aztékok számára:.. egy rossz előjel elsőként a mennybolton mutatkozott meg.Ez olyan volt, mint egy lángnyelv; mint a tüzes hajnalpír. Úgy tűnt, apró cseppekben hullani is kezdett a földre, mintha átlyuggatta volna az égboltot.Ezt követően az egyik azték istennő szentélye rejtélyes körülmények között tüzet fogott, és a tó vize gigászi hullámokat vetett,holott éppen szellő sem rezdült.

II. Moctezumáta

Mondják, hogy egy rejtelmes kő "beszélni is kezdett", és bejelentette Moctezuma birodalmának bukását. Keveset tudunk erről a kőről, azon túl, hogy úgy hivatkoznak rá, mint az "áldozat kövére",és hogy egy Azcapotzalco nevű helyen tartották. A spanyol Diego Durán korai megemlékezései szerint:A kő... ismét megszólalt. "Menj, és mondd meg Moctezumának,hogy lejárt az idő... Figyelmeztesd rá, hogy a hatalmának és az uralmának vége, hogy hamarosan látni és tapasztalni fogja személyesen is a véget, mely rá vár, amiért nagyobbá akart válni magánál az istennél is, mely a dolgokat irányítja."Magának Moctezumának szintén volt egy varázserejű tükre obszidiánból(vulkáni üvegből), melyet az eljövendő események előrelátásához használt. Állítólag amikor belenézett a tükrébe, "fegyveres férfiakat látott, szarvasok hátán ülve" - feltehetőleg így utalt a spanyolok lovaira, melyek ez idő tájt teljesen ismeretlenek voltak Amerikában.Moctezuma egybehívta szent embereit és jövendőmondóit,hogy megfejtse a végzetet, mondván:Ti ismeritek a jövőt... tudtok mindenről, ami csak az univerzumban történik... hozzáfértek mindahhoz, mely a hegyek szívébe és a föld közepébe lett zárva... látjátok, mi van a vizek alatt, a barlangokban, a talaj hasadékaiban, a lyukakban, és a zubogó forrásokban... Könyörgöm nektek, semmit se rejtsetek el előlem, és beszéljetek teljesen nyíltan."De azok nem voltak hajlandóak beszélni. Dühében Moctezuma börtönbe vetette valamennyiüket. Amikor azonban hallotta, hogy papjai egyáltalán nem esnek kétségbe ketrecükben, de "teli vannak örömmel és boldogsággal, és egyfolytában nevetgélnek maguk között", újra felkereste őket, és ezúttal szabadságukat kínálta cserébe,amennyiben beszélnek.Azt felelték neki, hogy amiért ennyire ragaszkodik baljós végzete megismeréséhez, el fogják mondani neki, mit olvastak ki a mennyek csillagjaiból, és mit tudtak meg a rendelkezésre álló hatalmak folytán: olyan bámulatos csodának fog áldozatául esni, melyhez hasonló végzetet még soha emberfiának nem kellett elszenvednie.Egyes beszámolók szerint Moctezumának annyira nem volt ínyére a válasz, hogy hagyta papjait és jövendőmondóit éhen pusztulni.1519 áprilisában az első spanyol hódító, Hernando Cortez, és parányi serege Veracruznál elérte a mexikói partokat.

Hernando Cortez

A helybéliek látták, ahogyan a hajók elvitorláztak az öböl partvonala mentén,majd jelentették is Moctezumának, hogy "egy hegyet láttak mozogni az öböl vizében". A beszámolók szerint a könyörtelen spanyol konkvisztádor parancsot adott rá, hogy valamennyi hajóját égessék fel, vagy süllyesszék el az óceán vizében, nehogy hadseregének egyetlen tagja is kísértést érezzen rá, hogy elszökjön a megpróbáltatások elől, hiszen az őslakosok ezerszeres túlerőben voltak velük szemben.Cortez azonban agyafúrt politikus és diplomata is volt: sikeresen győzte meg róla Tlaxcalans lakosait és több más törzset is, akik megelégelték alárendelt szerepüket, hogy egyesítsék erőiket a magasztos azték birodalom elpusztítása érdekében. Habár még nem tudhatott róla, a végzet máris az ő oldalán állt.Az Egy Nád éve járta, amikor Moctezuma hallott a "fehér kezűés arcú, hosszú szakállú" idegenekről, akik "szarvasok hátán lovagolva"keletről megjelentek a partokon, és vezetőjük azt követeli,hogy találkozhassék vele. Nem csoda, hogy összetévesztette Hernando Cortezt a visszatért nagy istennel, Quetzalcoatllal, aki a prófécia szerint eljött, hogy magáénak követelje jogos hatalmát.Ez a tévedés nem csak Moctezuma számára, de az egész azték birodalom szempontjából is végzetesnek bizonyult.Kezdetben Moctezuma nem is igazán tudta, mit tegyen. Úgy kellene fogadnia Cortezt, mint az istenek istenét, vagy kezelje inkább halálos ellenségeként? Ekkor valahogy elterjedt, hogy Huitzilopochtli hívei képtelenek lesznek megőrizni hatalmukat, ha egyszer azt maga Quetzalcoatl fogja majd visszakövetelni. Így azután Moctezuma Cortez és serege üdvözlésére sietett. Drágakövekből és virágokból font míves láncot akasztott a férfi nyakába, a szurukumadár tollából készült koronát ajánlott fel a számára, és utalt rá, hogy alázatos híveként felajánlja neki egész birodalmának irányítását, ha ez lenne, amire vágyik. Cortezt és seregét egyenesen Tenochtitlan szívébe kísérték, ahol az összegyűlt tömeg őket éltette, majd az uralkodói palota fényűző épületeit kínálták fel számukra lakóhelyül.A spanyolok alig mertek hinni a szemüknek. Az azték főváros messze nagyobb volt, mint Róma vagy Konstantinápoly, melyeket ők ismertek. 300000-es népességével a metropolisz ötször nagyobbnak számított abban az időben, mint London. A katonák közül többen Velencéhez hasonlították, míg mások azt hitték, a legendák elvarázsolt városába jutottak el, mondjuk Atlantiszra.Cortez egyik katonája, Bernal Díaz, így írt naplójában:Le voltunk nyűgözve, és azt mondtuk: olyan ez, mint azok a csodák, melyeket a legendás Amadísról mesélnek; hatalmas tornyaival, vízből kiemelkedő építményeivel, kőből felfalazott házaival. Katonáink közül néhányan még azt is megkérdezték,nem álmodjuk-e csupán mindezt.Voltak ott függőkertek, és hatalmas piacok, zsúfolásig telve arannyal, ezüsttel, jade-kővel, és mindenfajta élelmiszerrel. A királyi palota saját madárházzal és állatkerttel is büszkélkedhetett,ahol jaguárok, pumák és krokodilok éltek, a szakértő állatorvosi gárda felügyelete alatt. A szépség, a rend és a tisztaság fővárosa volt ez, melyhez foghatót a spanyolok még életükben nem láttak.Amennyire elteltek azonban a katonák a város szépségeitől,ugyanakkora volt a rémületük is a Templo Mayor láttán, mely a  fenséges metropolisz szívében helyezkedett el. Itt két központi, piramis alakú szentélyre bukkantak.

Az egyik Tlalocnak lett ajánlva,a víz és a termékenység istenének, a másik Huitzilopochtlinak, a Nap és a háború istenének. Több mint 100 lépcsőfok vezetett el a piramisok tetejére; de ezek mindegyike feketére volt elszíneződve,és vastagon állt rajtuk az emberáldozatok során kiömlött, majd odaszáradt vér. A levegő a halál nyirkos és rothadt leheletétől volt terhes.Az aztékok meghívták a spanyolokat is, hogy csatlakozzanak a Huitzilopochtli tiszteletére megült ceremóniához. Amint megkezdődtek a rituális táncok, és az aztékokat teljesen lefoglalták az ünnepségek, a spanyolok megragadták a pillanatot a támadásra.Az azték nemesség valamennyi prominens tagját megölték, és egyetlen éjszaka leforgása alatt legkevesebb 10000 embert mészároltak le. Az aztékok közül néhányan megkísérelték megállítani őket, elcsalogatva őket a városból, de a spanyolok helyi szövetségeseikkel tértek vissza, és a korábban épített 13 dereglye segítségével ostrom alá vették a várost. Tenochtitlan végül 1521. augusztus 13-án esett el. Magát Moctezumát is fogságba ejtették, majd kivégezték; ezreket gyilkoltak le, és az utcákon csak úgy hömpölygött az új spanyol uralom első áldozatainak vére.Az ezután következő években azok, akiket nem öltek meg a behatolók,a járványoknak és betegségeknek estek áldozatul. A spanyolok által behurcolt himlő, kolera, kanyaró és sárgaláz ismeretlen volt az amerikaiak előtt, így semmiféle immunitás nem alakulhatott ki bennük ezek ellen. A háború és a betegségek következtében az őslakosság megtizedelődött, és 20 esztendő leforgása alatt 10 millióról alig több mint 2 millióra csökkent.

Visszatérve a múzeumra, lenyűgözve meredtünk a spanyolok által elpusztított azték főváros méretarányos makettjére; és egy hatalmas kőlapra, melyet részletesen kidolgozott faragások borítottak,olyan pozícióban ábrázolva az embereket, mintha azok éppen haláltusájukat vívnák. José elmagyarázta, hogy ez volt az az áldozati kőtábla, melyet az azték piramisok tetején helyeztek el, hogy az áldozási ceremóniák során lássák hasznát. Többet is meg akartunk tudni az emberáldozás azték gyakorlatáról, miután feltételeztük,hogy valamilyen módon a kristálykoponyáknak is köze lehetett mindehhez.José kifejtette, hogy az aztékok gyakorlatilag az egész birodalmat az emberáldozatok vérére építették fel. A legfőbb áldozatok azok az ellenséges katonák voltak, akiket a harcban ejtettek fogságba,és gyakorlatilag az egész katonai gépezet azért jött létre,hogy ellássa a fővárost a megfelelő számú alannyal az áldozatok bemutatásához. A két fontos tartópillér, a háború és az emberáldozat,ily módon egymást táplálta, ami a birodalom konstans ütemű terjeszkedését is eredményezte.Senki sem tudja pontosan, hány embert áldoztak fel az aztékok.A spanyol hódítók első hulláma minden bizonnyal kialakíthatta a maga becslését, végigtekintve az aztékok tzompantlinak nevezett koponyatartó állványain, melyek néhány példányát a mai napig gondosan őriznek a múzeumban. A feláldozás után ugyanis- melynek során rendszerint kitépték az áldozat szívét, és magasra feltartották a levegőbe - általában a lefejezés következett.

A testétől megfosztott fejet karóba tűzték, és párhuzamos sorokban helyezték el a koponyatartó állványok mentén. A koponyatartókat a város szívében állították ki, a nagy piramisok és a labdajátéktér mellett.Bernal Díaz megpróbálta számba venni a kiállított emberi koponyákat,amikor a spanyolok első hulláma megérkezett, és úgy becsülte, hogy legkevesebb 100000 darab volt belőlük. Két harcostársa állítása szerint a pontos számolást is elvégezte, és a 136000-es számmal állt elő; megjegyezve, hogy a koponyák a bomlás és rothadás különböző stációiban leledzettek.A későbbiekben találkoztunk egy kortárs "azték pappal",Tlakaeletl mesterrel, aki állította, hogy az aztékok emberáldozatairól terjengő történetek meglehetősen túlzóak. Elmondta nekünk,hogy a spanyol hódítók elemi érdeke volt brutális vadállatként beállítani az őslakosokat, hogy saját tetteiket igazolhassák,amikor szinte teljes körű genocídiumot (fajirtást) hajtottak végre Közép-Amerika lakosainak körében. A koponyatartók, állította,valójában az ősi aztékok naptárrendszerének részét képezte, és a fejek olyan emberekhez tartoztak, akik természetes halált haltak.A tartó használata szerinte némiképp az abakuszhoz hasonlítható,ahol a fejek segítettek az idő nyomon követésében.Akármi is az igazság ebben a kérdésben, a további részletek,melyeket José a rendelkezésünkre bocsátott, világosan utaltak rá,hogy az ősi aztékok gyökeresen más nézetet vallottak az emberáldozatról,mint ami modern nyugati világunk hozzáállását jellemzi.Annak érdekében, hogy az áldozatokhoz megfelelő számú fogoly álljon rendelkezésre, az aztékok egész sor rituális háborút indítottak a szomszédos államok ellen, melyeket a "virágok háborúja" néven ismerünk. A jaguár bőrbe öltözött "jaguárlovagok", a sasfőt mintázó sisakba bújt "sasharcosok", és a többiek - akik nem viseltek semmi különlegeset, csak egy emberi koponya alsó állkapcsát a sajátjuk felett - irányítása alatt ütközetbe induló azték harcosok csak ritkán végeztek ellenfeleikkel a csatatéren, e helyett inkább a rituális emberáldozatokra tartogatták őket. Különös dolog,hogy miután fogságba esett, a fogoly többé már nem volt ellenség,hanem az istenek küldötte. Amikor egy harcos foglyul ejtett valakit,mindig kijelentette, "Itt az én szeretett fiam", mire a fogoly szertartásosan így válaszolt, "Itt az én mélyen tisztelt atyám".

Az aztékok és számos szomszédjuk számára nagy tisztességnek számította feláldoztatás, és az áldozat szinte az istenekével vetekedő méltóságra tett szert általa.Ami azt illeti, a feláldozás vélhetően olyan tiszteletre méltó módja volt az elmúlásnak, hogy az aztékok nem kizárólag ellenségeik részére tartották fenn; az áldozatok sokszor éppen saját soraikból kerültek ki. Gyakorta választottak ki egy bizonyos napon,megfelelő asztrológiai jegyben született fiú gyermekeket már születésük pillanatában, hogy azután feláldozásukig más családoknak adják át őket nevelésre. Egy ilyen gyermek számára meghalni a templomnál egész egyszerűen az élet végső és egyetlen célja volt.A pubertáskort követően, néhány hónappal a nagy nap előtt,az áldozathoz gyönyörű arát adtak feleségül, hogy azzal éljen, és megtanították rá, hogy sípon gyönyörű dallamokat játsszék. Amikor azután eljött a nap, tarka köntösökbe öltöztették, bokái körül csengők csilingeltek, nyakában virágok illatoztak. A piacon hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy üdvözölje, amikor elhalad az áldozat ipiramis felé. Miközben megmászta az építményt, a gyönyörű dallamokat játszotta, hogy azután darabokra zúzza agyagsípját a piramis tetejének közelében. Elérve a tetőpontot egy dolowachinak nevezett fájdalomcsillapító és nyugtató italt itattak vele, miközben a papok összegyűltek a ceremóniára. De Landa szerzetes szavaival:Hivalkodó parádé keretében mutogatták... majd elhelyezték az áldozati kövön. Négyen megfogták a kezét és a lábát, ahogyan kitárt tagokkal feküdt...Az ital abban is segített, hogy az áldozat mellkasa ellazuljon, és az áldozati kő görbületéhez illeszkedve megkönnyítse a kés behatolását.Ekkor lépett elő a hóhér, egy pattintott kő késsel (vagy vulkániüveg pengével) a kezében, majd nagy szakértelemmel megejtette a bemetszést a bal oldali bordák között, a mellbimbó alatt; majd belesüllyesztve kezét a hasadékba, vérengző tigrisként kitépte a még élő szívet.A még verdeső szívet ezután magasan feltartotta az ég felé, áldozatul a napistennek, Huitzilopochtlinak. A vér, "az isteni víz"ömlött a testből, miközben a szívet, a cuauhnochtlit, egy tálban elégették.A holttestet ezután ledobták a piramis oldalán, emlékeztetőül a mitológiai küzdelemre Huitzilopochtli, és isteni nővére,Coyolxauhqui között, akit az isten állítólag meggyilkolt.

Coyolxauhqui

A hullát ezután lefejezték, a fejet pedig a koponyasoron karóba húzták.A test megmaradt részét darabokra aprították; a húst az arisztokrácia tagjai között osztották szét, a rituális kannibalisztikus étkezések céljaira, melyeket szintén Coyolxauhqui tiszteletére ültek.A Templo Mayor múzeumában a későbbiekben belebotlottunk egy Coyolxauhquiról készült kőfaragásba. Ez azt a pillanatot ábrázolta,amikor halálát lelte isteni testvére kezei által. Coyolxauhqui fejét és végtagjait levágták, derekánál egy hatalmas koponya díszeleg.A legtöbb archeológus úgy tartja, hogy a koponya a halál pillanatát jelképezi, és ami megmaradt az istennőből ebben a mindennapi dimenzióban, ebben a "köztes világban". Be kell vallanom,hogy eljátszottam a gondolattal, hogy mi van akkor, ha a derekához kötözve az ábrázoláson éppen egy kristálykoponya látható.Akárcsak a templomi feláldoztatás, a csatatéren halt halál istiszteletre méltó volt az aztékok szemében. Végtére is, számtalan azték harcos vesztette életét aközben, hogy foglyot próbált ejteni,így bizonyos fokig az emberáldozatoknak kijáró méltóság a harcban elesett hősöket is megillette. Egy ősi azték dal meglehetős szabatossággal fogalmazza meg azt az érzést:"Nincs olyan semmi, mint a harcban halt halál,Hasonló a virágos halálhoz,Mely oly értékes annak, ki életét adja.Bármily messze lássak,Ez szívemnek vágya."Kiemelt fontosságú volt az is, hogy valaki pontosan hogyan hal meg. Mint azt José kifejtette: - Ez határozta meg, hogy az illetőt miképpen temették el; magzati pózban egy agyagedényben, vagy kiterjesztett tagokkal fekve valaki más sírboltjában.Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az aztékok hite szerint a halál módja sokkal inkább meghatározta a másvilági elbánást, mint valakinek az élete - ahogyan azt a keresztény hitrendszer feltételezi.Harcosként vagy emberáldozatként meghalni - mely minden halálok legnemesebbikének számított - biztosította az illető helyét a paradicsomban.A halált követően a harcos lelke eltávozott a Nap házába, ahol az azután következő négy évben elkísérte a napot mindennapos útja során az égbolton, nyilakat lőve ki rá, hogy tovább mozgassa égi pályáján.

Miután bevégezték ezt a feladatot, a harcosok lelke pillangókká és kolibrikká változott, és azok békében éltek egy virágokkal teli paradicsomi kertben. Napjaikat azzal töltötték,hogy nektárt szürcsöltek a virágok kelyhéből, dalokat énekeltek, és történeteket meséltek a ragyogóan tündöklő Napról.Az asszonyok, akik a gyermekszülés "csatájában" estek el,ugyanezt az utat tették meg ebbe a napfényes paradicsomba. Ha valaki vízbefúlás vagy villámcsapás következtében hunyt el, hasonló végzet várt rá, azzal a kitétellel, hogy egy vizes paradicsomba került, mely felett Tlaloc, az esőisten uralkodott.Ha azonban az átlag halandók természetes halála vetett véget az életnek, az igazi küzdelem csak a halál után kezdődött meg.A léleknek hosszú és fáradságos utat kellett megtennie az alvilágban,melyet "Mictlannak" neveztek, mielőtt végső nyugodalmat lelhetett. Mictlan volt a sötétség, félelem és reszketés hona, émelyítő,rothadt szagokkal tele. A pokolnak eme azték verzióján Mictlantecuhtli, a Nagy Halálúr uralkodott feleségével, Mictlancihuatllal az oldalán.A múzeumban számos szobrot, és egyéb, főként agyagalapú műtárgyat láthattunk, mely a halál e két istenségét ábrázolta.Mictlantecuhtli láthatóan többféle alakot is képes volt magára ölteni;néha valódi emberi teste volt, de gyakorta nem állt másból,csak csontvázzá aszott emberi maradványokból. Az egyetlen dolog,ami állandónak tűnt a karakterében, az arca volt, melyet mindig hús nélküli emberi arcként jelenítettek meg, rendszerint kidülledt szemmel. Hasonlóképpen felesége arcát is egy koponya szimbolizálta, és számos őt ábrázoló szobornak találhattunk egy koponyát a nyakában, illetve parányi koponyákból álló egész füzért a feje tetején.Megkérdeztem Josétól, lehetett-e ezeknek az istenségeknek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz. A férfi elmondta, hogy mielőtt erre a következtetésre jutnánk, emlékeztetnie kell arra, hogy a koponya képe szinte mindenhol megtalálható az azték művészeti ábrázolásokban, és az számos egyéb istennel is kapcsolatba hozható.Quetzalcoatl egyik ellenlábasát, a fekete Tezcatlipocát, vagyis "Füstölő Tükröt" szintén gyakorta ábrázolták koponyával a feje helyén. Akárcsak Huitzilopochtli, ő is a konfliktus és a változás erőit képviselte, és baljós, sötét erők birtokosának hitték. Tezcatlipocának állítólag egy sötét obszidián tükör volt a bal lába helyén,egy mágikus "füstölő tükör", mely lehetővé tette számára,hogy nyomon kövesse az istenek és az emberek cselekedeteit,bármerre is jártak azok.

A tény, hogy feje helyén egy koponyával ábrázolták, és hogy képes volt belelátni más dimenziókba, egyaránt utalhat egyféle kapcsolatra az isten és a kristálykoponyák közt. Csakhogy, mint azt már láthattuk a British Museumban,Tezcatlipoca koponyáját rendszerint vörös és fekete csíkokkal tarkítva jelenítették meg.Ekkorra már találkoztunk egy több mint 15 láb (4 méter) magas,és több mint 10 tonna tömegű óriási szoborral is. Ezt eredetileg a XIX. század elején fedezték fel, de a mexikói hatóságokat nyilvánvalóan olyan mértékű rettegéssel töltötte el a látványa,hogy azonnal vissza is temették. Bár szóba került, hogy a visszatemetéssel valójában el szerették volt kerülni annak szégyenteljes megvallását, hogy képtelenek magyarázatot találni arra, miként voltak képesek a "primitív" és barbár aztékok egy ilyen tárgy előállítására;ennek éppúgy oka lehetett egy politikai manőver is,mely az aztékok örököseit kívánta megóvni a fájó sebek feltépésétől,melyet kultúrájuk spanyolok általi elpusztításának emléke okozhatott volna.A szobor egy eredeti azték istennőt ábrázolt, aki Coatlicue,avagy "a kígyószoknyás nő" nevet viselte.

Coatlicue volt valamennyi azték istenség ősanyja, a Föld istennője, és ezáltal az élet és a halál ura. A szobor megtekintése valóban felkavaró élmény. A fej egész egyszerűen nem is került ábrázolásra - az istennő arca vélhetően túlságosan is borzasztó volt a halandó tekintetek számára-, helyette két tekergőző kígyó utal a kilövellő vérre azon a helyen,ahol lennie kellene. Az istennő szoknyáját kígyók alkotják,melyek, levetve bőrüket, a halál és a megújulás örökös ismétlődésére utalnak; ráadásul karmai is vannak, melyek a természet destruktív jellegét hivatottak kidomborítani. Nyaka körül levágott kezekből és emberi szívekből font füzért visel, derekánál egy újabb hús nélküli koponya mered ránk. Akárcsak Mictlantecuhtlinak,neki is kidülled a szeme, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy az istennő nyomon követi mind az életet, mind a halált; bár engem ismét annak mérlegelésére késztetett, hogy lehet-e ennek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz.Igazán az tűnt lenyűgözőnek ebben az óriási szoboralakban,hogy - bár Coatlicue a Föld, és így az élet istennője volt - a halál valamennyi kellékével felruházták. José kifejtette, hogy a mezoamerikai kultúrákban mindig is megtalálható egy furcsa kettősség az élet és a halál erői között. A Föld istennőjének megvan rá a hatalma,hogy új életet teremtsen, de el is veheti azt. Ahogyan a Földanya is nekünk adja az életünket, hogy azután halálunk óráján elvegye tőlünk.Az ősök világképének valamennyi aspektusát áthatotta az a nézet,hogy élet és halál ugyanazon érmének egymástól elválaszthatatlan két oldala, melyek nem létezhetnek egymás nélkül. Közép-Amerika őslakosai számára tehát értelmetlen lett volna a haláltól rettegni, vagy megpróbálni az egész problémakört a szőnyeg alá seperni, ahogyan mi hajlamosak vagyunk tenni napjainkban.A halál egyszerűen utazás volt egy másik helyre; rendszerint olyan esemény, melyet alig vártak.Ez az eltérő attitűd az élet és halál dolgában a pokol azték verziójában is kifejezésre jut. Habár rengetegen megmártóztak az alvilágban,az mégsem volt az az örökkévaló kárhozat, amilyennek a keresztény nézőpont láttatta. Akárcsak az eredendő út az anyaméhből az élet kezdete felé, az utazás át az alvilágon sötét volt, és meglehetősen körbehatárolt, de végül, amikor az egyén elérte avégső megnyugvást, már maga az alvilág sem tűnt olyan rossz helynek.Miközben Coatlicue óriási szoboralakját szemléltük, eltöprengve élet és halál kérdésén, José közölte, hogy van itt másvalami is,amit meg akar mutatni nekünk.

Egy kis oldalhelyiségbe vezetett bennünket a múzeum azték főcsarnokából, és megmutatta nekünk,mi található az egyik üvegvitrinben. Egy 12 parányi csontkoponyából álló nyaklánc függött itt, láthatóan helyet kínálva magán egy tizenharmadik darabnak is. A kísérőcédula szerint a leletet Guerrero államban találták, és az i. sz. 1000. esztendő környékére datálható.José elvezetett bennünket egy másik vitrinhez is, és megkért,hogy nézzük meg közelebbről is a tartalmát. Átkukucskálva az üvegen nem kis meglepetésünkre két parányi kristálykoponyát fedezhettünk fel. A koponyák mindössze 2 hüvelyk (5 centiméter) magasak voltak, és egy függőleges furat futott bennük végig. A megmunkálás meglehetősen durvának hatott, de mindkettő csodálatosan áttetsző volt. Egyikük az azték, másikuk a mixték (egy szomszédos kultúra, melyet az aztékok leigáztak) címkét viselte. Több részletet innen nem tudhattunk meg.Meg voltunk döbbenve. Még fel is kiáltottam: - Ezek szerint mégis csak aztékok készítették a kristálykoponyákat!José azonban késedelem nélkül lehűtött, hogy a kérdés korántsemilyen egyszerű. Elmondta, hogy valójában senki sem tudja, mit képviseltek ezek a koponyák, vagy hogy mire használták őket; sőt ami azt illeti, azt sem, hogy valójában honnét származnak. A koponyák azért kapták az azték, illetve mixték címkét, mert ez volt minden, amit a múzeum feljegyzései elmondtak róluk. Ezek a nyilvántartások még a tizenkilencedik század közepéről származtak,ugyanakkor nem tartalmaztak részletes feljegyzéseket arról,hogy pontosan melyik régészeti ásatás során kerültek elő a leletek.Lehet, hogy egyáltalán nem is ásatás útján bukkantak rájuk.

/Forrás:The mystery of the crystal skulls/

A fakivágás gyorsíthatta fel a maják bukását

A maják saját maguk tették nehezebbé az életet azzal, hogy az elviselhetetlen száraz periódusok előtt tömegesen vágták ki a fákat Közép-Amerikában. Kutatók szerint ezzel is magyarázható a maja civilizáció gyors összeomlása.

A maja birodalom hat évszázadon keresztül virágzott, mígnem 695 körül számos guatemalai város egyszer csak elnéptelenedett, s megkezdődött a klasszikus maja időszak hanyatlása. Az már régóta közismert, hogy a hosszúra nyúlt száraz periódusok komoly szerepet játszottak a maják csillagának leáldozásában, azonban a Geophysical Research héten megjelenő új számában közölt tanulmány további érdekes adalékokkal szolgál a világtörténelmi esemény megértéséhez.

A dolgozat legfontosabb megállapítása, hogy a szárazságot még elviselhetetlenebbé tették a maják azzal, hogy a városok és a termeszteni kívánt növények számára fákat vágtak ki. „Nem azt mondjuk, hogy az egész szárazságot meg lehet magyarázni a deforesztációval, de egy lényeges részét igen” – mondta el az egyik társszerző, Benjamin Cook, a Columbia oktatója.

Több mint 19 millió ember élt szétszórva a maja területeken a birodalom aranykorában, 250 és 900 között, hogy aztán a maják végül tömegesen hagyják ott pompás városaikat. A kutatóknak sikerült rekonstruálniuk, hogy a lakosságszám növekedésével párhuzamosan az őserdők területe hogyan és milyen arányban csökkent az idők során. Számítógépes szimuláció mutatta be, hogy a növények termesztésére kiszemelt, fák nélküli területek miként befolyásolták a régió klímáját. A Yucatán-félszigeten, ahol rengeteg volt a fa, akár 15 százalékkal kevesebb eső eshetett, míg például Mexikó déli részén csupán 5 százalékkal változott a csapadékmennyiség.

A magyarázat szerintük a következő: amint a sűrű erdők helyébe növények kerültek, egyre több napsugár verődött vissza az atmoszféráról az űrbe, a föld pedig egyre kevesebb energiát tudott felszívni, kisebb mennyiségben párolgott a víz, amiből kevesebb került a felhőkbe. Emellett az is problémát jelentett, hogy a maják nem rendelkeztek ama technológiai tudással, amellyel minden körülmények között fel tudták volna használni a vizet. (a maja vízgyűjtők és csatornák szárazságok idején nem tudták megőrizni a vizet.)

A régészek eddig számos elméletet fogalmaztak meg a klasszikus maja birodalom összeomlására vonatkozóan. A majáknak – akiknek leszármazottai a mai Mexikó, Guatemala, Belize, El Salvador és Honduras területén élnek – a klímaváltozásra gyakorolt hatásáról szóló teóriáját Jared Diamond a 2005-ben megjelentetett Collapse című munkájában népszerűsítette, de felmerült annak a lehetősége is, hogy a közép-amerikai civilizáció sorsát a túlnépesedés, a kereskedelmi útvonalak megváltozása és a parasztlázadások pecsételték meg.

/mult-kor.hu/

A lumaniai civilizáció

Bizonyos értelemben elmondható: ugyanúgy, ahogy létezik egyéni reinkarnáció, létezik reinkarnációs civilizáció is. Minden testbe születő entitás azon munkálkodik, hogy kiteljesítse azokat a képességeit, amelyek fizikai környezetben fejleszthetők leginkább.

Felelősséggel tartozik a civilizációért és a civilizációnak, amelyben él, hiszen saját gondolataival, érzelmeivel és cselekedeteivel maga is formálja azt.A kudarcokból éppúgy tanul, mint a sikerekből. A fizikai történelemről úgy gondolkodtok, mint ami az ősemberrel indult, és a jelen időig folytatódik, de voltak más nagy, tudományosan fejlett civilizációk is; némelyikről megemlékeznek a legendák, mások teljesen ismeretlenek - és a ti fogalmaitok szerint mostanra mindegyik eltűnt.

Számotokra talán úgy tűnik, hogy emberiségként egyetlen lehetőségetek van megoldani a problémákat, különben elpusztít benneteket saját agressziótok, saját tudatlanságotok, a spiritualitás hiánya. De neked is sok élet nyújt lehetőséget, hogy kiteljesítsd képességeidet, és e fogalmak szerint az emberiségnek is több lehetősége van, mint az az egyetlen történelmi fejlődési vonal, amelyet ma ismertek. A reinkarnációk rendszere csupán egyik vonás a lehetségességek teljes képén. A szó szoros értelmében annyi idő áll rendelkezésetekre, amennyire szükségetek van, hogy kibontakoztassátok mindazt, aminek ki kell fejlődnie, mielőtt elhagyjátok a reinkarnációs létezést.A reinkarnációs tevékenység különböző ciklusaiban emberek csoportjai a legkülönbözőbb válsághelyzetekkel találták szemben magukat, míg eljutottak a ti fejlettségi szintetekre, és vagy továbbléptek innen, vagy elpusztították önnön civilizációjukat.Ebben az esetben új lehetőséget kaptak, és tudattalanul nemcsak a saját kudarcukról volt tudomásuk, hanem annak okairól is. Ekkor új pszichológiai fejlődési folyamat vette kezdetét, és ők új, primitív csoportokba szerveződtek. Mások, akik megoldották a problémákat, elmentek a ti fizikai bolygótokról a fizikai világegyetem más pontjai felé. Amikor azonban elérték ezt a fejlettségi szintet, spirituálisan és pszichésen érettek voltak már, és képesek voltak hasznosítani az általatok gyakorlatilag nem ismert energiákat is.Számukra a Föld a legendás otthon. Új fajok és nemzetségek fejlődtek ki belőlük, amelyek már a ti légköri viszonyaitok között nem élhetnének meg. Ennek ellenére ők is folytatták ezen a reinkarnációs szinten, mindaddig, míg a fizikai valóságban tartózkodtak. Néhányan közülük mutáció útján már régen ki is léptek a reinkarnációs ciklusból.Azok, akik kiléptek, mentális entitássá váltak, de már tudod, hogy mindig is azok voltak. Csak levetették magukról az anyagi formát. Az entitásoknak ez a csoportja ma is nagy érdeklődést tanúsít a Föld iránt. Támogatást és energiát nyújtanak a bolygónak. Ma bizonyos értelemben földi isteneknek is lehet tekinteni őket.

Bolygótokon három különböző civilizációban játszottak szerepet, jóval megelőzve Atlantiszt,amikor a bolygó még némiképp más helyzetben volt. Különösen három, általatok is ismert bolygóhoz viszonyítva. A pólusok felcserélődtek - egyébként ez a bolygótok történetében háromszor is így volt, hosszú időszakon keresztül. Ezek a civilizációk nagyon magas technikai fejlettségi szintre jutottak; a második ilyen szempontból tulajdonképpen még a tiéteket is messze meghaladta.Sokkal hatékonyabban használták a hangot, nemcsak gyógyításra és hadi célokra, hanem közlekedési eszközök hajtására és a fizikai anyag mozgatására is. A hang tömeget és terhet szállított.Ennek a második civilizációnak a központja azon a területen volt, amelyet ma Afrikának és Ausztráliának ismertek, de akkoriban nemcsak az éghajlat volt teljesen más, hanem a földterület is.A földtömegek másként helyezkedtek el; összefüggött ez a pólusok felcserélt helyzetével. Ez a civilizáció aránylag koncentrált területen működött, és nem is tett kísérletet a terjeszkedésre. Rendkívül belterjesen fejlődött, és osztozott a bolygón egy másik nagy, szervezetlen, szétszórt és kezdetleges kultúrával.Nemcsak, hogy nem tett kísérletet a világ többi részének "civilizálására", ellenkezőleg: mindent elkövetett, ami a hatalmában állt - márpedig hosszú időn át jelentékeny hatalma volt -, hogy az ilyesfajta fejlődésnek gátat vessen. Ennek a civilizációnak a tagjai nagyrészt egy korábbi, sikeres civilizáció peremvidékéről származtak: amazok úgy döntöttek, hogy a fizikai világegyetem más területén folytatják tovább az életet. Ezek különösen megszerették a földi életet, és úgy ítélték, hogy képesek még javítani a legutóbbi kísérlet eredményén, holott szabadon átléphettek volna a létezés egyéb szintjeire.Nem volt kedvük gyermekkorú civilizációként a nulláról újrakezdeni, inkább más területet kerestek. Tudásuk nagy része tehát ösztönösen bennük volt, ennélfogva ez a csoport rendkívül gyorsan végigszáguldott a technikai fejlődés egyes állomásain - ahogy ti neveznétek.Kezdetben különös igyekezettel iparkodtak olyan emberi lényt kifejleszteni, akiben beépített biztonsági óvintézkedések munkálnak az erőszak ellen. Szinte ösztönös volt bennük a békevágy.Változtatásokat hajtottak végre a fizikai mechanizmusban. Amikor az elme erős agressziót észlelt, a test nem reagált. Ennek maradványait ma is megfigyelhetitek bizonyos egyéneken, akik inkább elájulnak vagy saját fizikai szervezetükben tesznek kárt, semmint hogy olyasmire vetemedjenek,amit mások elleni erőszaknak vélnek.Ez a civilizáció tehát békében hagyta a körülöttük élő bennszülötteket. Kiküldték azért csoportjuk néhány tagját, hogy a bennszülöttek között éljen, és közülük házasodjon, abban reménykedve, hogy ily módon megváltoztathatják a faj fiziológiáját.

Mindazt az energiát, amelyet a ti korotokban az erőszak emészt fel, ők más tevékenységre használták, de végül kezdett ellenük fordulni. Nem tanulták meg az erőszak, az agresszió kezelését.Megpróbálták fizikai úton rövidre zárni, és rá kellett jönniük, hogy ennek bizony vannak hátulütői.Az energiának szabad áramlást kell biztosítani a fizikai szervezeten belül, és mentálisan, vagy ha úgy tetszik, pszichésen kell irányítani.Az anyaggá válás nagy terhet rótt a teljes rendszerre. Az egész alapjául szolgáló kreativitás torzult el agresszióvá, és ezt nem ismerték fel. Hiszen bizonyos értelemben már maga a lélegzés is agresszió. A beépített korlátok túlszabályozott, kötött rendszert eredményeztek, ahol a szükséges mozgás, változás is a szó szoros értelmében lehetetlenné vált.Túlzottan lelkiismeretes, korlátozó mentális és fizikai állapot alakult ki, amelyben a szervezet természetes túlélési hajlama minden módon akadályokba ütközött. Mentálisan továbbhaladt ez a civilizáció. Technikája rendkívüli ütemben fejlődött; olyan célok hajtották, mint például a mesterséges táplálék kidolgozására irányuló kutatás, hogy semmiképpen se kelljen ölni a túlélés érdekében.Ez a civilizáció ugyanakkor megpróbálta érintetlenül hagyni a környezetet. Azt az állapotot,amelyben ti most vagytok, a gépkocsi és a gőzhajtású járművek korát teljesen kihagyta, és elég korán a hangra koncentrált. Ezt a hangot fizikai érzékszervekkel nem lehetett hallani.Ezt a civilizációt Lumaniának nevezték; maga a név fennmaradt a legendákban, és később ismét használatba került.Lumania lakói fizikai értelemben igen vékony, gyönge testalkatú emberek voltak,pszichológiailag pedig vagy zseniálisak, vagy minden tehetséget nélkülöztek. Némelyikükben a beépített korlátozások olyannyira elzárták az energia áramlását, hogy még az egyébként rendkívül magas telepatikus képességei is megsínylették.Saját civilizációjuk köré energiamezőt vontak. Ilyen formán elzárták magukat a többi embercsoporttól. Nem engedték azonban, hogy a technika elpusztítsa őket. Mind többen ismerték fel, hogy kísérletük nem járt eredménnyel. Egyesek a fizikai haláluk után ahhoz a korábbi, sikeres civilizációhoz csatlakoztak, amely a fizikai világon belül más bolygórendszerbe költözött.Nagy csoportok egyszerűen elhagyták városaikat, lerombolták az energiamezőt, amely fogva tartotta őket, és csatlakoztak a sok, viszonylag civilizálatlan néphez; velük nemzettek gyermekeket.Ezek a lumaniaiak korán meghaltak, mert nem voltak képesek elviselni az erőszakot, és nemtudtak erőszakkal válaszolni rá. Úgy érezték, hogy mutáns gyermekeikben meglesz az erőszaktólvaló idegenkedés, de a szülőkben működő tiltó idegrendszeri reakciók nélkül.Ez a civilizáció fizikailag egyszerűen kihalt. A mutáns gyermekek közül néhányan később egy kisebb csoportot alkottak, amely a következő évszázadban a vidéken vándorolt, nagy állatcsordákkal együtt. Kölcsönösen gondját viselték egymásnak; a félig ember, félig állatszörnyekről szóló régi legendák egyszerűen ennek az ősi szövetségnek az emlékei.Ezek az emberek, az első nagy civilizáció maradékai mindvégig erős tudatalatti emlékeket hordoztak magukban saját eredetükkel kapcsolatban. Most a lumaniaiakról beszélek. Gyors technikai felemelkedésük ezzel magyarázható. De mivel életcéljuk oly egyoldalú volt - az erőszak elkerülésére korlátozódott, ahelyett, hogy például az alkotóerő békés, konstruktív kiteljesítésé célozta volna -, ennélfogva tapasztalataik is fölöttébb egysíkúak voltak. Oly erősen befolyásolta őket az erőszaktól való félelem, hogy a fizikai szervezetnek még ennek kifejezését sem egedték meg.

Ennek a civilizációnak emiatt gyenge volt a vitalitása - nem azért, mert nem létezett erőszak,hanem mert az energia és a bizonyos irányú önkifejeződés szabadsága gátakba ütközött, ráadásul kívülről, fizikailag. Földi fogalmak szerint ismerték az erőszak ártalmait, de ezzel megtagadták az egyéntől azt a jogot, hogy a maga módján tanuljon, hogy a maga módszereit használja kreatív módon, hogy az erőszakot teremtő erővé alakítsa át. Ilyen formán elvetették a szabad akaratot.A gyermek, miután előjön anyja méhéből, egy ideig fizikai védelmet élvez bizonyos betegségekkel szemben; a születés után egy rövid ideig ugyanígy védve van egyes lelki katasztrófák ellen, és megnyugtatásul magával hordja korábbi életeinek emlékeit. A lumaniaiakat tehát nemzedékeken át támogatták a régi, eltávozott civilizáció mély, tudatalatti emlékei. Később aztán ezek gyengülni kezdtek. Lumania lakói el tudták határolni magukat az erőszaktól, de a félelemtől nem.Ki voltak téve minden emberi félelemnek, és e félelmek bennük fokozott erővel jelentkeztek,hiszen még a természet erői ellen sem voltak képesek erőszakkal fellépni. Ha támadás érte őket,egyetlen mentsváruk a menekülés volt. A "küzdj vagy menekülj" (Seth itt szójátékkal él: a küzdelem(fight) és a menekülés (flight) az angolban csupán egy betűben különbözik egymástól. - A ford.) elv számukra nem működött. Nekik csak egy lehetőségük maradt.Isten jelképük férfialakot viselt: egy hatalmas, nagy fizikai erejű férfi alakját, aki védelmet nyújt nekik, ha már ők nem képesek megvédelmezni magukat. Ez a figura a hitvilágukkal együtt hosszú időn át fejlődött ilyenné; ő belé vetítették mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel ők maguk nem rendelkeztek.Sokkal később az ő alakja tért vissza mint az öreg Jehova: a haragvó isten, aki megóvja kiválasztott népét. A természet erőitől való félelem tehát a mondott okok miatt igen erős volt bennük, és azt az érzetet erősítette, hogy az ember és az őt tápláló természet két külön dolog. Nem bíztak a Földben, mert nem engedték meg maguknak, hogy a benne rejlő agresszív erők ellen védekezzenek.Rendkívül fejlett technikájuk és civilizációjuk nagyrészt a föld mélyében fejlődött. Ilyen értelemben ők voltak az első barlangi emberek, és városaikat barlangokon keresztül hagyták el. A barlangok tehát nemcsak alkalmi menedékként szolgáltak, ahol a primitív ősember meghúzhatta magát. Sok közülük a lumaniai városok bejárata volt. Sokkal később, amikor a városok már elnéptelenedtek, az őket követő, civilizálatlan népek megtalálták ezeket a barlangokat,nyiladékokat.Az általatok kőkorszakként ismert időszakban azok az emberek, akiket őseiteknek tekintetek,gyakran nemcsak a természetes barlangokban kerestek menedéket, hanem a mögöttük húzódó,mesterségesen kialakított alagutakban és a lumaniaiak elhagyott városaiban is. Az ősemberszer számainak némelyike az ott talált eszközök torz másolata volt.

A lumaniai civilizáció működésének központi mozzanata volt, hogy nem akart más népeket leigázni vagy nagy területeket meghódítani, ám az évszázadok során ennek ellenére hídfőállásokat építettek ki, ahonnan szemmel tarthatták a többi népcsoportot.Ezeket a megfigyelőhelyeket is a föld alatt alakították ki. Az eredeti városok, nagyobb települések természetesen alagútrendszeren át összeköttetésben álltak velük. A finom kidolgozású alagutak kiváló mérnöki munka eredményei voltak. Ennek a népnek fejlett volt az esztétikai érzéke; a falakat festményekkel, rajzokkal díszítették, és ezekben a belső járatokban szobrokat is állítottak.Különféle szállítórendszereik voltak, részint gyalogosok, részint teher szállítására. Sok hídfőálláshoz nem volt érdemes kiépíteni az alagutakat, hiszen ezeket nagyon kicsiny közösségek lakták, szinte teljesen önellátók voltak, és némelyik ugyancsak távol esett a kereskedelem és a többi tevékenység főbb központjaitól.A hídfőállások széles területen szóródtak szét; sok közülük a mai Spanyolországban és a Pireneusok körzetében volt található. Számos oka volt ennek; ezek egyike, hogy a hegyvidéken óriás termetű emberek éltek. Félénk természetűek lévén, a lumaniaiak nem szívesen laktak ezeken a kihelyezett településeken; csak a legbátrabb, a legnagyobb önbizalommal megáldott emberek kapták ezt a megbízatást, és ők is csak egy időre.

Ugyanezek a barlangok a szabadba nyíló ajtóként is szolgáltak; a barlang hátsó fala gyakran csakkívülről nézve tűnt tömörnek, belülről átlátszó volt. A környék bennszülötteit, akik menedéket keresve ide vonultak vissza, veszélytelenül meg tudták figyelni. Ezek az emberek olyan hangokra is reagáltak, amelyeket a ti füleitek nem érzékelnének. Az erőszaktól való félelmük elképesztő mértékben határozta meg minden működésüket. Állandó éberségben éltek, szünet nélkül résen voltak.Nehéz ezt elmagyarázni, de képesek voltak gondolataikat bizonyos frekvenciára állítani - magasfokú művészet volt ez náluk -, és utána többféle módon lefordítani a gondolatot a rendeltetési helyén például formává, színné, sőt akár bizonyos fajta képpé is. Nyelvük oly finom megkülönböztetéseket alkalmazott, amelyeket meg sem érthetnétek, egyszerűen azért, mert a hangszín, a hangmagasság és a tempó legapróbb fokozatait is pontosan, bonyolult módon szabályozták.Voltaképpen a kommunikáció volt az egyik fő erősségük; azért fejlesztették olyan magas fokra,mert határtalanul féltek az erőszaktól, és állandóan résen voltak. Nagy családi csoportokba tömörülve éltek, ugyancsak a védelem miatt. A gyermekek és szüleik között erős volt a kapocs; a gyerekek nagyon rosszul érezték magukat, ha szüleiket bármilyen rövid időre szem elől tévesztették.Ugyanez volt az oka annak, hogy a külső megfigyelőállásokba helyezett embereknek kiváltképp kellemetlen volt a helyzetük. Kevesen voltak, és többségükben a saját civilizációjuk fő területeitől elszigetelve éltek. Így aztán ők még erősebb telepatikus tevékenységet fejtettek ki, és összehangolódtak a fejük feletti földréteggel, olyannyira, hogy észrevették azt is, ha egy lépés nyomán megrezdült a föld, és felfigyeltek a szokásostól eltérő legapróbb mozgásra is.Több helyen nyíltak kukucskálónyílások a felszínre, ahonnan megfigyelhették az odafent zajló eseményeket, és kamerákat helyeztek el, amelyekkel pontosan rögzítették nemcsak a földfelszínen,hanem a csillagokban végbemenő mozgásokat is.Pontos feljegyzéseik voltak természetesen a föld alatti gázkészletekről, és behatóan ismerték a földkéreg mélyebb rétegeit; éberen figyelték a földrengések, földcsuszamlások előjeleit. Számukra ugyanakkora diadal volt kilépni a föld felszínére, mint bármely más fajnak fölemelkedni a föld felszínéről.Ez volt, mondom, a második, és talán a legérdekesebb a három civilizáció közül. Az első nagyvonalakban ugyanazt a fejlődési folyamatot járta végig, amelyet ti is, és sok olyan problémával találkozott, amelyekkel most ti néztek szembe. Ezek nagyrészt a Kisázsiának nevezett vidéken éltek, de ők terjeszkedtek, és más területeket is meghódítottak. Ők voltak azok, akik, mint korábban említettem, végül más galaxisokba, más bolygókra költöztek, és akiktől a lumaniai civilizáció származott.

/Jane Roberts - Seth-könyve/

10 civilizáció, amely rejtélyes módon tűnt el

Maják, inkák, mississippiek, Húsvét-sziget, Indus-völgyi civilizáció – csupán néhány olyan kultúra, amely eltűnt a történelem süllyesztőjében, a nagyszámú épített örökségen és régészeti leleten túl számos, megválaszolatlan kérdést hagyva maga után.

Maják

A maja birodalom bukása talán a legklasszikusabb példája annak, amikor egy civilizáció teljesen eltűnik: a maják pompás épületeit, csodás városait és úthálózatait nyelte el a közép-amerikai dzsungel. Habár a nyelv és a maja kultúra a mai napig továbbél, a civilizáció csupán önmaga árnyéka; a birodalom aranykorát hagyományosan 1000 köré teszik, amikor a mezőgazdaság és az építészet terén végrehajtott nagy tettek a Yucatán-félsziget egészére kiterjedtek Mexikótól egészen a mai Guatemaláig és Belizéig.
A maják kiterjedt írásbeliséget folytattak, ismerték a matematikát, naptárt készítettek, brilliáns mérnöki tudásuk pedig lehetővé tette, hogy megépítsék legendás piramisaikat, teraszaikat, sőt csatornáikat. Habár sokáig azt gondolták, hogy a kilencszázas évektől kezdve a maja birodalom titokzatos körülmények hatására kezdett veszíteni fényéből, mára elegendő bizonyíték gyűlt össze, hogy a szakértők kijelentsék: a maják vesztét a Yucatán-félsziget időjárásának megváltozása és az éhínséggel és a városi központok elnéptelenedésével járó állandó háborúskodás okozta.
Az Indus-völgyi civilizáció

Az ókor egyik leghatalmasabb birodalma az Indus-völgyi, más néven Harappa-civilizáció volt. Az Indus-völgyi civilizáció történetéről sajnos nem állnak rendelkezésre írásos források. A régészeti leletek tanúsága szerint az i. e. 4. évezred folyamán az őslakosság településein megjelentek a nyugati és déli irányból érkező bevándorlók; a birodalom – amely a mai India, Pakisztán, Irán és Afganisztán területére terjedt ki – fénykorát i. e. 2500 és i. e. 1700 között élte. Ekkor itt lakott a világ népességének mintegy tíz százaléka, azaz ötmillió ember.
A hatalmas sétányokra emlékeztető utakat, az út mellett kialakított szennyvízrendszerrel együtt, a kohóműhelyeket, s a többszintes téglaházakat háromezer évvel ezelőtt kezdték hátrahagyni a városokban élők. A Harappa-civilizáció mindennapjairól keveset tudunk, de még kevesebbet a birodalom hanyatlásának okáról: valószínű azonban, hogy a majákhoz hasonlóan az ázsiaiak sorsát is a klímaváltozás pecsételte meg; a csapadékmennyiség csökkenése miatt az emberek már nem tudtak elegendő élelmiszert előállítani a lakosság élelmezéséhez.
Húsvét-sziget

A Húsvét-szigeten élők kultúrájának összeomlása egy másik klasszikus eset az "elveszett" civilizáció példájára. A kutatókat régóta foglalkoztatja, hogy vajon milyen sorscsapásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a hatalmas épített örökséget hátrahagyó, a szigetek között navigációs rendszerek segítségével több száz kilométert megtevő népcsoport civilizációja egyszer csak eltűnjön.
Jared Diamond Collapse című munkájában amellett érvel, hogy a Húsvét-sziget lakosai ugyan valóban szofisztikált módszereket dolgoztak ki, de azok nem voltak fenntarthatók. Az alatt az idő alatt, amikor megszállták a szigetet (700–1200), az itt élők az összes fát kivágták és minden természeti erőforrást kimerítettek, saját maguk sírját megásva ezzel.
Catalhöyük

Gyakran a legelső településnek is mondják Catalhöyüköt, amely egy 9–7 ezer évvel ezelőtt virágzó, városépítő, földműveléssel foglalkozó civilizáció része volt a mai Törökország déli-középső részén. Catalhöyükben a városszerkezete a legérdekesebb, amihez foghatót nem ismerni a történelemből. A mai fogalmunk alapján ismert utca nem létezett, a házak szorosan egymás mellé épültek, ahova a "tetőn" át, nagyobb lyukakon keresztül lehetett bejutni.
Az emberek a búzától a mandulafáig szinte mindent termesztettek a városfalon túl, a falakba elhunyt bikák koponyáit falazták, a padló alá pedig szeretteik földi maradványait temették. A vaskor előtti, írástudatlan nép társadalmilag összetett volt, amit a művészetek és a rítusok is bizonyítanak. Továbbra sem tudni, hogy a város minek következtében néptelenedett el.
Cahokia

Jóval azelőtt, hogy az európaiak meghódították volna Amerikát, az úgynevezett mississippiek hatalmas várost építettek maguknak, amelyet földpiramisokkal és egy Stonehenge-szerű, a csillagok mozgását lekövető faépítménnyel vettek körül. A Cahokiaként ismert város maradványai ma Illinois államban találhatók.
A 600 és 1400 közé tehető aranykor idején a város – ahol a rengeteg földdomb egy nagy plaza-t fogott közre – kiterjedése elérte a 9 négyzetkilométert. Egy időben akár 40 ezren is lakhattak a területen; a lakosok kiváló művészek, építők és földművelők hírében álltak, leleményességüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Mississippi és az Illinois egy-egy ágát elterelve azokat öntözésre használták. A civilizáció összeomlásának pontos oka nem ismert, de a régészek gyanítják, hogy a bukást az állandó járványok és éhínségek váltották ki, az emberek pedig a zöldebb legelők felé vették az irányt.
Göbekli Tepe

Minden idők egyik legrejtélyesebb, emberi kéz által alkotott építménye az i.e. 10 ezerre keltezhető Göbekli Tepe. A sztélék vagy monolitok sorából álló építmény valószínűleg a Törökország középső felén élt nomád törzsek szentélye lehetett. Habár nem számított állandó településnek, volt néhány pap, aki egész éven át itt húzhatta meg magát.
Van azonban olyan elmélet is, amelyik azt állítja, hogy a világ első templomának gondolt Göbekli Tepe valójában lakóház volt. Ted Banning a Torontói Egyetem professzora elméletét az ásatásokon talált nagy mennyiségű szemétre alapozza. "Egy a világ legnagyobb szeméttelepei közül" – így jellemezte Banning az ásatási területet, ahol számos állati csontot, faszenet, és eszközmaradványt találtak.
Angkor

A legtöbb ember már hallott Angkor Watról, erről a csodás, a kambodzsai dzsungelbe vesző középkori templomról. Ez azonban csak egy kis része volt a Khmer Birodalom idején annak a hatalmas, városi civilizációnak, amelyet Angkornak neveztek. A város a késő középkor végén, 1000 és 1200 között élte fénykorát, s legalább egymillió embernek biztosított otthont. Eddig számtalan elmélet született arra nézve, hogy mi okozhatta Angkor bukását, kezdve a háborúktól egészen a természeti katasztrófákig.
A Türkiz-hegy

A Türkiz-hegy a középkori Afganisztán elveszett központja volt. Korának egyik legragyogóbb településének tartották, ahol zsidók, keresztények és muzulmánok éltek harmóniában évszázadokon keresztül. A város tündöklésének a mongol hódító, Ögödej kán, Dzsingisz kán fia vetett véget. Könnyen elképzelhető, hogy az ott található jami minaret is a város része volt.
Niya


Hszincsiang tartományban, a Taklamakan-sivatagban található Niya, amely 1600 évvel ezelőtt virágzó város volt, s a híres Selyemút mentén helyezkedett el. Az elmúlt két évszázadban a régészek megszámlálhatatlan kincset tártak fel a romok közül, ahol egykoron fából készült lakóházak és templomok sorakoztak. A Kínát, Belső-Ázsiát, Afrikát és Európát összekötő kereskedelmi útvonal jelentősége a mongol birodalom hanyatlásával párhuzamosan kezdett veszíteni jelentőségéből. A kereskedők később inkább a tengeri útvonalakat részesítették előnyben a Kínával való kereskedelem során, ami Niya végzetét is jelentette.
Nabta Playa

I.e. 7000 és 6500 között egy városi közösség emelkedett ki a Szahara homokjából. Az itt élő emberek marhát tenyésztettek, földműveléssel foglalkoztak, agyagedényeket készítettek és kőköröket hagytak hátra, bizonyítva ezzel – feltételezik a kutatók –, hogy a közösségben csillagjósok is felbukkantak. Az archeológusok úgy gondolják, hogy Nabta Playa az Egyiptomban néhány ezer évvel később kialakuló városok előfutára lehetett. Habár a terület ma rendkívül száraz, a civilizáció akkor kezdett felemelkedni, amikor a monszunok bőven ellátták vízzel az ottani tavat.

/kultura.hu/

Mégse omolhatott össze a klasszikus maja civilizáció

A klasszikus maja civilizáció valójában nem olmott össze, inkább arról van szó, hogy egy nagy ívű társadalmi újjászerveződés zajlott - állítja egy kutató. Ez a teória élesen szemben áll azzal a közkeletű vélekedéssel, miszerint 800 és 1000 között a civilizációnak drámai összeomlás vetett véget.

Az AnthroJournalban közölt, The Last Gasp: Demystifying the "Collapse" of the Terminal Classic Lowland Maya című dolgozatában a szerző, Elizabeth Votruba az összeomlás elmélete ellen érvel, mondván, hogy egy másféle, a kontextustól jobban függő, holisztikus megközelítésre van szükség, amikor a maja civilizáció létezésének elemzésére-interpretálására kerül sor. „A klasszikus kor végi összeomlás mint olyan nem volt, ezt csak egy maroknyi, dicsekvő tudós és nyomában a közvélemény állítja” – szögezte le a kutató.

A tudósok általában három okot jelölnek meg a civilizáció összeomlására: a fenntarthatatlan mezőgazdasági tevékenységek következtében fellépő „ökológiai túlterhelés”; a helyi háborúk sorozata; illetve a klímakatasztrófa (például aszály). Ezt több drámai változás kísérte: a templomok és más komplexumok építésének vége, a királyi intézmény megszűnése, a városok elnéptelenedése és a népességcsökkenés.

Votruba ezzel szemben azt állítja, hogy a klasszikus (300-950) és a posztklasszikus (950-1550) között társadalmi reorganizációs folyamat ment végbe; maja összeomlás tehát nem volt, ahogyan azt a dramatizált, romanticizált, szimplifikáló narratíva állítja, a „maja identitás a modern világban is létezik, látható és tapintható a mezoamerikai kultúrában” – írta a szerző, aki szerint a kapcsolatot minderre a Közép-Amerikában élő 7 millió maja jelenti.

/multkor.hu/