.

Feedek
Megosztás
HTML

A kristálykoponyák nyomában 16.rész - A koponya népe

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Aznap éjjel, hogy meglátogattam Harry Oldfieldet, és Chris beszélt a rekonstrukciós próbálkozásokról, színes és némiképp nyugtalanító álmot láttam. Álmomban magányosan sétálgattam egy határtalan zöld mezőn. Este volt, a fények fokozatosan elhalványultak.Ekkor embereket láttam meg a távolban. Egy csapatnyi őslakos indián volt az, tradicionális viseletbe öltözve. Körben ültek a földön, és volt valami határtalan súlyosság ebben az összejövetelben.

Ahogy közelebb értem hozzájuk, egy idős ember felállt, és elindult felém.- Azért jöttél, hogy segíts nekünk - mondta szelíden.Nagyon megdöbbentettek a szavai. - Sajnálom - feleltem. -Azt hiszem, összekever valakivel.És ekkor felébredtem.Akkoriban tudomást sem vettem az egészről. Úgy tűnt, értelmetlen az egész.Néhány nappal később telefonhívást kaptam unokatestvéremtől,Gerrytől, aki a New Mexicó-i Albuquerque-ben él. Tudta,hogy a kristálykoponyák rejtélyével kapcsolatos nyomozásba kezdtünk,és izgatottan adta tudomásomra, hogy találkozott valakivel,aki szerinte nagy segítségünkre lehetne ebben. Az illető állítása szerint hallott egy olyan szóbeszédet, miszerint egy csapatnyi helyi navahó törzstag is birtokol egy ilyen kristálykoponyát.Ekkor ébredtünk rá, hogy kutatásunk mindeddig csak az archeológusokkal,koponya tulajdonosokkal és tudósokkal történő megbeszélésekre szorítkozott. Egyetlen őshonos amerikaival sembeszéltünk még a koponyákról. Kezdtem már úgy érezni, hogy ez komoly hiányosság volt.Ha a bennszülött amerikaiak valóban használtak kristályt a gyógyításra, ahogyan azt Harry Oldfield felvetette, akkor nem lehet,hogy kristálykoponyákat is alkalmaztak?

A rekonstrukció egy őslakos amerikai nő arcát tárta fel a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya alapján. Lehet, hogy Észak-Amerika, és nem Közép-Amerika az, ahonnét a kristálykoponyák származnak?Beszéltünk unokatestvérem ismerősével, aki elmondta, hogy ezt a szóbeszédet egy barátjától hallotta, aki viszont egy barátjától hallotta, és így tovább; szóval egyáltalán nem lehettünk benne biztosak,hogy van-e benne igazság. A problémát az okozta, hogy a koponya rendkívüli szentségnek számított az indiánok szemében,és rendszerint megpróbálták titokban tartani a létezését. Egyetlen követhető módszernek az tűnt, hogy nekünk magunknak kell odautaznunk New Mexicóba, és meg kell próbálnunk kérdezősködni a különféle navahó rezervátumokban.Nem látszott egyszerű feladatnak, de megért egy próbálkozást.Lefoglaltuk tehát a jegyeket, és egy héten belül már úton is voltunk New Mexico felé. Béreltünk egy autót, majd miután meglátogattuk Gerryt, elindultunk, hogy beutazzuk a New Mexico, Arizona,Colorado és Utah által behatárolt négyszöget, hátha nyomára akadunk a navahók kristálykoponyájának.

A sivatagi panoráma valóban gyönyörű volt, a végtelenbe törő utakkal, melyeken néha valóban úgy tűnt, hogy száz mérföldeket utazhatnánk anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoznánk.Az első értékelhető nyomra egy navahó rezervátumban bukkantunk,Monument Valleyban, ahol a lapos sivatagi terepen elszórtanazok a mélyvörös homokkő oszlopok tornyosultak - szinte a függőlegesig meredek sziklafalakkal és lapos tetejükkel -, melyeket oly szívesen örökítenek meg a westernekben. Itt elegyedtünk beszélgetésbe egy fiatal navahóval, aki egy lovas farmot üzemeltetett,és aki elmondta nekünk, hogy Emersonnal kellene beszélnünk,a varázslóval, aki a közelben él; vagy a navahók Canoncito Ban ágának főnökével, aki még délebbre él, Albuquerque közelében.Egy vacsora mellett találkoztunk Emersonnal Gallup meglehetősen csúnya városában, a Monument Valley és Albuquerque között.A testes felépítésű férfinak fekete haja volt, és napszemüveget viselt. Kéretlenül nyers modora volt, és hosszasan elgondolkozott,mielőtt beszélni kezdett volna. Gyakorló sámánként tevékenykedett,a bennszülött indiánok varázslójaként és gyógyító embereként,az arizonai Window Rock területén élő navahó testvérei részéről. Bár azt nem tudta megmondani, hogy a navahóknak van-e kristálykoponyája, azt elmondta, hogy a kristállyal történő gyógyítás elterjedt gyakorlat az Egyesült Államok déli részén élő navahó törzsek között. Azt azonban már nehezebb volt meghatározni,hogy hogyan is működik a kristály.Valóban nehéz ezt megmagyarázni vagy megmondani, mi istörténik, mert az a Szellem hatalmán keresztül valósul meg, és egy emberi lénynek elmagyarázni valamit, ami a Szellem hatalmánát történik, nem lehetséges. De működik, valóban működik,ilyen egyszerűen. A mi népünk valóban használja a kristályokat, és az emberek meg is gyógyulnak a kristály erejétől.Emerson képességét, hogy élni tudjon ezzel az erővel, mint mondta,az Úrtól kapta; ő mindössze "felhasználja a hatalmat, amit a Nagy Szellem neki adott".Emerson a kristályokat éppúgy használta diagnosztikai, mint gyógyászati célokra. Mint kifejtette, "a kristályokat leginkább éjszaka használják fel, amikor a kristályok által sok minden megláthatóvá válik".

Amikor valaki megbetegedett, Emerson állítása szerint képes volt a "kristály szellemét" arra használni, hogy megvizsgálja a testet.Olyan ez, mint megröntgenezni valakinek a testét. A segítségével képesek vagyunk belenézni a személybe, és látni, hogy mi a probléma. Jobb is, mint a röntgensugár, hiszen itt az egész személyt megfigyelhetjük. Három dimenzióban lehet látni kettő helyett, és az egész személy látható, a lelkét is beleértve.Nem olyan, mint egy állókép; ez mozog, és teljes egészében háromdimenziós.Még önmagadba is beleláthatsz, és a kristály megmutatja a rossz szellemet, segítve ezzel a gyógyulásodat, a megtisztulásodat. Nem tudom megmondani, pontosan hogyan is működik, de működik, és ha egyszer te is látni fogod, hogy a rossz szellem még benned is ott lakozik, nos, akkor te is hinni fogsz benne, és tudni fogod, hogy mindez igaz.Emersonnak, akárcsak Harry Oldfieldnek, nem voltak kétségei a kristály gyógyerejét illetően. Emerson azonban, Harryval ellentétben,arra használta fel ezt, hogy átalakítsa saját érzékelési képességeit,mely lehetővé tette a számára, hogy a megszokottól eltérően,másként lássa a dolgokat.Miután elköszöntünk Emersontól, elhajtottunk a Canoncito rezervátumba,és megkérdeztük, merre kell mennünk a főnök háza felé. Végül egy parányi mobil otthonhoz érkeztünk el, melyet elszórtan több hasonló guruló ház vett körül a reménytelenül csupasz domboldalban.

A főnök egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. A westernekben megjelenített hatalmas és zord karakter helyett egy törékeny figura fogadott, keskeny arccal,magas, finom metszésű arccsonttal, és meleg, barátságos, szinte beavatott mosollyal. A finom vonásokat alkotó majd valamennyi csontot látni lehetett az arcán, mintha ő maga sem lett volna több élő és mozgó koponyánál, melyet csak egyetlen réteg viharvert és kissé kiszikkadt bőr borít.Leon Secaterónak hívták, és sokkal inkább szerette, ha"spirituális vezetőnek" hívták, és nem az apró, canoncito indiánokból álló törzs "főnökének". Cseppet sem tűnt meglepettnek vagy felháborodottnak váratlan látogatásunktól. Amikor azonban elmondtuk neki, hogy egy kristálykoponyát keresünk, melyről azt hallottuk, ezen a környéken lapul valahol, egy kicsit mégis elámult,és úgy látszott, nemigen tudja, mit is válaszoljon nekünk. Végül elmondta, hogy a kristálykoponyák nagyon fontosak és nagyon szentek a népe számára; ami azt illeti, annyira szent dolgok, hogy még beszélni sem illik róluk nyilvánosan. - Csak a szentek szentje tudhatja, hogy hol vannak a kristálykoponyák, és csakis neki lehet hozzáférése ezekhez. Népünk tradíciója, hogy sohasem használjuk őket nyilvánosan - mondta. - A koponyát nem lehet előhozni rejtekéből,a hegyek mélyéből. Csak a sámán, aki a gondját viseli,csakis ő tudhatja, merre található.

Láthatóan olyan területet érintettünk, melyről nem beszélhetett szabadon. De, mint mondta, néhány nap múltán jöjjünk vissza,és akkor majd tudatja, hogy mondhat-e többet is, vagy sem.Így tehát, ha már ezen a vidéken jártunk, megragadtuk az alkalmat,hogy felkeressünk néhány érdekes régészeti feltárást. Felkerestük az ősi anasazi lakóbarlangokat Mesa Verdében, ahol egészkőházakat faragtak ki mélyen a meredek hegyoldalból; valamint egy nagyobb ősi romvárost a területen, a Chaco-kanyonnál, melyet csak 26 mérföldnyi zötykölődés után érhettünk el egy egyszerű,köves sivatagot és kiszáradt folyómedreket átszelő földút végén.A lenyűgöző kőépítményeket az anasazi néptörzs tagjai hozták létre, több mint 1000 esztendővel ezelőtt.I. sz. 1100 körül, tehát jóval Kolumbusz megérkezése előtt már valamennyi elhagyatott volt, így valójában senki sem tudja, hogy milyen hosszú történelemre is tekinthetnek vissza.Anasazi egyszerűen annyit jelent, "az ősök". Keveset tudhatunk róluk, kivéve, hogy őket tartják a jelenleg itt élő pueblo indiánok legkorábbi őseinek, és talán ugyanez a helyzet az ezen a területen élő hopi és a navahó törzsekkel is. Tudjuk továbbá, hogy kereskedelmi tevékenységet folytattak az aztékokkal, és talán a majákkal is, akik több ezer mérföldnyire délre éltek tőlük. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mezo-amerikaiak számos használati tárgyuk elkészítése során használtak türkizt, ami csakis erről a területről származhatott; az ősi anasazi romok között pedig arapapagáj-tollakat találtak, melyek legalább az i. sz. 1000-re datálódnak.Ez a színpompás papagájfaj csak Dél-Mexikó dzsungeleiben,és attól még délebbre található meg. A legújabb teóriák azt is feltételezik,hogy az itt élő őslakosok és az aztékok közös ősiséggel büszkélkedhetnek.

Az azték legendákban hivatkozott "hét barlanghelyét" többen teszik a dél-coloradói Durango közelére.Az anasazik szintén gyakorlott csillagászok voltak. Számos építményük és műtárgyuk került gondos egybehangolásra a csillagászati megfigyelésekkel és előrejelzésekkel. A Chaco-kanyonnál például spirális figurákat faragtak az egyik nagy szikla felszínébe.Egy közeli szikla hasadéka ehhez viszonyítva úgy helyezkedik el,hogy a Nap sugarai a spirál közepébe csakis a nyári napforduló idején csapódnak, a fénynyalábok viszont csak a téli napforduló idején érik el a spirál valamelyik szélét, így a sziklák egyféle természetes óraműként üzemeltek.A majákhoz hasonlóan az anasazik is hittek egyéb világok létezésében.A "kivák", ezek a félig földbe süllyesztett, kör alakúépítmények szolgáltak kapuként ezekre a más dimenziókra.

Tudhatjuk,hogy ezeket a kapukat csakis akkor nyitották meg, amikora bolygók a megfelelő pozícióban álltak az égbolton, ahogyan ezt precízen igazított nyílásokkal a kivák körben fel is tüntették.A kérdés, hogy miért érdeklődött ez az ősi népcsoport annyira a planéták és a csillagok mozgása iránt, még mindig foglalkoztatott bennünket, amikor visszatértünk Leon Secatero házába.

Amikor megérkeztünk, Leon unokái ott játszadoztak a ház előtt.Leon üdvözölt bennünket, majd beinvitált a házába. Ittjártunk másnapján megbeszélt egy törzsi találkozót. Elmondta, hogy beszélt a törzs véneivel, és konzultált a szellemekkel is. Kifejtette,hogy bár a törzsi tradíciók nem teszik lehetővé a koponyával kapcsolatos beszédet, a navahó öregek felemlítették azokat az időket is, amikor majd a Föld valamennyi népe "megtanul ugyanazon a nyelven beszélni". Mint Leon elmondta: - Beszéltek azokról az időkről, amikor a fehér ember unokái majd eljönnek, és megkérik az őslakos indiánokat, hogy osszák meg velük tudásukat és bölcsességüket,és ők elmondják, hogyan menthetik meg a Földet a pusztulástól.

- Ezért döntöttek úgy, hogy többet is elmondanak nekünk a koponyákról.Leon annak elmagyarázásával kezdte, hogy a navahók megrögzötten független, nomád nép volt. Amikor a spanyolok megjelentek a területen, a népet, a cancitókat, úgy ismerték, mint "a koponya népét". Elmondta azt is, hogy az apró néptörzs vezetőjeként rá hárul a kötelesség, hogy az emberek emlékét feljegyezze, és ő felelős azért is, hogy életben tartsa az emléküket. Még mindig megvolt neki az az öreg térképe, mely az eredeti területfelosztást ábrázolta, mielőtt a spanyolok a XVII. század elején megjelentek volna itt. Megkérdeztük tőle, hogy ezek voltak-e azok a földek,melyeket az ő népe birtokolt, mire ő egyszerűen így válaszolt: - Mi a tradícióink alapján nem hisszük, hogy bárki is birtokolná a földet.A föld nem tartozik az emberekhez. Éppen fordítva van. Az emberek tartoznak a földhöz. És a mi népünk ehhez a földhöz tartozik,a koponya földjéhez.Elővette a régi térkép egy másolatát, és tisztán láthattuk, mit akart mindezzel mondani. A canoncitók hagyományos ősi földjének távlati nézete jó megközelítéssel idézte fel egy koponya oldalnézeti képét, ahogyan a határtalan sivatagon elterült.Leon rámutatott egy hegyre a térképen, és elmagyarázta, hogy az ő népe szerint ez volt "a koponya füle". Ez a hegy hagyományosan szent minden navahó szemében, akik, mint az később felfedeztük,gyakorta hivatkoznak rá úgy, mint a "szent kristály hegyére".Leon ezután egy nagy, alacsonyabban fekvő területre mutatott,ami egyféle kanyonnak tűnt, és elmondta, hogy ezt a területet hívták "a koponya szemének", vagy "a Megszentelt szemének".Megmutatta saját otthonát is, és a parányi földdarabot, melyre népe napjainkban kényszerült, és elmondta, hogy az ő hitük szerintez "a koponya szája" vagy "a Megszentelt szája".

Leon azonban arra is megkért bennünket, hogy tartsuk meg magunknak a térkép részleteit, mert népe nem akarja, hogy bárki is kristálykoponyákra kezdjen vadászni a földjükön. Elmondta,hogy a fehér ember épp eleget elvett a népétől az évek során, és nem akarja, hogy még legszentebb tárgyuk is az ő kezükbe kerülhessen.Tökéletesen megértette, hogy az emberek kíváncsiak a kristálykoponyákra, mégis arra kért, "Kérem, ne is próbálják megkeresni őket". Az ilyen dolgokat jobb békében hagyni.Az embereknek valójában nincs is szükségük rá, hogy lássák a koponyát; csak arra van szükségük, hogy tudják, létezik és ott van. Kérem, legyen elég maguknak is annyi, hogy tudják, ott van. Merítsenek erőt a tudásból, hogy ott van, hogy beteljesíti küldetését, és hogy gondosan vigyáznak rá. Hadd legyen olyan,mint a hegyek, a fák, a szél vagy az eső.Hozzátette azt is, hogy a kristálykoponyák, amikor a múzeumok vitrineibe dugják őket, "elvesztik minden erejüket".Elmondta, hogy tovább szeretne adni nekünk egy történetet,amit ő még a nagyapjától hallott. E szerint a népe egykor talált egy gyönyörű, kvarckristályból készült tárgyat. "Olyan volt, mint valami modern szerkentyű."Amikor szertartásosan felébresztették, a lézerhez hasonló fénysugarakat bocsátott ki magából, minden irányban. De az 1600-as években megérkeztek a spanyolok, akik aranyat kerestek.A canoncito népnek nem volt aranya, de tudták, hogy a spanyolok akarnak valamit, és segíteni akartak az idegeneknek.Tehát az egyik fiatal fiú a törzsből fogta ezt a tárgyat a barlangból, ahol tartották, és a spanyolok elé helyezte, mert azt gondolta, ezt keresték és ez kell nekik. Azokat azonban nem nyűgözte le a dolog, ezért meg akarták mutatni nekik, hogy hogyan is működik, és elkezdték felébreszteni.

Ekkor fénysugaraktörtek elő belőle, olyan fényesek, hogy a napsütésben is látni lehetett őket. A spanyolok pánikba estek, és tüzet nyitottak mind a tárgyra, mind a fiúra. Ezután ellovagoltak, otthagyva a fiút elvérezni, és a kristályt apró darabokra törve.A canoncito navahók számára mindez rettenetes és kijózanító tapasztalat volt. Ekkor döbbentek rá, hogy amit a fehér ember nem ért meg, azt megpróbálja elpusztítani. Magát a canoncito törzset is szinte teljesen kiirtották. Hasonlóan a milliónyi más amerikai őslakoshoz,azok, akiket szántszándékkal nem mészároltak le, az idegenek által behurcolt járványok áldozatául estek. A becslések szerint a himlő és kolera önmagában mintegy 10 millió embert pusztított el az évek során Észak-, illetve Közép-Amerikában, és a kevés túlélőt egyre kisebb és kisebb rezervátumokba terelték, ahol alig kínálkozott mód az életben maradásra. Bár Leon törzse is szinte az elviselhetetlenségig legyengült, még a rendkívüli nehézségek közepette is fenn tudott maradni. Ez a tapasztalat azonban nagyon gyanakvóvá tette őket az idegenekkel szemben.- De most - mondta Leon - ideje megismerkedniük népem hagyományaival.A néptörzs eredetének leírásával kezdte. "A koponya szeméből" származtak; a mély, föld alatti barlangokból bújtak elő, ahová a nagy özönvíz elől menekültek. Minden évben vissza is tértek erre a helyre, hogy szertartásos ünnepet üljenek.

Chris a lehető legtapintatosabban rámutatott arra, hogy az antropológusoktól és archeológusoktól úgy hallottuk, az őslakos amerikaiak eredetileg Ázsiából gyalogoltak át Észak-Amerikába azon a természetes földsávon, mely a mai Északkelet-Oroszországot és Alaszkát elválasztó Bering-szoros helyén húzódott, mintegy 10000 évvel ezelőtt. Nem lehetséges, hogy az ő népe mégis onnan származott? Leon úgy válaszolt, hogy az iskolában ő is ezt a változatot tanulta, a törzs vénjei azonban biztosították róla, hogy a dolog másként történt. Gyanította, hogy az antropológusoknak nagyonis meglehetett rá az oka, amiért arra utaltak, hogy a helybéli bennszülöttek sem őshonosabbak itt a korai fehér telepeseknél, és kijelentette: az ő népének más a történelme, és ők valóban ezen a kontinensen laktak "az idők kezdetétől fogva".Leon elmondta azt is, hogy ha érdekel bennünket a dolog -mert a törzs vénjei elmondták, hogy eljön majd az idő, amikor az ő népének kell segítenie a "fehér unokákat" - népe szívesen lát bennünket azon az éves zarándoklaton, melyet őseredetük helyszínére tesznek. Azt is közölte, hogy ez a szent ceremónia korábban egyetlen alkalommal sem volt nyitott a nem közvetlenül a törzshöz tartozók előtt, eltekintve a szomszédos apacs, pueblo és hopi indián törzsek alkalmanként megjelenő képviselőitől. Idén azonban - különösen annak fényében, hogy már saját törzsük fiatal tagjai is egyre kevesebb érdeklődést mutatnak a tradíciók és az eredet iránt - szívesen veszik, ha csatlakozunk hozzájuk.

Izgatottan vártuk, hogy részt vehessünk a szertartáson. Néhánynap múlva visszatértünk tehát Leon házához, ahol a gyülekező zajlott. Harminc-egynéhány ember máris ott várakozott, kényelembe helyezve magát a színes navahó takarókkal leterített kanapékon,vagy a konyhában serénykedve, hogy előkészítse az élelmiszertaz útra. Az utazás "az eredet helyére" hosszú sivatagi kirándulás volt, mely alatt sokszor kellett nagyon kemény terepviszonyok között haladni, ezért azt tanácsolták nekünk, hogy hagyjuk hátra bérelt kocsinkat. Ehelyett Leon felajánlotta, hogy elvisz bennünket négykerék-meghajtású teherautója platóján; ugyanis a fülke sajnálatos módon máris tele volt kiterjedt családja tagjaival.Hosszú óráknak tűnő zötykölődés után - keresztül a kietlen,szinte Holdra illő tájon, a hepehupás és poros talajon - áthaladtunk egy nagy, lapos tetejű hegy mellett, és megérkeztünk az elhagyatott táborhelyre.Chris és én úgy állítottuk fel a sátrunkat, hogy az a bámulatos sivatagi panorámára nézzen. Éppen kezdtünk kicsomagolni, amikor egy asszony jött oda hozzánk. - A vének tudni akarják, hogy miért néz északra a sátratok - mondta bizalmas mosollyal. Meglepetten néztünk körül, és azt kellett látnunk, hogy valamennyi sátor más irányba néz. Kissé szégyenkezve felszedtük hát, majd kelet felé állítottuk fel újra, hogy üdvözölhesse a virradatot és az új napot.Mialatt a többiek a táborépítéssel foglalkoztak, mi sétálni indultunk.A fény sugarainak csak a kanyonok és a sivatag bokrai vetettek gátat; a hegyláncok lágy kékségként futottak a távolban.Határtalan és gyönyörű ország feküdt a lábunk előtt. A táj zabolátlan és vad volt, ameddig csak a szem elláthatott. Anglia takarosan sorakozó mezőire gondoltam. Hová tűnt a mi vadonunk? Úgy tűnt, mi a természetet mindig valami kegyetlen, vad és fenyegető jelenségként láttuk. Odahaza a zabolátlan országot mítoszokba foglalták, szinte démoninak írták le, sötét és veszedelmes helynek,míg csak néhány száz évvel ezelőtt az utolsó nagy erdőségeket is ki nem irtották.

Úgy tűnt, képtelenek vagyunk elfogadni, amitől félünk- még az olyan egyszerű dolgokat is, mint a vad természet; a vadállatok; vagy akiket mi vadembereknek látunk. Talán éppen saját állati természetünk az, mely ennyire elborzaszt bennünket.Eltűnődtem rajta: a koponya iránti vonzódásunkat is az a tény magyarázhatja, hogy az ad otthont agyunknak. Talán éppen az ember felsőbbrendűségébe vetett hit az, ami ekkora hatalommal ruházza fel a kristálykoponyát? Végtére is, a nyugati történelem során mindig is fontosabbnak tűnt az intellektus, mint az élet fizikai aspektusa, mintha a test csak másodlagos szerepet töltött volna be. Iskolai rendszerünk mindig a szellemet éltette. És mi magunk is elfogadtuk ezt a hierarchiát önmagukkal kapcsolatban, és ezzel elfogadtuk a mindenben ott lévő hierarchia koncepcióját is. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy minden felosztható, szétválasztható,kiértékelhető és megítélhető azzal az értékrenddel, melyet mi állítunk fel.Ekkor ébredtem rá, hogy ez a hierarchikus és könnyen ítélkező gondolkodásmód a kristálykoponyákkal kapcsolatos válaszkeresésünkre is rányomta a bélyegét. A józan ész útját követtük. Logikusan osztályozni és kategorizálni akartuk a koponyákat, felosztva őket koruk, méretük és értékük alapján. Azzal a prekoncepcióval közelítettünk feléjük, hogy azok lehetnek ősiek vagy modernek,valódiak vagy hamisítványok. Ugyan ezek is fontos kérdések, a koponyák megértését mégsem segítették elő; valójában inkább csak elvonták figyelmünket az igazságról. Lehet, hogy másra sincs szükségünk,mint hogy egy új szemszögből tekintsünk a kristálykoponyákra?

Ebben a pillanatban felfigyeltem rá, hogy valamin megcsillannak a lebukó nap utolsó sugarai, egyenesen a szemembe. Lebotorkáltam a domboldal laza kövei között, és meglepve tapasztaltam,hogy egy föld alatti széles hasadékból egy nagy kristálydarab kandikál ki. Körülöttem mindenfelé tiszta kvarckristálydarabok hevertek a maguk természetességében, a földön.Azonnal felkaptam egy darabot, hogy magammal vigyem a táborba,de ekkor az az érzésem támadt, hogy mindent meg kell hagyni olyannak, amilyen volt. Visszatettem a kristályt, és nélküle tértem vissza.Rakott tűz meleg, narancsszínű izzása fogadott. Hatalmas kotla bárányragu főtt a nyílt tűz fölött. Segítettem az asszonyoknak elkészíteni a navahó "sült kenyeret"; a kovásztalan tésztát,ami a ragut kíséri majd. A nők egyenlő szerepkört töltenek be a férfiakkal a tradicionális navahó társadalomban. Ahogyan azt az egyik asszony korábban elmondta, a törzsi kultúra nem a hierarchia rendszerére épült. Elmondta, hogy az ő közösségükben senkit sem tekintenek különbnek a másiknál. Minden személyről azt tartják, hogy teljes értékűen képes hozzájárulni a kultúra gyarapodásához.Ezért van az is, hogy mindig körben állnak vagy ülnek -hangsúlyozva, hogy egyikük sem áll a másik alatt vagy fölött.Egy idősebb asszony a fiatalabb emberek érdektelensége felett panaszkodott, hogy nem tanúsítanak érdeklődést a "régi dolgok"iránt. - Ha nem vigyázunk, ezek a dolgok velünk együtt meghalnak- mondta egyikük. - A fiatalok megfeledkeznek arról, hogy az előző generációk bölcsessége nélkül a jelenlegi talán nem is élhetne.A navahó nők gyakorta spirituális vezetők, és egy hatvanas éveiben járó asszony volt az is, aki "egyesült a szellemekkel" másnap hajnalban. Hagyományos hosszú szoknyában, haját takaros"navahó stílusú" kontyban hordva foglalta el helyét a tábornak otthont adó tisztás közepén. Mindenki ott ült körülötte; színes kéziszőttes takarók védték őket a hajnali sivatagi levegő hűvösétől.

Az asszony a kör közepén becsukott szemmel ült, transzba esett,és navahóul beszélgetni kezdett a szellemekkel.Arra számítottam, hogy mély bölcsességű szavakat hallok a szellemektől, akik ehelyett azzal kezdték, hogy a lehető legegyszerűbben mindenkit megkértek, hogy "tisztítsuk meg mindenünket".Mint megtudtuk, a szellemek elégedetlenek voltak a modern élet természetével, és a szennyel, melyet eldobható papírtányérjaink,evőeszközeink és poharaink okoztak. Nyilvánvalóan nem szerettek olyan dolgokat látni, melyeket csak egyszer használtak, és utána eldobtak. Jobban tetszett nekik a régi gyakorlat, amikor az emberek magukkal vitték, amire szükségük volt, és nem dobtak el semmit.Akaratlanul is arra emlékeztettek bennünket, milyen könnyű meggondolatlanul bánni környezetünkkel, és hogy mérlegeljük minden tettünk következményét, bármilyen jelentéktelennek tűnjék is az.

Miután a szellemek megosztották velünk mondandójukat, bemázoltuk az arcunkat finom fehér agyaggal. Ez volt hivatott megmutatni a kanyon szellemeinek, hogy az élők földjén járunk, nem a holtakén. Miután mindannyian megfogtunk egy gallyat, amit nehány itteni fáról törtünk, a nyílt terepen némán elindultunk a hosszú sétára a szent kanyon felé.Lágy szellő hajtotta maga előtt a felhőket a horizonton. A legfiatalabb lány ment elöl, akit a szülei követtek egyes sorban, majd ugyanez a mintázat ismétlődött a férfiakkal is. A szellemek iránti tisztelet jeléül minden férfi fejszalagot volt köteles viselni; a nők hosszú ruhákba öltöztek, és türkiz ékszereket vettek fel hozzá.A navahók hite szerint a türkiz megkönnyíti a szellemekkel való kommunikációt.Hasonlóan a többi észak-amerikai törzshöz - például a hopikhoz,valamint a közép-amerikai majákhoz és aztékokhoz -, a navahók hite is úgy tartotta, hogy egy előző világot az özönvíz pusztított el. Mint azt Leon elmondta, a túlélők visszavonultak a föld alá, amíg elvonul az ár, és ebben a kanyonban történt, hogy az első emberek előbújtak a föld alól. Így minden évben megtették ezt a sétát az első emberek tiszteletére, valamint mindazok tiszteletére,akik őutánuk következtek, és akik remélhetőleg majd utánuk jönnek.

Mielőtt beléptünk volna a kanyonba, virágport - a navahók számára a gyümölcsözőség és az élet folytonosságának a szimbólumát- szórtak el a földön, és hálaadó imákat mondtak. A Nap már magasan állt, amikor beléptünk a sziklafalak közé, a kanyon mélyébe, ahol a falakon az ősi faragások a navahók történelmét örökítették meg. Ezek a sziklába vésett ábrák - petroglifiák -olyanok voltak, mint egy ősi könyv lapjai: egy történetet meséltek,képekkel illusztrálva. A sziklafal ábrái nyomán megelevenedett a teremtés története, a milliárdnyi életformával, vadállatokkal, madarakkal,rovarokkal és amőbának tűnő lényekkel. A teremtmények némelyike számunkra is ismerős volt; de voltak közöttük mostanra kihalt fajok, sőt feltűntek különös, félig emberi, félig más lények is. Ezekről a furcsa, idegen megjelenésű teremtményekről tartották úgy a navahók, hogy égi istenek.

Ekkor ötlött fel bennem, hogy a petroglifiák is remek példát szolgáltatnak arra a tradicionális gyakorlatra, mely a követ alkalmazza médiumként egy adott üzenet közvetítésére. Maradandó volta indokolta, hogy a mózesi tízparancsolat ís kőtáblára került.Hasonlóképpen a hopiknak is volt egy ősi, részletes, bár nem egészenteljes utasítás sorozata, melyet sziklába véstek. Úgy tűnt, a sziklákat, köveket és kristályokat gyakorta választották közvetítő közegnek, ha hosszú időn át akartak egy adott üzenetet tolmácsolni,miután azok ellenállóbbak voltak bármely más anyagnál.Ahogyan a navahó kanyon falának gyönyörű véseteit néztem, eltűnődtem rajta, hogy vajon milyen üzenetet közvetíthet a jövő generációinak.Leon már korábban idézte azt a bennszülött amerikai mondást, hogy bármilyen tett kihatásait csakis annak fényében lehet megítélni, hogy az milyen következményekkel jár az azt követő hét generáció számára. Eltöprengtem, hogy napjainkban mi vajon milyen messzire látunk tetteink következményeit illetően?

A frissen tört gallyakat a kanyon földjén hagytuk, áldozatul azon ősök szellemének, akik előttünk jártak, és mialatt mi a sziklavésetek alatt ácsorogtunk, navahó imádságok hangzottak fel,majd áldások mondattak a törzs és a Föld valamennyi népének továbbéléséért.Ekkor, miközben az ünnepélyes csendben lassan elindultunk kifelé a kanyonból, egy gyönyörű félszivárvány tűnt fel az égbolton.Aznap este a táborban óriási tüzet gyújtottunk és mindenki leült körülötte, a szertartás után fáradtan, de megbékélten. Az ég tiszta volt, a csillagok fényesen ragyogtak a fejünk felett. Felnézve a csillagok sátrára, eltűnődtünk rajta, hogy vajon kik is azok a rejtélyes alakok a sziklavéseteken. A navahók úgy beszéltek róluk,mint az égbolt isteneiről. Lehet, hogy valójában idegen lények?

Még mindig ott ültünk a tábortűznél, pedig a többiek zöme már régen elment lefeküdni. Leon jött oda hozzánk, majd felnézett a csillagokra, és megszólalt:Van egy navahó szó, amit ma rengetegszer hallhattatok az imádságokban, a sohodizin. Arra a ragyogásra használjuk,ami a csillagokból jön. Azt jelenti, hogy minden élet, minden teremtés a csillagokból jön.A Föld úgy pörög keresztül a világűrön, mint egy űrhajó. És mellettünk, néha kevesebb mint 50 fényévnyire, ott pörögnek el a szupernóvák, melyek képesek lennének teljesen elpusztítani a Földet. Nincs már eszközünk arra, hogy irányítsuk ezt a hajót,csak a kristálykoponyák. Ők is részei annak a mátrixnak, ami összeköt bennünket itt a Földön az univerzum többi részével.Elmondta, hogy az eredeti kristálykoponyákat "Megszenteltek" készítették. De később más koponyákat is készítettek az emberek.Ezek a kristálykoponyák, mondta, "az emberek hajával készültek el". Az emberek saját hajukat használták arra, hogy hosszú évek alatt kifaragják és kicsiszolják ezeket. Ezért a népe számára a haj szentnek számít.A haj olyan mint egy antenna a lélek számára. Információt tartalmaz. Életed egész története meg van örökítve a hajadban.Így amikor a hajat használjuk a kristálykoponya csiszolására,a haj továbbadja ezt az információt a koponyának, és az tartalmazni fogja mindazok történetét és bölcsességét, akik saját hajukkal faragták és csiszolták ki.A navahó felfogás szerint a Megszenteltek által készített koponyák "mintadarabként szolgáltak; prototípusként az egész emberiség számára". "Az emberiség esszenciáját tartalmazták, mint afféle modellt."

Leon elmondta, hogy "mindennek van egy modellje", és "létezik egy szint, olyan létező dolgokkal, melyek láthatatlanok puszta szemmel". Ez a másik dimenzió tartalmazza "minden dolgok dimenzióit és definícióit, minden fajra, így az emberre is".Ez a dimenzió olyan információkat tartalmaz, melyek elválaszthatatlanul kötődnek valamennyi fajhoz. Valamennyi állatfajnak megvan a maga prototípusa ebben a dimenzióban,mely olyan információkat tartalmaz, ami fizikai és anyagi sajátosságaira vonatkozik. A biológusok azokat a folyamatokat,melyek ebben a dimenzióban zajlanak, "mezőknek" nevezik.Minden állatfaj körül megtalálható egy olyan információmező,ami nem látható, de alapvetően fontos minden életforma számára. A kristálykoponyák is olyanok, mint ez a mező, melyet a biológusok emlegetnek, csak egy adott fizikai formában.Úgy tűnt, a koponyák nemcsak az emberiségnek fontos mentális anyagiasult és fizikai információk normáit képviselik, de egyúttal az ideált is. Leon tovább beszélt:A koponyák olyanok, mint az emberi potenciál térképei. Behatárolják korlátainkat; definiálják, hogy mik vagyunk és hogy mivé válhatunk. A koponyák tartalmazzák az ember képességének paradigmáját. Definiálják a határokat, hogy mik legyünk,és hogy mivé váljunk ezen a világon.Amíg a koponyák a helyükön vannak, az emberiség folytathatja földi útját. Azért vannak a helyükön, hogy segítsék az emberiséget a megfelelő irányban haladni; hogy segítsék a hegyeket,a folyókat és a patakokat érintetlennek meghagyni; sőt,hogy a kontinensek is megmaradhassanak a helyükön. Ha a kristálykoponyák változáson mennek keresztül, akkor az emberiség is.Ezek a szent tárgyak mellettünk léteznek, velünk és az emberi fejlődéssel párhuzamosan.


Egy sor eredeti utasítást tartalmaznak az emberiség egészének részére, meghatározzák korlátainkat, és definiálják, mik vagyunk, és mivé válhatunk.A kristálykoponyák, akárcsak mi, a Nagy Szellem elméjében léteznek, amit ti "Istennek" neveztek. Mi, akárcsak a kristálykoponyák, egykor ezeknek a lényeknek az elméjében teremtődtünk meg, egy másik dimenzióban. A kristálykoponyák azok a modellek, melyek alapján fizikai és materiális formánk megszületett. Így mindannyiunkat láthatatlan kötelék fűz ehhez az ősteremtéshez, akár tetszik, akár nem.Megmondtam Leonnak, hogy nem vagyok benne egészen biztos,mit is akar ez jelenteni. Én az emberi törzsfejlődést mindig a DNS és az evolúciós folyamat eredményének láttam. Leon azonban megcáfolt:Hamarosan kezded majd megérteni. Amit elmondtam neked,nem jelenti azt, hogy a DNS-nek és az evolúciónak nem volt meg a maga szerepe. Ti nyugatiak egyszerűen nem látjátok meg az összképet, de hamarosan ez is másként lesz.A koponyák, egy sor különféle dolgok egyszerre. Nehéz ezt elmagyarázni. Úgy működnek, hogy az egyszerre legyen észrevehetetlen és létfontosságú az életünk számára. Hallottál már a hívásról, a vadon szaváról? A természet hangja az, amit csak az állatok hallanak meg. Hatalmas erő, mely valódi természetük felé vonzza őket. Ez a kristálykoponya hangja. Hangokból és lüktetésből álló határtalan óceánban élünk. Hangok vesznek bennünket körül, a kristálykoponyák hangja azonban képes átkelni ezen a hatalmas óceánon. A hang, amit kiadnak,hallhatatlan hang; olyan hang, mely nem hallható meg átlagos emberi füllel. Csak a "belső fülünkkel" hallhatjuk meg. Ez a teremtés hallhatatlan hangja. E hang nélkül semmi sem élhetne, mert ez a hang mozgat mindent. Egy tavasszal szétbomló levél ezt a hangot hallatja. Ez a hang kíséri a fogantatás pillanatát, amikor egy új élet születik. Ugyanez a hang hallatszott, amikor maga a Föld megszületett, és amikor mi magunk is felöltöttük emberi formánkat. Ez a teremtés hangja, mely bennünk is cseng, és ez gyönyörűséges hang.Ha jobban meggondoljuk, valamennyien hangokból tevődünk össze. Minden csak lüktetés, állandó mozgás és változás.Az elménkben az öntudatunk is vibrálás. A kristály is vibrálás.Méghozzá olyan típusú vibrálás, ami a szellemünket szólítja meg.

Keresztültör a csenden, és, habár nem hallhatjuk meg a fülünkkel, meghalljuk a szívünkkel. Ezért van, hogy a kristálykoponyákat néha "éneklő koponyáknak" nevezik. Az ő daluk a teremtés öröme, a lét csodája. Arra emlékeztetnek bennünket,hogy megszülettünk, részeseivé lettünk a teremtés csodájának,és ez a hang vezet bennünket a helyes úton, keresztül téren és időn.Minden emberi lény kapcsolatban áll a kristálykoponyákkal,mert a teremtés hallhatatlan hangja a kristálykoponyából a saját koponyákba vibrál, és hat a gondolatainkra. Része egy láthatatlan erőnek, mely egybefogja az életet. Az a lüktetés,mely beleszövődik mindenbe. Az a hang, mely mindig veled lesz. A teremtés ajándéka, mely emberi formánkban ölt testet,és ellát bennünket, valamennyiünket, a tudással, a képességgel és a tehetséggel. Azért adta nekünk az életet, hogy élvezzük.A kristálykoponya egy adott hangot bocsát ki magából, így ráébredhetünk arra, hogy mennyire vagyunk mi összhangban a teremtés hangjával. A koponya bölcsessége akkor válik hozzáférhetővé a számodra, ha megnyitod magad a rejtélynek, és beengeded a hangot.Nem voltam benne biztos, hogy teljesen megértettem Leon szavait,de azok költőisége nagyon megindított. Annyira másnak tűnt a szememben ez a világnézet. Miközben a hamvába holt tüzet néztem,mely néha még felizzott a sötétségben, elgondolkodtam rajta,hogy a kristálykoponyák valóban a teremtés magasztosságára és szépségére emlékeztetnek bennünket. Olyan őszintének és mélyen megindítónak tűnt az egész. Visszagondoltam a rejtély megoldására tett korábbi kísérleteinkre. Megszállottan kerestük a "racionális"és tudományos magyarázatot. Rendíthetetlen hitünkben, hogy beilleszthetjük a koponyát az archeológia fennálló rendszerébe,nem láttunk mást, csakis elkészítésének dátumát, a megmunkáláshoz használt szerszámokat és hogy honnét is származik valójában.

Most azonban úgy tűnt, hogy e lelet jelentősége nem határozható meg egy mikroszkóp alatt, bármilyen erős is legyen az. A fontossága túlmutatott mindenen, amit egy tudományos laboratóriumban körbe lehet írni.Ahogyan a koponyával kapcsolatos igazság hajszolását is saját viszonyítási rendszerünk korlátozta, kijelenthettük azt is, hogy egész világnézetünket megfertőzte a dolgok nyugati típusú,"racionális" megközelítése, és így a teremtés egészét sem értelmezhettük másként, mint leírható biológiai, kémiai, mechanikus folyamatok összességét. Valójában éppen ezáltal fosztottuk meg a teremtést misztériumától, költőiségétől és szépségétől? Hirtelen rádöbbentem, hogy talán éppen az élet misztériumától vágtuk elmagunkat véglegesen.Chris megkérte Leont, hogy fejtse ki egy kicsit részletesebben,amit korábban mondott arról, hogy az emberiséget egy más dimenzióból származó lények teremtették, de Leon csak ennyit válaszolt:

- Még nincs itt az ideje, hogy többet tudjatok. Most az alvásnak van itt az ideje. Amikor eljön az idő, többet fogtok tudni.Másnap reggel megkönnyebbülten hallottuk, hogy valaki másnak a gyülekezetből van elegendő szabad helye a teherautójában, így hazafelé az utat kényelmesebben tehettük meg. Ráadásul esni is kezdett, Leon legnagyobb megelégedésére. A zápor eleredése annak az igazolása volt, hogy a szertartást megfelelően hajtották végre.Emlékeztetett bennünket arra is, hogy kietlen sivatagi vidéken járunk, mely gyakorta kénytelen nélkülözni a vizet.Patricio Domíngez elkísért bennünket kocsijáig. A férfi a negyvenes évei elején járhatott; szandált és hosszú lófarkat viselt.Patricio meglehetősen érdekes egyéniségnek bizonyult. Ő népe "spirituális tanácsadójaként" írta le magát, de ezenkívül elektromérnök is volt. A pueblo törzshöz tartozott; a spanyol szó egyszerűen annyit tesz, "a nép". Elmondta nekünk,hogy valójában közvetlen leszármazottja "a három különböző -tiwa, piro és manso néven ismert - törzs megmaradt kevés túlélőjének",akik valaha a jelenlegi USA-Mexikó határ közelében éltek,míg az őseiket a spanyolok a 200 évvel ezelőtti pueblo felkelés során ki nem irtották.Patricio feleségével és családjával egy Albuquerque közeli rezervátumban élt, de mint elmondta, "megvetette a lábát mindkét világban". Egyik lábával az őslakosok világában állt, miután idejének felében a bennszülött hitvilágot és tradíciókat gyakorolta,illetve tanulmányozta; a másikkal viszont szilárdan a modern világban,hiszen elektromérnökként számítógépeket, televíziókat és egyéb elektromos berendezéseket tervezett, tartott karban és javított egy albuquerque-i cég részére.

Patricio nagyon intelligens és szórakoztató társaság volt, jó adag humorérzékkel megáldva. Úgy tekintett magára, mint a "hídra a kultúrák", illetve "világok között",vagy tréfásan afféle "techno-sámánnak".Habár Patricio állítása szerint a pueblók nem rendelkeztek kristálykoponyával, ő maga láthatóan mégis rengeteg mindent tudott róluk. Ő maga is hallotta a legendát, hogy eredetileg 13 ősikoponya létezett, és hogy azok egy napon újra összegyűlnek, hogy felfedjék tudásukat. Elmagyarázta, hogy a kristálykoponyák olyan sok információt tartalmaznak azon a kis helyen, mely egyenrangúvá teszi őket az emberi sejtekkel vagy a mikrochipekkel; és hogy "az információ valóságos könyvtárai".Patricio nagyon is tudatában volt annak, hogy a tudósok a koponyák üzenetének visszanyerésén dolgoznak. Elmondta, hogy a koponyákon belül az információk hatalmas tárháza található,olyan permanens memóriabank, mely molekuláris szinten jött létre.Csak gondold el, mennyi molekulát tartalmaz a kristály legparányibb része is, így fogalmat alkothatsz az információ sokrétűségéről is. Gondolj például a por részecskéire, amiket a fénysugaraiban láthatsz. Rendes körülmények között egyáltalán nem látjuk ezeket a részecskéket. Normális megvilágításban úgy tűnik, hogy semmi sincs ott, de amint kinyitod az ajtót és beengeded a fényt, látni kezded, hogy milliónyi és milliónyi ilyen parányi részecske lebeg a levegőben. Ha kivetítjük mindezta kristálykoponyákra, ott sem láthatunk semmit, míg nem a megfelelő módon nézzük, míg ki nem nyitjuk a szellem ajtaját,és nem engedjük, hogy a mentális fény beszűrődhessen.

Ha elképzeled, hogy ezek a parányi részecskék a kristálykoponya belsejében valójában a tudás apró töredékei, és azok a részecskék betöltik az egész szobát, mint a csillagok az égboltot egy tiszta éjszakán, akkor képet alkothatsz róla, milyen a koponyák belseje.Ennél azonban sokkal többet is jelentenek, mert tudod, a kristálykoponyáknak rengeteg arca van. Látnod kell, hogy a kristálykoponyák valójában a tudás raktárai. Bár kristályból készültek, megvan a maguk öntudati állapota. Megvannak a maguk érzelmei, és rendkívül különleges módon készültek el, a szellem erőinek felhasználásával. Úgy gondolunk a kristályra,mint élettelen anyagra, pedig valójában sokkal inkább olyan,mint az élő plazma, mely közvetlen kapcsolatban áll saját gondolatainkkal, és ha úgy tetszik, Isten elméjével is. Ami azt illeti, a kialakulásuk is leginkább erre utal. Az eredeti kristálykoponyákat nem faragták vagy csiszolták ilyen alakúra, ahogy sokan tartják, hanem erre a formára "öntötték" őket a szellemi erők, így valójában az emberi lények gondolatait és mentális folyamatait írják le és definiálják. Azoknak a legkorábbi embereknek vagy lényeknek a tudata formálta meg őket, akik sajátságos szellemi potenciáljukat a készítésükre használták fel.Ahogyan ezt hallgattam, összepréselődve a fülkében Patricio és Ceri között, be kell vallanom, kezdtem eltűnődni azon, hogy valóban olyan valakivel beszélgetek-e, aki "egyik lábával szilárdan áll a modern világban". Arra számítottam, hogy Patriciótól egy sokkal földhözragadtabb változatot fogok hallani a kristálykoponyákról,mint amilyen Leoné volt. Meg is kérdeztem tőle: - Akkor hát te is egyetértesz mindazzal, amit Leon a koponyáról mondott, és hogy mi, emberi lények valójában "más dimenzióból származó lényeks zellemében" születtünk meg?Hozzátettem azt is, hogy számomra nagy nehézséget okoz hinni egy másik, nem fizikai dimenzió létében, nem is beszélve azazokat benépesítő lényekről, kiktől állítólag az emberi nem is eredeztethető.Patricio számára a válasz magától értetődő volt:Miért ne? Ha jobban meggondolod, a szellemünkben mi is teremtettünk már olyan lényeket, melyek egy másik dimenzióban léteznek, tőlünk elkülönülten. Mit tartasz a számítógépes vírusokról?Igazán nem mondhatod, hogy a komputerek vírusai nem léteznek, de mégis mik ők? Nem láthatjuk őket, nem tapinthatjuk őket, és a hatásuk a világunkra mégis nagyon kézzelfogható.Csak mert nem a mi fizikai valóságunkban léteznek,hanem az elektronikus komputervilág párhuzamos realitásában,nem képesek kisebb mértékű pusztításra a mi valós,fizikai világunkban. Egy, a miénktől teljesen különálló realitásban léteznek, a virtuális számítógépes világban, és hogyan születtek meg?

Eredendően az elménkkel teremtettük őket. Az elektronikus számítógépes világ virtuális valósága a tudósok tevékenysége nyomán született meg, az emberi szellem által, de egy fizikális valóságban.Természetesen még a komputerek virtuális világának is van egy interface-e a fizikális világ felé, hardware eszköz formájában.Hardware nélkül a computerek programja, a software, és a vírusok egyszerűen megszűnnének létezni. A software élő és működő mechanizmusai - mint a vírusok, melyek esetlegesen reprodukálják és ismétlik magukat, és hosszú időn keresztül boldogan megélnek anélkül, hogy ehhez tőlünk bármiféle segítséget kapnának - elsősorban létre kellett hogy jöjjenek, és ezt a teremtést az emberi elme végezte el. A vírusok számára mi "egy másik világból származó lények vagyunk, akik megteremtettük őket és a világukat". A segítségünk nélkül egyszerűen létre sem jöttek volna, vagy hamarosan kipusztulnának.Ha úgy tetszik, tekinthetünk a kristálykoponyára úgy, mint a hardverre. Az eredeti teremtés hardware-ei, a kristálykoponyák nélkül mi egész egyszerűen soha nem jöhettünk volna létre.És a teremtők gondoskodása és jóakarat nélkül mi is hamarosan megszűnnénk létezni, ahogyan a számítógépes vírusokabban a virtuális világban, mellyel már senki sem törődik,vagy ahol kikapcsolják az áramellátást.Ezen a ponton az agyamat már teljesen összezavarta azoknak az új ideáknak a befogadása, melyek minden oldalról záporoztak feléje.Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bennszülött indiánoknak egészen más a felfogásuk nemcsak a kristálykoponyákkal kapcsolatban, de az egész világgal és világegyetemmel kapcsolatban is, mint a mi"normális" vagy nyugati megközelítésünk.

Elmondtam Patriciónak, hogy komoly gondot okoz nekem megérteni az őslakos amerikaiak felfogását a valóságról.Megpróbált megnyugtatni róla, hogy - jóllehet valóban létezik néhány alapvető különbség az őslakos amerikaiak és a nyugati népek világképe között - a nyugati fizikusok jelenkori felfedezései éppen a tradicionális amerikai valóságkép felé konvergálnak. Rámutatott,hogy már a legtöbb nyugati fizikus is elutasítja azt a tradicionálisan nyugati megközelítést, hogy az objektumok szilárd anyagból állnak,és elfogadják, hogy az atomok valójában egy energiarészecskékből álló határtalan óceán részei. Valószínűleg egyikük sem tiltakozna az ellen, hogy a kristálykoponya vibrációkból tevődik össze; olyan energiahullámokból, melyek képesek a kommunikációra.Tréfásan még azt is hozzátette: - Azok a fickók már olyan közel járnak hozzánk, hogy lassan a hátsó ajtón kopogtatnak.Én azonban kissé még mindig össze voltam zavarodva. Így,amikor Patricio lerakott bennünket saját kocsink mellett, közölte velünk, hogy boldogan kifejtené mindezt részletesebben is, és ha úgy gondoljuk, látogassuk meg másnap az irodájában.

A kristálykoponyák nyomában 15.rész - A kristályentitás

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Mialatt Chris felkereste a rekonstrukciós művészt, én "Agyroham professzort" látogattam meg. A férfit valójában Harry Oldfieldnek hívják, és olyan tudós, aki számtalan kísérletet végzett már a kristályokkal,bár néha meglehetősen vitatott eredményeket ért el.

Nyilvánvalóan nem tartozott a tudóstársadalom fő áramába, én mégis gyakorta eltöprengtem rajta, hogy ő talán tudna olyan eszközöket javasolni, melyekkel megtudhatjuk az igazságot a kristálykoponyákról.Nem voltam ugyan túlzottan bizakodó, de úgy éreztem,nincs mit veszítenünk. Így vagy úgy, de elhatároztuk magunkat,hogy felderítjük a kristálykoponyák rejtélyét.

Dr Harry Oldfield

Amikor megérkeztem Harry Oldfield "elektrokristály-terápiai" központjába, az északnyugat-londoni Ruislipben, egy, az 1930-asévek ikerházaiban helyet kapott klinikára bukkantam, mely zsúfolásig volt olyan betegekkel, akik elektródákkal hozzájuk kapcsolt dobozokat tartogattak. Harry elektromosan feltöltött kristályokat használt azon betegei gyógyítására, akiket az orvosi szakma már leírt. Bár jómagam szkeptikus voltam a kristályok gyógyító hatásával kapcsolatban, korábban már számos olyan embertől hallottam,hogy a kristály jótékony hatással van a szervezetére, akiknek a tulajdonában kristálykoponyák álltak. Mégis lehetséges tehát, hogy a kristály közvetlen hatást gyakorol az emberi szervezetre? Valamiért vonakodtam elfogadni a lehetőséget, hogy a kristály, nem is beszélve a kristálykoponyákról, birtokában lenne bármiféle gyógyerőnek.Talán azért voltam képtelen hinni mindebben, mert a kristályokra csak mint kövekre gondoltam, melyek irányában magatartásomat leginkább közömbösként lehetne jellemezni.Hajlamos voltam egyetérteni az akadémikus Dr. Linda Schelével, aki a kristálykoponyákat a "XX. század ereklyéinek" hívta. A halott szentek testrészeihez hasonlította őket, melyeknek a középkorban gyógyító hatalmakat tulajdonítottak. Kétségtelen,hogy ezeknek az ereklyéknek jelentős hányada hamis volt, az emberek mégis szilárdan hittek benne, hogy azok képesek a gyógyításra.Bizonyított, hogy amikor az emberek hisznek benne, valami segíteni fog rajtuk, akkor az gyakorta segít is. Ez a "placeboeffektus" kellőképpen dokumentált, és én mindig úgy gondoltam,hogy a koponyák egyedül ezen az elven fejthetnek ki bármiféle hatást.

Most azonban olyan kutatási eredményekbe botlottam, melyek alapjaiban kérdőjelezték meg eddigi fenntartásaimat. A kristályok esetleges gyógyító hatásaival kapcsolatos tudományos tanulmányt az Egyesült Államokban C. Norman Shealy végezte el, aki tapasztalatait közzé is tette, Csodák pedig történnek című könyvében.Shealy megvizsgálta a kristályok depresszióra gyakorolt hatásait.Az előre kiválasztott 141 krónikus depresszióban szenvedő betegnek egy darab üveget, illetve egy darab kvarckristályt adtak, hogy azt a nyakukban viseljék. Az alanyokkal nem közölték, mit adtak nekik. Két hét elteltével az alanyok 85 százalékának esetében lehetett javulásról beszámolni, minden valószínűség szerint a "placebo-effektus" eredményeképpen. Hat hónap után azonbanmár csak az üveget viselők 28 százaléka érezte úgy, hogy jobban van; ugyanakkor azok 80 százaléka, akik a kristályt viselték, még mindig jobbnak ítélték meg saját állapotukat. Tehát, legalábbis a depresszió esetében, a kristály többnek bizonyult egyszerű placebónál.De mi a helyzet azokkal az állításokkal, melyek szerint a kristály hatást gyakorol a fizikai kondícióra is?

Harry Oldfield állítja, hogy a kristály gyógyító erejét segítségül híva sikeresen kezelt többféle olyan megbetegedést is, mint a rák,a szívbetegségek vagy az ízületi gyulladás. A férfi erőteljes kézszorítással üdvözölt. Bár a negyvenes évei közepén járhatott, meglehetősen kisfiús volt a megjelenése. Elmagyarázta, hogy érdeklődése a kristályok iránt csak kerülőutakon át érett meg.Mint egy nyüzsgő londoni általános középiskola tanára, Harry mindig arról álmodott, hogy tudomány iránti rajongását diákjaiba is beoltsa, ezért egy napon bemutatott egy aura-fényképezőgépet is az osztályában.Az aura-fényképezőgép a testet körülvevő elektromágneses energiahullámokat jeleníti meg különböző színek formájában a "Kirlian-fényképezés" technikáját felhasználva, melyet még az 1930-as években találtak fel, a Vasfüggöny mögött. A keleti filozófia és az alternatív gyógyászat felismerte, hogy a test különböző energiacentrumokból áll, melyeken keresztül elektromágneses energia áramlik, bár ezt a feltevést a Nyugat legtöbb tudósa minda mai napig elveti. Visszaemlékeztem azonban Dorland teóriájára,hogy a test hihetetlenül finom energiamezőt hoz létre, és ezt a kristállyal való kontaktus képes befolyásolni. Pontosan ugyanez az elmélet Harry Oldfield munkájának alapja is.

Visszatérve az osztályterembe, Harry diákjai kipróbálták a Kirlian-féle fényképészeti technikát, és felfigyeltek rá, hogy apróbb eltérések figyelhetőek meg azoknak az energiamezőiben,akik influenzásak. Harry azonnal felismerte a Kirlian fényképezőgépben egy diagnosztikai eszköz lehetőségét, és kifejlesztette annak videón alapuló változatát, melyet PIP, vagyis "poly contrastinterface" fényképezésnek nevezett el; és ennek segítségével képes volt kimutatni az energiamezőben mutatkozó zavarokat. Ezek a zavarok előbb megmutatkoztak, mint az adott betegség fizikai tünetei,a különféle mintázatok ráadásul utaltak az egészségügyi probléma gócpontjának elhelyezkedésére is.Bár Harry kezdetben szoros kapcsolatban állt az orvosi szakmával,hamar ráébredt, hogy a szakma gyakorlói már kevésbé lelkesedtek,amikor a diagnózis helyett rátért a gyógyítás gyakorlatára.Harry korábban, miután diagnosztizálta a pácienst, javaslatot tett annak kórházi kezelésére is, de egyre inkább úgy érezte, hogy a konvencionális gyógymódok az olyan betegségek esetében, mint amilyen a rák is, gyakorta nem célravezetők. Úgy tartotta, hogy a szokványos "kivágni és kiégetni" megközelítés túlságosan is nyers eljárás a test számára, és nekilátott, hogy kidolgozza a gyógyítás szelídebb módozatát.Harry egy olyan berendezés kifejlesztésébe fogott, mely a test saját természetes energiafrekvenciáival működik együtt. Rengeteg munkát ölt az eljárás kidolgozásába, de úgy érezte, valami még mindig hiányzik.

Egy barátja volt az, aki javasolta, hogy talán kristályt kellene használnia. Harry kísérletezni kezdett, és rájött, hogy valóban ez a kirakójáték hiányzó darabja.Harry elektromos áram segítségével stimulálja a kristályokat és a rezgést a páciens testébe vezeti. Szerinte a kristályokat kézzel is működésre lehet serkenteni, ugyanakkor még a legjobb kristálygyógyász sem lehet mindig csúcsformában. Harry meg van róla győződve, hogy amikor egy kvarckristályt stimulál, a test saját elektromos erőit használja fel a gyógyításra. Úgy tekint munkájára,mint a test egyensúlyának visszaadására, és szereti ahhoz a zongorahangolóhoz hasonlítani magát, aki "egy lehangolódott Steinway pianínót hangol fel". A kristályok szolgálnak beállítóeszközök gyanánt. Ahogy Harry mondja: - Nem teszek mást, mint meghúzom a húrokat, egyeseket egy kicsit tovább feszítek, másokat visszaeresztek, a többit békén hagyom, és minden oké.Harry azt is kifejtette, hogy a kristállyal történő gyógyítás nem új dolog; az őslakos amerikaiak ezer éve ismerik már. Állítása szerint egy olyan felfedezést is sikerült tennie, mely igazolta azt a tradicionális ősamerikai hitet: a kristályok valójában nem mozdulatlan tárgyak, hanem tartalmaznak egy élő jelenlétet.Harry a továbbiakban részletesen is felidézte a felfedezését,melyet a videorendszer kifejlesztése során tett. Egy napon a kamera éppen egy páciens energiamezőjének változásait rögzítette,amikor a tekintetét az a kristály vonta magára, amit a nő a kezében tartott.

Egy különös, fehér, éteri anyag szivárgott elő belőle.Szabad szemmel ugyan nem volt látható, de a videorendszer képernyőjén feltűnt. A kristály felszíne mentén mozgott, és olyannak tűnt, mint egy kosárból kiemelkedő kígyó.- Szentséges isten, ezt nézd meg! - kiáltott fel Harry, mire a"jelenlét" elenyészett. Harry ezt hívja "kristályentitásnak"; a lénynek,mely a kristályban él. Miután először megfigyelhette a jelenséget,számos más alkalommal is látta, és több videofelvétellel is rendelkezik róla.Számomra hihetetlennek tűnt az egész, de Harry hívott, hogy nézzem meg a saját szememmel is. Leültem, ő pedig kiválasztott egy nagyobb kristálydarabot a számomra. Az entitást sehol sem lehetett látni. Tartottam a kristályt, mialatt Harry elindította a kamerát. Figyeltem a képernyőt, mely engem mutatott, kezemben a kristállyal. Miután néhány perc eltelt, és a kristály mozdulatlanul feküdt a kezemben, egy különös, kígyószerű formát láttam kiemelkedni a kristályból. Bár mindebből semmit sem láttam, amikor lepillantottam a kezemre, a képernyőn én is láthattam egy fehér,félig áttetsző alakot, szinte mint egy füstfoszlányt.Ahogy ott ültem, mozdulatlanságba dermedten, az ősi maja faragvány jutott eszembe, melyen Xoc úrhölgy a kígyó alakú látomásra mered, mely egy koponyából bújik elő. Ez volt az, amit ő is látott? Ez volt az a látomás? Ez az elektromos szerkezet lehetővé tette számomra, hogy azt lássam, amit rendes körülmények között csak egy megváltozott tudati állapotban láthattam volna? Vagy ez semmi más, csak kifinomult videotrükk?Kissé megmozdítottam a kezem. Bármi is volt az, amire idáig meredtem, abban a pillanatban eltűnt, szinte mintha visszahúzódott volna a kristályba.- Szeretik az emberi kéz melegét, de nem szeretik a mozdulatokat- magyarázta Harry lelkesen.Letettem a kristályt. Mégis mit keresek én itt?

Becsapva érezzem magam, vagy valóban láttam ezt az "entitást" a kristály belsejéből?Harry hevesen gesztikulálva beszélt. Láthatóan izgalomba hozta saját felfedezése. - Mindenki odakint keresi az idegen életformákat,mikor pedig itt van előttünk - mondta. - Olyan életforma ez, melyhez nincs hasonló ezen a bolygón. Nem a szénen alapul.Vajon Harry valóban azonosított egy nem szén alapú életformát,vagy csak túl élénk a képzelőereje?

Amikor magam mögött hagytam Ruislip fagyalsövényeit és rózsabokrait, még mindig nem tudtam eldönteni. Az őslakos amerikaiak valóban azt hitték, hogy a kristály valamiképpen él? Ez olyan különösnek tűnt. Visszagondoltam Star Johnsen-Moserre, és találkozására a koponyán belüli jelenléttel". Ez volt tehát a kristály entitása? Vagy az egész csak a tudományos fantasztikum témakörébe tartozik?

 

A kristálykoponyák nyomában 14.rész 2/2 - A maják és a kristálykoponya

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Az évszázadok óta fennálló állításokra reagálva, melyek szerint a maják nem voltak elég intelligensek ahhoz, hogy önmagukban ilyen fejlettségű civilizációt hozzanak létre, Linda az ilyen teóriákat hallgatólagos rasszizmussal vádolja meg;azok szerinte csak a kulturális imperializmust és a Nyugat intellektuális felsőbbrendűségének mítoszát voltak hivatottak állandósítani.

Ha másra nem is jók, von Daniken feltételezései legalább fényt vetettek arra, milyen keveset is tudunk valójában az olyan ősi népekről, mint a maják, és hogy azoknak milyen fejlettségi fokot sikerült elérniük. Talán éppen ez az oka az egyre képtelenebb teóriák megszületésének.

Akárhonnét is származtak valójában a maják, Dr. Linda Schele egy sokkal hihetőbb magyarázattal szolgált a palenque-i nagy fedélre,mint von Daniken. Kutatása a maják titkos hieroglifáinak legújabb kori megfejtésein alapult. Ezeknek a munkáknak azalapján ma már széles körben elfogadott, hogy a maják afféle párhuzamos világokban vagy univerzumokban hittek: az alvilág, vagyis a holtak világa; a felső világ, avagy a mennyország, az égi istenek és ősök lakhelye; és a közbülső világ, saját jól ismert valóságunk.

Az ősi maják egy fával szimbolizálták ezeket a világokat és a közöttük lévő kapcsolatokat, rendszerint egy ceibafával, mely a szent "Életfát" jelképezte. Gyökerei lenyúltak egészen az alvilágig, míg ágai elérték a mennyeket is.

Linda Schele szerint a palenque-i nagy fedél valójában Pacal királyt ábrázolja a halál pillanatában, és arra utal, miként viszonyultak a maják a halálhoz, és hogyan látták ezeket a másvilágokat vagy dimenziókat. A szarkofág fedelének jobb felső sarka egy "égsáv", a nappal jele. Az ellenkező sarokban a sötétség és éjszaka jele látható. A faragvány közepén az Életfa fut, amit egy kereszt jelez, tetején egy égi madárral, mely a mennyei birodalmakat jelképezi. Két, négyszögletes orrú kígyó formálja a fa ágait, áldozati edényekből kinőve. Ezeket a kígyókat két másik, csontvázszerű kígyó tükrözi vissza, akik az alvilágból emelkednek fel, nyitott állkapoccsal, a királyra várakozva, akinek abban a pillanatban kell megkezdenie leereszkedését az alvilágba, ahol már várja a halál. Dr. Schele szerint ezt szimbolizálja a lenyugvó nap is, ahogyan a horizont alá ereszkedve elér az alvilágba, magával hordozva a halott királyt is.

A maják ugyanis abban hittek, hogy amint a nap lebukik a látóhatár alá, a halott király is elindul földi horizontunkon túlra, az alvilág felé, ahol, akárcsak a Nap, a halál után is folytatja életét. A királyt ezért is ábrázolták magzati pózban, utalva rá, hogy habár a köztes világban éppen haldoklik, az alvilágban újjá fog születni. A történetnek azonban még nincs vége. Hogy mi történt a királlyal, miután leszállt az alvilágba, magának a sírboltnak az elrendezése taglalja. A Feliratok templomát ugyanis úgy építették, hogy a sírkamra kelet-nyugati tengelyét gondosan egy másik templomhoz, a Kereszt templomához igazították. Ha kettejük között vonalat húzunk, és azt meghosszabbítjuk, a vonal egy adott pontra fog mutatni a horizonton. Ezen a ponton éri el a nap legjellegzetesebb pozícióját az egész napév alatt: ez a legdélebbi pont, a téli napforduló. Ahogyan a Nap lebukik a horizonton, egy vonalba kerül a sírbolt közepével, ahová Pacalt temették. Ahogy a Nap lehullik a sötétségbe, Pacal is lehull az alvilág sötétjébe. Amint a Nap újra felkel, hogy észak felé megkezdje útját, Pacal is fel fog kelni, és északra indul, hogy elfoglalja helyét az északi égbolton, az északi sarkcsillag közelében. Így a király halálának és újjászületésének mítosza nem marad meg a sírkamra falai között, de Palenque egészét érinti, hiszen az univerzum teli van szimbolikus jelentéssel a maja emberek számára.

A szent geometria egyre több és több eleme kerül nyilvánosságra egy új tudomány, az "archeo-asztronómia" ténykedése folytán. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az épületek igazítása az égitestek mozgásához, mélyen spirituális okokból, széles körben elterjedt volt a maják között. Úgy tűnik, az épület egyetlen paraméterét sem bízták a véletlenre. E tekintetben ismét csak az egyiptomiakkal állíthatjuk őket párhuzamba. A palenque-i szarkofágfedél egy másik értelmezését találhatjuk Gilbert és Cotterell, a maja próféciákról szóló munkájában. Szerintük az a maják négy fő istenére utal. Az alak a fedél közepén a víz istennője, Chalcuihtlicue, aki egy liliomlevelet tart az egyik kezében; a többi szimbólum pedig más nagy isteneket jelképez: Ehecatl, a szél istene; Tonatiuh, a napisten; és Tlaloc, a vihar, égi tűz, villámlás és eső istene tűnik fel. A szerzők meggyőződése szerint a négy isten a négy különféle elemet képviseli, valamint az emberiség különböző korait, miután a maják, hasonlóan az aztékokhoz, szintén úgy tartották, hogy számos előző "világ" vagy földtörténeti kor létezett a miénk előtt, melyek mindegyikét a Föld egy adott eleme pusztította el.

A láthatóan absztrakt minta, mely a fedél oldalait dekorálja, állítólag olyan kódolt mintázat, mely megfejtve még többet árul el a maja mitológia isteneiről. Gilbert és Cotterell kijelenti, hogy a szarkofágfedél mintázatának egésze, ha mint egységet kezeljük, az emberiség történetét hivatott megjeleníteni, bemutatva az előző világok pusztulását, és közölve egy kódolt üzenetet, melyben a nagy vezér, Pacal, figyelmeztet bennünket azokra az eseményekre, melyek a közeljövőben ránk várnak. Akármi is volt azonban a palenque-i fedél valódi jelentése és a maják eredete, nekünk arra a kérdésre kellett elsősorban választ kapnunk, utal-e rá bármiféle bizonyíték, hogy a maják kristálykoponyákat készítettek, vagy birtokában voltak-e olyan kristálykoponyáknak, melyeket őseik hagytak rájuk, bárkik is voltak azok.

Előlépve a napfénybe, leereszkedtünk a Feliratok templomától, és megkezdtük Palenque felfedezését. A Feliratok temploma egy három hasonló piramisból álló sor egyik végén helyezkedett el. A következő piramisban a közelmúltban. 1995-ben, egy asszony sírjára bukkantak, vélhetően egy királynőére, aki talán Pacal partnere lehetett. A sor másik végén magasodott az a piramis, melyet azonnal észrevettünk, amikor az első pillantást vetettük a városra. Ezt a piramist félig elborította a zöld aljnövényzet, miután azt csak részben tisztították meg a vegetációtól. A legtöbb turista annyira türelmetlenül várja, hogy megmászhassa a Feliratok templomát, hogy fel sem figyel erre a félig feltárt templomra az ásatások jobb szélén. Az építmény meglehetősen roskatagnak tűnt, és még a helyszínről készített térképek sem ábrázolták. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy felmászunk rá. Felérve a csúcsra igazi meglepetésben volt részünk. Az 50 fokból álló lépcsősor tetején, éppen a templom bejáratánál, egy csodálatosan kifaragott kőkoponya várt bennünket. A templom falának fehér mészkövéből kifaragott koponya átmérője 18 hüvelyk (45 centiméter) volt. Úgy tűnt, ő a díszes síremlék őrzője. Azonnal eszünkbe juttatta a koponyát, amit Tikalban láttunk, az eredeti koponyát, melynek a "Végzet Koponyája" becenevet adtuk, és amely bevezetett bennünket a kristálykoponyák rejtélyébe, elindítva kutatásunkat. Ez a koponya hasonlított ahhoz, csak még sokkal szebb volt. Domborműként is alig emelkedett ki a templom falának felszínéből; ez a stílus különösen jellemző a Palenque-et díszítő dekoratív munkáknál.

A tikali koponya teljesen elsötétült az őt borító zuzmótól, vonásai lassan elkezdtek omladozni és torzulni. Megvolt a hatása annak, hogy oly sokáig volt kitéve az esőerdő nyirkosságának. A palenque-i koponya azonban jó állapotban vészelte át mindezt, és még mindig tisztán felismerhetőek voltak a vonásai. A tikali koponya esetében nehéz lett volna ezt megállapítani, de ez a koponya láthatóan nélkülözte az alsó állkapcsot. Mindkét koponyát egy olyan lépcsősor legtetejénél találtuk, melyek egy díszes síremléknek tűnő építményhez vezettek. Viszont míg az omladozó koponya Tikalban egy sírhelyet őrzött, félúton felfelé egy némileg kisebb és jócskán alacsonyabb rendű piramison, addig ez a koponya a piramis megkoronázásának tűnt, éppen a tetején magasodó síremlék bejárata felett. Kíváncsiak voltunk rá, mi okozza az archeológusok látható közönyét a koponyákkal kapcsolatban. Miért nem gyújtotta fel a képzeletüket, és - különösen a Votan könyvében leírtak fényében - miért nem próbálták meg töviről hegyire átkutatni az egész piramist? Micsoda hatalmas kincsek lehetnek itt, talán még kristálykoponyák is. Hamarosan előttünk is nyilvánvalóvá lett, miért nem tárta fel mind ez idáig senki a piramist. Mint felfedeztük, gyakorlatilag semmilyen módja nem volt, hogy hozzáférjenek a belső mélységekhez.

Nyoma sem volt olyan kődugaszoknak, amilyeneket Alberto Ruz felfedezett. A kegyhely a templom belsejében csupasz falaival szintén nem kínált más támpontot. Egyéb nyomokat kutatva átvizsgáltuk Palenque valamennyi épületét, keresztül a még mindig érintetlen titkos alagutakon, a palotakomplexumon belüli ünnepi tér maradványain, a jellegzetes felfordított V alakú boltívekkel büszkélkedhető melléképületeken, újabb piramisok lépcsőit róva le s fel. Ahogy Tikalban, itt is egyetlen magányos, kőbe vésett koponyát találhattunk csak: azt, amelyik a rejtélyes templom bejáratát őrizte. Ezek a koponyák újabb kérdéseket vetettek fel. Mi lehet a jelentőségük? Mit akarhattak elfedni ezek a síremléknek tűnő építmények? Mire használhatták őket? A meditáció helyei voltak, az imádaté, vagy éppen a rituális emberáldozaté? Lehet, hogy egykor kristálykoponyák is megtalálhatóak voltak itt? Az aprólékosan kimunkált faragványok nyilvánvalóan arra utaltak, hogy a maják érdeklődtek a koponyák iránt. De miért? És a válasz ezekre a kérdésekre bizonyítékot szolgáltathat arra is, hogy a maják valóban ismerték- e a kristálykoponyákat?

Ugyan semmivel sem vitt bennünket közelebb a probléma megoldásához, de a maja kultúrában cseppet nem volt hiány a koponya ábrázolásaiban. Egy másik ősi kézirat, amit Brasseur de Bourbourg fedezett fel, vélhetően a legfontosabb fennmaradt munka a maja mitológiával kapcsolatban, így semmivel sem kisebb az értéke, mint a mi Ótestamentumunknak. Ez a híres Popol Vuh, a "Tanács Könyve", mely egy epikus teremtéstörténetet ír le, vagy ahogyan Dr. Linda Schele fogalmazott, egy "idegen Odisszeát". Bár az eredeti, hieroglifákkal íródott kézirat nem maradt fenn, a Popol Vuhot valamikor a XVI. század folyamán átültették spanyolra. Már az első oldal is szövevényes rejtélyekre és bonyodalmakra utal: A Popol Vuh, ahogy hívják, többé nem található meg... Az eredeti könyv, melyet réges-régen írtak, valaha létezett, de most rejtve van a kutató elől, és a gondolkodó elől... Ennek a mítikus teremtéstörténetnek az első felében a koponyák fontos szerepet játszanak, mint a tiltott tudás szimbólumai. Akárcsak Ádám és Éva bibliai történetében, a maja történet is egy fiatal nőről számol be, akit egy fán növő gyümölcsök kísértenek meg. A maja verzióban nem almáról van szó, hanem lopótökről. Ennek a fának a gyümölcse, miután kiszárítják és kivájják, meglepő módon valóban hasonlít az emberi koponyára. A történet azzal kezdődik, hogy a maja alvilág urai, a halál istenei, kihívnak egy másik fontos istenséget, a kukorica istenét - aki ezáltal az életet jelképezi -, hogy az küzdjön meg velük. A halál istenei megölik az élet istenét, és a fejét egy fára helyezik, mely lopótök-gyümölcseitől lesz terhes. A "koponya"-gyümölcsöt figyelmeztetésként szánják az embereknek, hogy ne keresztezzék a halál urainak útját, akik megtiltják mindenkinek, hogy a fa közelébe menjenek, ebben is visszhangozva a bibliai történetet. Csakhogy: Egy Xquic nevű lány (valójában a halál egyik urának leánya) meghallotta, hogy egy korábban terméketlen fa gyümölcsöket hoz. Kíváncsi volt, és látni szerette volna. Amikor látta, hogy a fa teli van gyümölcsökkel, azt mondta magának: - Nem mehetek el úgy, hogy a gyümölcsök egyikét meg nem kóstoltam. Biztos nem fogok tőle meghalni. Ezeken gondolkozott, amikor a koponya, melyet a fa ágaira helyeztek, megszólalt: - Valóban akarod ezt a gyümölcsöt, teljes szívedből? - Igen, akarom - felelte a szűz. A koponyafa erre a lány kezébe köpött, amitől az terhes lett. A koponya ekkor ismét megszólalt: (Ez ) csak egy jel, melyet neked adtam, a nyálam, a köpetem. Itt, a fejemen, már semmi sincs, csak csont; a húsnak nyoma sincs. Ugyanígy van ez minden nagyúr fejével is; csak a húsa az, amitől az arca elviselhetőnek néz ki. És amikor meghal, az embereket megrémítik a csontjai. Azután a fia lényében olyanná válik, mint a nyála, mint a köpete, legyen egy úr gyermeke, egy kézművesé vagy szónoké. Az atya nem tűnik el, hanem kiteljesül. Lehet, hogy ezáltal a koponyák Tikalban és Palenque-ben, sőt a kristálykoponya is, az eredeti koponyát (vagyis gyümölcsöt) jelképezik, így a tudás fájának tiltott gyümölcsét is? Ez a koponya kétségkívül képes volt a beszédre, de vajon mit akart mindezzel mondani?

A történet azonban tovább folytatódik. A szűz végül is egy ikerpárnak ad életet, Hunahpunak és Xbalanque-nak, akik a maja mitológia túlnyomó részének hősei. Ők azok, akik kihívják maguk ellen a halál isteneit. Az ikrek epikus utazást tesznek az alvilágban, melynek során a halál urainak sikerül megölniük Hunahput, kinek fejét egy vérszívó denevér harapja le. Ezt követően azonban kijátsszák a halál urait, egy zöldséggel helyettesítve a fejet, míg egy valódi fejjel nem tudják pótolni azt. Akkor hát a kő- vagy kristálykoponyák Hunahpu levágott fejét jelképezik? Ha így is van, újra itt a kérdés, hogy mit akar mindez jelenteni? A koponyák azonban távolról sem csak ezen a színtéren jelennek meg a maja mitológiában. Az ősi maják egy alvilágban hittek, a halál és rettegés honában, melyet Xibalbaként ismertek. Szörnyűséges hely volt ez, melyet a halál hatalmas urai irányítottak. A "Xibalba" valójában a xib szótőből származik, melynek jelentése "rettegés", "terror", és "reszketés a félelemtől". Már Tikalban találkoztunk egy sor faragott csonttal, melyek ezt az utazást illusztrálták a halál mezsgyéjén. Az élet és a halál metaforája itt egy folyón tett utazás. A csontok egy királyt ábrázolnak, kenuja közepén ülve. Kezét a fejére helyezi, mely küszöbön álló halálra utaló gesztus. Állattársak kísérik el útján: egy kutya, egy papagáj, egy pókmajom és egy iguána. A csónakot két ősi istenség hajtja előre, Rája evezős és Jaguár evezős. A másik csontpár megmutatja a csónak víz alá süllyedését, amint a király elindul az alvilág felé, miután a maják hite szerint az alvilág elérhető volt a vizeken vagy a barlangokon keresztül is. A maják úgy tartották, hogy amikor meghalunk, a lelkünk az alvilágba távozik, de útközben rettenetes próbatételekkel kell szembenéznie. A hasonlóságok a középkori keresztény mitológiával szembeötlők, különösen ha a pokol leírását tekintjük az itáliai poéta, Dante i. sz. 1300 körül keletkezett fő művében. Mindkettő felidéz egy folyón tett utazást, egy kutya társaságában. A középkori keresztény változatban a kutya az elveszett lelkek kínzását szolgálja, míg a maja verzióban az embereket segíti útjuk során. Viszont, akárcsak Dante, a maják is kilenc szintre osztották fel az alvilágot, melyeket Dante a "kilenc pokolnak" nevezett el. A maja mitológia szerint ha az elhunytak sikeresen hatoltak át ezeken, akkor újra csatlakozhattak őseikhez, akik az egekben éltek.

Az alvilágban találhattunk egy sor öreg, fogatlan istenséget is, akik a különféle halálokok után kapták nevüket, mint az öregkor, feláldozás és háború, és a koponya képe gyakorta feltűnt egyikükkel- másikukkal kapcsolatban. Még olyan cserépfigurára is bukkantak, mely a Popol Vuhban szereplő egyik halálistent koponyával ábrázolja a feje helyén, ami meglepő hasonlatosságot mutat a Tikalban látott kőkoponyával. A legismertebb halálistent gyakorta nevezik Yum Cimihnek, bár hogy pontosan milyen néven is emlegetik, nagyban függ attól, hogy a több mint 30-féle maja nyelv közül melyiket használják, így sokszor egyszerűen az "A" istenként hivatkoznak rá. Ő a legmagasztosabb a halál urai közül, és sokszor ábrázolják koponyával a feje helyén, melynek, úgy tűnik, nem kevésszer hiányzik az alsó állkapcsa is. Így könnyen lehet, hogy a kő- vagy kristálykoponyák valójában a halálistenek egyikét jelképezik. Különös módon sok ábrázoláson a halál istenei valahogy komikus figuraként jelennek meg. "A" isten például gyakorta pókhasú és cingár lábú. Őrá hivatkoznak sokszor a Cizim, "Felpüffedt" néven, és a maja művészet több, finoman kidolgozott, napjainkig fennmaradt kézirattekercse utal rá, hogy undorító bűz árad belőle! Így tehát, bár a halál isteneit sokszor ábrázolják a koponya képét felhasználva, mégsem teszik őket félelmetes figurává. Ehelyett mintegy gyengéd ragaszkodással tekintenek rájuk.Szinte képtelenség volt úgy gondolni Palenque és Tikal kőkoponyáira, melyek a piramisokat uralták - nem is beszélve a kristálykoponyákról -, mint amelyek nem képviselnek semmi magasztost, csupán valami komikus, pókhasú, folyton szellentő istenséget. Egyre inkább el kellett fogadnunk, hogy sem a maják művészetét, sem mítikus történeteiket nem szabad szó szerint értelmezni.

Mindennek szimbolikus jelentősége van. Végiggondoltuk mindezt, és úgy döntöttünk, hogy mélyebb szinten a mitológia feladata gyakorlatilag nem volt más, mint hogy tájékoztassa az ősi majákat életről és halálról, arról, hogy mire számíthatnak, és válaszképpen hogyan gondolkodjanak és viselkedjenek. Olyan jelentéstartalommal bírt, melynek segítségével az emberek értelmet találhattak életükben. Az ily módon kódolt történetek teli voltak gazdag metaforákkal, melyből kivonható egy jelentéstartam, ami még saját mindennapos életünkben is megállja a helyét. A koponyának a fán a Popol Vuh legendában például mélyebb, szimbolikus jelentése is van. Egy nő kísértést érez rá, hogy megkóstolja az élet és tudás fájának gyümölcsét, hogy a saját döntései szerint éljen. Beleharap a gyümölcsbe, vagy még inkább a koponyába. A koponya tehát itt nem egyszerűen a halál szimbóluma, de az életé is. Miután a koponya a halálisten tevékenységének eredménye, az élet istenének fizikai maradványa is. Teli van lehetőségekkel, új élet és tudás forrása. A lány azonban felfalja. Így, legalábbis ebben az értelemben, az élő meghal; meghal a választás szempontjából, mely többé nem adatik meg neki; a lehetőség elmúlt, ahogyan a gyümölcs is felemésztődött, hogy már soha többé ne kínálkozhassék fel.

Ahogyan azt a maja szakértő, Dr. Karl Taube korábban kifejtette: Mezo-Amerika-szerte hitték, hogy a halál nélkül nem birtokolhatjuk az életet. Valahányszor megeszel valamit, megölsz valamit az élet számára. De ezután vissza is kell adnod valamit a halálnak. Ha nem adsz vissza semmit az anyaföldnek, nem sarjadhat több élet. Olyan ez, mint egy szüntelen dialógus a két ellentét között. Mert ezek nem különálló jelenségek, mindig egymástól függenek. Ahogyan Linda Schele is informált róla bennünket: Szinte valamennyi maja nyelvben, még a napjainkban létező legtöbb mezo-amerikai nyelvben is, a "koponya" szó szinte megkülönböztethetetlen a "csont" szótól; a szó a "csontra" pedig, ami a bak, ugyanaz, mint a "mag" szó. A bak ráadásul érdekes módon Palenque maja neve is. Palenque mindössze egy spanyol elnevezés, semmi érdekeset nem jelent, csak annyit, hogy "kerítés". A maja név azonban "koponyát, "csontot és "magot is jelent, arra a következtetésre indította Linda Schelét, hogy a palenque-i kőkoponyának talán nagyon is szokványos, mindennapi funkciója lehetett. Elképzelhetőnek tartja, hogy nem jelentett többet az ősi maják számára puszta útjelző táblánál. Ahelyett, hogy az embereket figyelmeztette volna közelgő halálukra, vagy bármiféle különös, rejtett értelmű célt szolgált volna, egyszerűen tudatta a város nevét az ide látogatókkal. Hogy ez a gyönyörűen kifaragott koponya, mely a templomtetőről az alatta elterülő városon uralkodott, ne lett volna más, mint egy közönséges jelzőtábla, meglehetősen irritálta romantika iránti érzékünket! Ennél azért csak kellett itt lennie többnek is. Valóban, már maga a városnév is mélyebb jelentést hordozott, mint azt elsőre gondolnánk. A szavak néha kulcsok a mély értelmű filozófiai koncepciókhoz, melyek felfedik egy adott kultúra viszonyítási rendszerét. Maga a maja nyelv a koponyákat és csontokat egészen eltérő fogalomként kezeli, mint az számunkra megszokott. Számunkra a csontok és koponyák emlékeztetők saját törékeny halandóságunkra és sebezhetőségünkre. Hajlamosak vagyunk félresöpörni őket, hogy ezáltal a gondolatainkból is eltűnjenek. A maják számára azonban a koponyák és csontok, akárcsak a magok, az élet alapelemei voltak. Formát adtak emberi létünknek, ahogyan a mag is életet adott a növénynek. A csontjainkra hús növekedett, ahogyan levelek a növényen. Hogy ezekre a koncepciókra ugyanazt a szót használták, ezzel a maják arra emlékeztetnek bennünket, hogy mindennek aktív, életadó szerepe van. Ezáltal a maják számára az élet lehetősége éppen a halál arcában mutatkozott meg, és a koponya nemcsak a halál szimbóluma volt, de az életé, az újjászületésé és a felépülésé is.

Megtudtuk, hogy ennek a hitrendszernek a befolyását a mai napig megtalálhatjuk a maják modern kori leszármazottjai körében, akik az Atitlán-tó közelében élnek, Guatemala fennsíkjain. Minden évben megőrzik a kukorica magját, hogy újraültethessék. Ezeket a különleges szemeket "kis koponyáknak" nevezik, mert szimbolikus értelemben minden évben a kukorica istenének koponyáját ültetik el, újrakezdve ezzel a feltámadás ciklusát.

Az élet és a halál kettőssége - mely éppoly erőteljesen megnyilvánul a Popol Vuh fára akasztott koponyájában, mint az ikrek mondabéli alakjában - az egyik legtovább fennmaradt mítikus koncepció Mezo-Amerika-szerte. Az ikrek ezt az alapelvet képviselik, a minden életet átható kettős erőt. Ez mutat némi hasonlóságot a kínai Yin és Yang koncepciójával, az egyesült, ám kölcsönösen ellentétes erőkkel, melyeket mindenütt jelenlévő lényegi valónak tekintettek. Számunkra azonban a Popol Vuh ikrcinek története még ennél is többet jelentett. Azok ugyanis, miután megverték a halál urait, elindultak, hogy megkeressék atyjukat, akit egy labdajátéktéren temettek el. Csakis akkor kelthették életre, ha meg tudták nevezni valaha volt arcának valamennyi részét. Ők azonban nem jutottak tovább a szájnál, az orrnál és a szemnél, egy koponya legsajátságosabb elemeinél. Így hát az ikrek otthagyták őt a labdapályán, de megígérték neki, hogy tisztelettel fognak emlékezni a nevére. Ezután elszabadultak a halál urainak hatalmából, lelkük szárnyalni kezdett, hogy csatlakozzék égben lakó őseikhez, majd ők váltak a Nappá és a Holddá. A maják komoly hangsúlyt helyeztek az ősök emlékezetére és tiszteletben tartására. Mint azt a maja szakértő, Dr. David Pendergast korábban elmondta: Úgy tartották, hogy a holtak bizonyos tekintetben részesei az életnek, hogy az emberek összekapcsolódnak a múlttal. Hitték, hogy őseik valahogyan megvédelmezik őket, és hogy tudásra tehetnek szert általuk, ha nem is közvetlen módon, de legalábbis közvetett értelemben. Ezáltal a kristálykoponya és az egyéb koponyaábrázolások úgy is értelmezhetőek, mint egy nagyon hosszú tradíció részesei, mellyel az ősök közelében maradhattak. A maják gyakorta megtartották őseik földi maradványait, melyeket rendszerint házuk alatt temettek el. Bizonyos esetekben a fejeket, vagy még inkább koponyákat, melyek egykor fontos ősök részei voltak, kéznél tartották, "tanácskoztak" velük, és hatalmas tudás forrásának tekintették őket. Ha mindezt megtették a valódi koponyákkal, érveltünk, miért ne tehették volna meg a kristálykoponyákkal is?

Az ősi maják számára a halál nem olyasmi volt, amitől félni kellett volna. A halálfélelem azért volt, hogy felülkerekedjenek rajta, és ez annak a mélységes megértésén alapult, hogy az élet és a halál kölcsönösen egymástól függő, összetartozó jelenségek. A kettő szétválaszthatatlanul részese egymásnak, mint maguk az ikrek, mint a növény és a mag, mint az egyesült, de ellentétes erők, melyek minden dologban ott vannak. A maják tudták, hogy meghalni annyi, mint újjászületni.

Megint csak eltöprengtem rajta, hogy lehet-e a kristálykoponyáknak bármiféle közük e hitrendszerhez, hiszen áttetsző természetük éppen azt látszik szimbolizálni, hogy maga a halál nem végleges állapot, hanem olyasmi, amin felül lehet kerekedni. A maják számára mindez még ennél is többet jelentett. Mint azt az ikerhősök meséje is példázza, az ő hitük szerint az ősökkel történő egyesülésen keresztül győzedelmeskedtek a halálon, és végül a mennyek legfelső szintjére érkeztek. Anna Mitchell-Hedges azt mondta, hogy az ő koponyája egy ősi pap fejét jelképezi. Lehetséges tehát, hogy a kőbe, illetve kristályba faragott koponyák valójában azokat a mélyen tisztelt ősöket jelképezték, akikhez a maják újra csatlakozni kívántak? Az ősi maják minden bizonnyal rendkívüli hatalmat tulajdonítottak őseiknek, különösen azoknak, akik szerintük az idők kezdetén éltek. Ez világlik ki a Popol Vuh soraiból is: Tudták, hogy háború közeleg; minden jel, amit láttak, világos volt a számukra. Akár a halál fenyegetett, akár éhínség, akár széthúzás, ők bizonyosan tudták, hiszen volt egy helyük, ahol megláthatták... talán egy kristálykoponya? Láttak, és azonnal a messzeségbe láttak, megtudtak mindent, ami csak a világon volt. Amikor néztek, azonnal láttak mindent maguk körül; megszemlélhették a mennyek ívét, és a Föld kerek orcáját. Az elrejtett dolgokat mindet tneglátták, anélkül hogy mozdulniuk kellett volna, mindent láttak a világból...nagy volt az ő bölcsességük. Ez az idézet is alátámasztja, hogy a maják tisztában voltak a Föld gömbölyű alakjával, több száz évvel megelőzve a Nyugatot. A könyv egy korábbi része beszámol róla, hogy a megérzés hatalmát, melyet az ősök hagyományoztak rájuk, az azokat teremtő istenek vették el a leszármazottaktól. A legenda szerint a korai emberek ezért láthattak olyan messzire. Ezek voltak az ajándékok, melyek feldúlták az isteneket, és az istenek ezért belehelték a látomásaikat, akár egy tükröt, így a látomások elfelhősödtek, ami után nem láthatták már, csak ami a közelükben volt... A Popol Vuh első része beszámol az idők hajnaláról és az emberiség eredetéről is. Minden azzal kezdődött, hogy 12 istenség összegyűlt, kigondolták, hogy a föld emelkedjék ki a vizekből. Számos kísérlet történt emberi lények teremtésére is, de valamennyi kudarcba fulladt, míg az emberek fel nem ismerték és meg nem értették szerepüket, mely "néven nevezni teremtőiket, dicsőíteni őket, támaszuknak és táplálójuknak lenni". Ezáltal a Popol Vuh meghatározta az emberiség küldetését is. Az istenek azért teremtették az embereket, hogy azok visszatükrözzék önnön dicsőségüket. Az emberek célja tehát visszaadni valamit az isteneknek és a természet erőinek, az élet ajándékának felismerése által. Tisztelniük kellett isteneiket, és szolgálniuk őket "jó szokás szerint" azáltal, hogy emlékeznek saját eredetükre, illetve imádkoznak és áldozatokat mutatnak be. Volt alkalmunk rá, hogy végiggondoljuk ezt az ember és természet közt fennálló kapcsolatrendszert, mialatt Yaxchilán ősi maja városa felé tartottunk, mely mintegy 100 mérföldnyire délre fekszik Palenque-tól. Utazásunk Yaxchilán felé kijózanító tapasztalat volt. Nem a fegyveresek úttorlaszai zavartak bennünket, melyekbe úton-útfélen botlottunk; még csak nem is a hajmeresztő átkelés az Usamacinta folyón. Valami más volt az, valami sokkal fontosabb. Palenque napjainkban egy gyorsan visszahúzódó dzsungelben fekszik, mely sajnálatos módon és túlságosan is gyorsan esik áldozatul a helyi lakosoknak és a fakitermelő társaságoknak egyaránt, hogy helyet adjon az intenzíven terjeszkedő mezőgazdaságnak és haszonállat-tartásnak.

Jóllehet a régészeti lelőhelyek közelében fekvő esőerdők még érintetlenek, minden évvel egyre több és több fa esik a láncfűrészek áldozatául a közeli erdőkből. Ahogy növekszik a kereslet a mexikói marhahús iránt, az ősi maják modern kori leszármazottait kiszorítják földjeikről a gazdag földtulajdonosok, ahogyan a tradicionális létfenntartó gazdaságokat felváltják az óriási haszonállatranchok. A gazdag földtulajdonosok profitéhsége számtalan őslakost tett máris otthontalanná. Őket, akárcsak a fákat, a haladás nevében söpörték félre az útból. Ez vezetett el jelenkori lázongásokhoz Chiapas államban, amikor is a földműves parasztok egyesítve erőiket a földtulajdonosok ellen fordultak, akik annak az életformának a kipusztításával fenyegetnek, mely már egy ezredéve fennáll. Az általunk is látott katonai úttorlaszok éppen ezt a társadalmi elégedetlenséget voltak hivatottak feloldani. Teljesen elszörnyülködtünk, amikor kinyitottuk a National Geographicnak azt a példányát, melyet magunkkal hoztunk. Egy légifelvételt találtunk benne, melyet a környező területekről készített egy NASA-műhold. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a környező esőerdő rettenetes megtizedelése már tisztán látszik a világűrből is. Palenque-tól keletre és délre kígyózík az Usamacinta folyó, elválasztva Mexikót Guatemalától. Ezt a természetes határt még több ezer mérföldnyire a földfelszín felett is tisztán ki lehet venni. A műholdfelvétel azért mutathatta meg a folyó pontos kontúrját, mert a guatemalai oldal élénkzőld színben pompázik, míg a mexikói oldal sápadt és üressárga. A folyó guatemalai oldalán ugyanis zavartalanul burjánzhatnak a fák és az aljnövényzet, melyeket még nem érintett a láncfűrészek tombolása. A mexikói oldalon azonban már csak a fák csonkját találhatjuk meg, a frissen létrehozott végtelen legelőkön, melyeken már csak a fű nő meg. Végigtekintve azon a domboldalon, mely valaha egyike lehetett a világ legcsodálatosabb panorámáinak, mi is csak megfeketedet csonkokat és ágakat láthattunk; egy valaha éríntetlen erdő elsze nesedett maradványait. Az ólomszürke égbolt alatt csak elszórtan magasodott egy-egy ceibafa - még életben - többszáz évnyi növe kedéstől magas és tömör törzsével. Volt valami komorság ezekben a magányos elszigeteltségben virrasztó fatörzsekben, melyek mintha csak azért maradtak volna, hogy meggyászolják a mostanra eltűnt erdőségeket.

Elgondolkodtam az emberiség küldetésén, hogy visszaadjon valamit az isteneknek és a természet erőinek, meg hogy mi vajon mit adunk vissza Közép-Amerika erdőségeinek kifosztásával. Mi történt azzal a kölcsönös, kétirányú kapcsolatrendszerrel, mely az ősi majákat hitűk szerint isteneikhez és a természet erőihez fűzte? Az ősi maják, ahogyan azt már tudhattuk, az istenek járandóságát áldozatok formájában törlesztette, rituálékon, szertartásokon,áldozatbemutatásokon keresztül.Hitük szerint tovább erősíthették kötelékeiket az istenekkel azzal, hogy emlékeztek és valahogy kapcsolatot teremtettek őseikkel. Az ősöket, mint a legkorábbi embereket, annak a tudásnak a forrásaként látták, melyre nemcsak a múlt, de a jövő szempontjából is múlhatatlan szükség volt. Így, visszaadva valamit az isteneknek és a régmúlt ősöknek, a maják hitük szerint időlegesen ősatyáik szellemi hatalmát birtokolták. Úgy tűnt, a koponyák, és vélhetően a kristálykoponyák is, szerepet kaptak ebben a gyakorlatban. Ahogyan azt Dr. Linda Schele elmondta, "A vér volt a maja vallásgyakorlás kötőanyaga". Hiszen mi értékesebb ajándék adható a vérnél, az élet becses szubsztanciájánál, mely lehetővé teszi a létet? Ismét párhuzamot vonhatunk a keresztényi mitológiával. Krisztus feláldozta önmagát, önnön vérét adva, és úrvacsorakor a keresztények is megosztoznak ezen az áldozaton, Krisztus vérét bor formájában magukhoz véve. A maja véráldozat gyakorlása során azonban a vért gyakorta rituális körülmények között, a különféle testrészekből nyerték - a nyelvből, a fülcimpákból, sőt nemi szervekből. Ezek az áldozati rituálék kizárólag a királyi méltóságoknak, a papságnak és az arisztokrácia legfelsőbb rétegeinek voltak fenntartva, és gondos előkészületek előzték meg a végrehajtásukat, beleértve a test és a lélek sanyargatását is, ha erre volt szükség. Azok, akik feláldozták magukat, a böjtölés és az önmegtartóztatás eszközével elhatárolódtak az őket körülvevő fizikai világtól. Az izzasztókamra, a rituális gőzfürdő gyakorta szolgálta a megtisztulást. Miután megtisztult és felkészült, a résztvevő reménykedhetett benne, hogy az áldozat meghozza a kívánt eredményt - egy látomást.

És úgy tűnik, ezen a ponton kap szerepet a koponya, mely összekötötte a víziók keresőjét az ősökkel és a szent tudás birodalmával. Yaxchilánban grafikus részletességgel megalkotott kőfaragások illusztrálták a rituális véradás gyakorlatát. A városban egykor számos díszesen faragott pillért lehetett látni, melyek i. sz. 725-770-re datálódtak, bár sokat ezek közül elszállítottak a British Museumba. A 17-es számú darab egy Jaguármadárként ismert királyi férfiút ábrázol, amint éppen készül átszúrni péniszét egy hosszú lyukasztótű segítségével. Egy pazar ruhákba öltözött asszony, Balam-Ix úrhölgy, feleségeinek egyike, a térdén előtte ül. Mindketten nyugodtnak tűnnek; méltóságteljesek, és teljesen lefoglalja őket tevékenységük. Balam-Ix úrhölgy egy zsineget vezet keresztül a nyelvén, ami jellegzetesen a női véráldozat gyakorlásának módja.

A sebből kiszökő vért papírdarabokkal fogták fel, melyeket az áldozati edényekben ezután elégettek, az isteneknek szóló ajándékul. Érdekes megjegyezni, hogy Jaguármadár olyan fejdíszt visel, mely egyféle koponyát és csontvázszerű kígyót formáz. Valóban, a többi pillér képein is feltűnik ugyanez a koponyás- kígyós fejdísz. Úgy tűnik, ez lehetett a rituális öltözet a látomáskeresők számára. A rituálé másik jellegzetessége a víziók kígyójának felbukkanása. Ez úgy tűnik, a szellemet szimbolizálja. A szellem a világ számos jelentős vallásában az energiát, a mozgást jelképezi, mint fontos alapelvet. Itt a kígyó az áttevődő energiára utal. A látomás kígyó legjobban a 25-ös számú pillér faragványán figyelhető meg. Térdelő testhelyzetben Xoc úrhölgyet láthatjuk, amint az elmaradhatatlan koponyát és csontkígyót ábrázoló fejdíszt viseli, bal kezében pedig a rituális véráldozathoz szükséges eszközöket tartja. Előtte láthatjuk a kígyó látomás óriási, hullámzó testét, hatalmas, kidülledt szemeivel, és a szájából alácsorgó vérrel. A kígyó Tlaloc maszkját viseli, a víz istenéét, akit kapcsolatba hoztak az áldozatbemutatással és a termékenységgel is. Ahogy a British Museum útikalauza leírja: A vér áldozati bemutatása Yat-Balam látnoki manifesztációját idézi fel, aki alapító atyja volt Yaxchilán dinasztiájának... az ősi szellem egy hatalmas, kettős fejű kígyó ásító száján keresztül tör fel, mely Xoc úrhölgy felett ágaskodik. Az asszony felfelé néz a jelenésre, melyet ő idézett meg. Bal kezében a véráldozó edényt tartja, mely az áldozat egyéb kellékeit tartalmazza: egy rája gerincét és egy vulkáni üveg pengét.

A turistakalauz azonban elfelejt számot adni arról, hogy mi látható Xoc úrhölgy jobb kezében. Vagy a kezében tartja, vagy a csuklójára lett függesztve, de szemmel láthatóan egy emberi koponya az, talán éppen egy kristályból faragott darab. Valójában úgy tűnik, hogy a jelenés-kígyó, melynek szájából a nagy ősatya képe felbukkan, éppenséggel ebből a koponyából tör fel. Ugyan nem lehetünk benne egészen biztosak a rajz alapján, hogy a kígyó nem emelkedik-e ki ugyanúgy a földre helyezett áldozati edényből is - vagy éppenséggel csak onnan -, ez a gyönyörűen megfaragott pillér vélhetően azt a pillanatot örökítette meg, amikor egy olyan ősi maja vízíónak lesz a szemtanúja, mely egy koponyából, sőt talán éppen egy kristálykoponyából ered. Az a tény, hogy a koponya derékmagasságban látható, szintén arra utal, hogy az a közbülső világban, a tudatos valóságban helyezkedik el. Le voltunk nyűgözve. A koponyából felszálló víziók képe tökéletesen egybecsengett mindazzal, amit a különféle kristálykoponyák meglátogatásakor láttunk, illetve hallottunk; az információkkal, melyeket Carole Wilson közvetített számunkra az Anna Mitchell-Hedges-féle koponyát felhasználva; és Nick Nocerine kijelentéseível, hogy a kristálykoponyák ma is látomásokat ébresztenek az emberekben. A legkevesebb, ami a kristálykoponyákról elmondható volt, hogy általánosan elterjedt vélemények szerint képesek változásokat előidézni a szemlélődő tudati állapotában - sőt akik rendszeresen érintkezésben voltak velük, meggyőződéssel állították, hogy valóban képesek látomások támasztására. Talán yaxchiláni kép Xoc úrhölgyről nem ábrázol mást, mint a kristály koponya ősi felhasználását más dimenziók feltárására. Gyanítom, hogy most már sohasem tudhatjuk meg, mi is az igazság. Ami azonban mostanra nyílvánvaló volt, az az, hogy a koponya képe nagyon is fontos volt az ősi maják szemében. Teljességgel eltérő attitűddel viseltettek a halál iránt, és úgy tűnt, a koponyákat a látomások keresésével azonosították. Csakhogy, mint azt felfedeztük, ez még nem volt minden; ezzel még nem merült ki a koponya felhasználása az ősi maják körében.

A kristálykoponyák nyomában 14.rész 1/2 - A maják és a kristálykoponya

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Amíg Közép-Amerikában tartózkodtunk, annak is a végére akartunk járni, hogy van-e bármiféle bizonyítéka annak, miszerint a koponyák valójában maja, vagy még ősibb eredetűek, ahogyan azt Anna Mitchell-Hedges és JoAnn Parks hiszi.Mialatt Ceri és én José Salome Sanchez professzor társaságában egy út menti kávézóban ültünk Mexico Cityben, megkérdeztem,hogy véleménye szerint lehetséges-e mindez.

José így válaszolt:Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Egyrészről azért, mert valójában csak nagyon keveset tudunk az ősi majákról. Jócskán kevesebbet tudunk róluk, mint az aztékokról, hiszen mire a spanyolok 1519-ben feltűntek, nekik már régen nyomuk veszett;ezért jócskán kevesebb világos és megbízható feljegyzés áll rendelkezésünkre velük kapcsolatban, nem is beszélve az ő elődeikről.

Számunkra a maja kultúra ellentmondások és megválaszolatlan kérdések egész sorozata. Habár földművelő,mezőgazdasági kultúraként közel álltak a földhöz, és csak keveset birtokoltak a korunkra oly jellemző technikai eszközökből és technológiákból, számos tekintetben rendkívül kifinomult civilizáció volt az övék.

Bár csak a puhafémek megmunkálásához értettek, és nem birtokoltak sem keményfém eszközöket,sem kerekeket, számos más tekintetben nagyon is fejlettek voltak.Mint José kifejtette, jelenkori technológiai fejlettségünk tudatában nehezen tudunk elképzelni fejlettnek vagy kifinomultnak egy olyan társadalmat, melynek mindez még nem volt sajátja. Ez azonban inkább csak a technológia hatalmába vetett vak hitünket minősíti, és nem az olyan ősi civilizációk fejlettségi fokát, mint amilyen a majáké is volt. Ami azt illeti, talán éppen a technológiai fejlettség látszólagos hiánya indított számos archeológust arra,hogy feltételezze, a maják képtelenek lettek volna egy olyan tárgy előállítására, mint amilyen a kristálykoponya. Minden bizonnyal nehéz feladat egy kőkorszaki embernek is kifaragnia egy kristálykoponyát,mindenféle fémeszköz nélkül, de ez nem jelenti azt,hogy lehetetlen lenne. Végtére is, a majáknak sikerült felépíteniük az egyik legfejlettebb civilizációt, amit csak valaha látott a világ. José szerint a másik ok, amiért a régészek közül sokan úgy vélik,a kristálykoponyák nem maja műremekek, hogy legtöbbjük már első ránézésre is sokkal realisztikusabbnak hat, mint a tradicionális maja művészeti emlékek, melyek rendszerint meglehetősen stilizáltak. Az archeológusok kétkedésének legfőbb oka azonban mégiscsak az, hogy csak nagyon kevés kristálytárgyra bukkantak a maja lelőhelyek feltárása során, ráadásul azok is apróbb darabok,a maja civilizáció késői szakaszaiból.Ez önmagában véve mégsem bizonyítja azt, hogy a majáknak nem lehetett kristálykoponyájuk, ahogyan azt Dr. Pohl is megfogalmazta:Meggyőződésem, hogy többek között azért nem találtunk egyetlen kristálykoponyát sem a megfelelően végrehajtott régészeti feltárások során, mert azok rendkívül ritkák lehettek, hiszen a kristályt csak nagy nehézségek árán lehetett beszerezni és megmunkálni.

Ezek bármelyike óriási becsben állhatott az indiánok szemében, akik elkészítették őket.A majáknak egyszerűen nem voltak kristálykoponyáik, vagy csak elrejtették őket a spanyolok elől; esetleg a koponyákat éppen az európai hódítók pusztították el? JoAnn Parks meg van győződve róla, hogy az ő koponyája legalább olyan ősi, mint az ősi maja civilizáció,és Anna Mitchell-Hedgestől is azt hallhattuk, hogy a koponya nagy jelentőséggel bírt a maják szemében. De mi erre a bizonyíték?Elindultunk, hogy megtudjuk.Tudatában voltunk már a maják néhány vívmányának, és hirtelen eltűnésüknek i. sz. 830 körül. Eredetük, végzetük és hatalmas tudásuk forrása mégis rejtély maradt előttünk. Lehetett mindezeknek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz? Készítettek-e a maják kristálykoponyákat azokban az időkben, mikor hatalmas városaikat emelték, hogy azután azokat is sorsukra hagyják? Elkezdtük közelebbről megvizsgálni, honnét származhattak a maják, hátha ez bármiféle nyomot szolgáltat maguknak a koponyáknak az eredetéhez.Mint azt megtudtuk, már a maják eredete is állandó vita tárgya.Napjainkban a legtöbben egy még ősibb, rendszerint oltéknak nevezett civilizációhoz kötik őket, mely i. e. 1200 körül kezdte elfoglalni a Mexikói-öböl partvidékét. Számos régész szerint a komplex társadalom sajátosságai olyan hirtelenséggel jelentek meg az oltékok között, hogy azt láthatóan senki sem tudja megmagyarázni.Lehet, hogy a kristálykoponyáknak van valamiféle köze ehhez a hirtelen felemelkedéshez?

Az oltékokról még kevesebbet tudunk, mint a majákról. Köztudott,hogy ők is gondosan megtervezett városközpontokat építettek,korai píramisokkal, ezekből azonban sajnálatos módon szinte semmi sem maradt fenn napjainkra, ahogyan azok az agyagtégla épületek sem, melyek mostanra nyom nélkül elmerültek az ingoványos területen.Fennmaradt azonban néhány masszív faragott kőfej, némelyikük átmérője eléri a 10 lábat (3 méter) is, súlya pedig a 20 tonnát. Ezeket a roppant méretű fejeket tömör bazaltból és időtálló vulkáni kőzetből faragták ki. Láthatóan sisakot viselő harcosokat ábrázolnak, nagy hatalomról árulkodó tekintettel. Az oltékok rajtuk kívül hátrahagytak apró kerámiafigurákat,gyönyörű, jade-kőbe faragott maszkokat és apró fejfaragványokat is.Ezek a műtárgyak is azt bizonyítják, hogy Mezo-Amerika lakosai már a Krisztust megelőző második évezredben is képesek voltaka hihetetlenül életszerű fejek és maszkok kifaragására, néha akár a legkeményebb ásványokból is, bár ez még egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy kristálykoponyákat készítettek volna. Az archeológusokat azonban még ennél is jobban izgatja, hogy ezek a tárgyak az őslakos amerikaíak művészetének egyetlen sajátosságát sem mutatják. Az óriási fejek határozott afrikai vonásokkal bírnak,míg az apróbb figurák közül számosnak keleti a jellege. Más művészeti emlékek szakállal ábrázolják a férfiakat, ami már csak genetikai okok miatt is ismeretlen jelenség az ősi amerikai törzsek esetében. Megint más műtárgyak magas, hosszúkás fejű, emberinek tűnő alakokat formáznak, ráadásul ferde szemmel, melyben némelyek a földönkívüli befolyás vitathatatlan bizonyítékát látják.Az oltékok által hátrahagyott tárgyi emlékek elégtelen száma ellenére általánosan elfogadott, hogy számos maja szokás, gyakorlat és vallásos meggyőződés datálódik vissza legalább az ő idejükig.Valóban, napjainkban már az oltékoknak tulajdonítanak számos olyan, Mezo-Amerika területének egészén megtalálható kulturális vívmányt, mint amilyen a hihetetlen pontosságú maja kalendáriumban használt komplex számrendszer és hieroglifarendszer.

De honnan származott ezeknek az ősi kultúráknak a tudása? Saját társadalmukból eredt, vagy valamely korai kontaktusból a kívülállókkal; akár az Atlanti-, illetve a Csendes-óceán túlfeléről,akár máshonnét érkeztek? Ez egyike a mezo-amerikai archeológia legvitatottabb kérdéseinek.A jelenkori régészek körében leginkább az a teória tartja magát,hogy a teljes őshonos populáció gyökereit Ázsiában kell keresni.Valamikor az utolsó jégkorszak során, illetve annak végefelé (i. e. 10000 körül), amikor a tenger szintje alacsonyabb volt,az ázsiai utazók szárazföldön, illetve jéghidakon kelhettek át - a mostani Bering-szoros környékén, mely Oroszország keleti részét választja el Alaszkától -, és egy évezrednyi idő alatt sikerült is megtenni az utat, illetve benépesíteni az amerikai kontinens egészét.Ezt a teóriát látszanak alátámasztani az olyan bizonyítékok,mint a szembeötlő hasonlóság a két kontinens lakói között, illetve az egyezőségek az ősi művészeti és építészeti emlékek között.Minket azonban jobban érdekelt, hogy a Távol-Keleten is létezett-e a kristálygömbből történő jóslás tradíciója, mert ha igen,akkor ez könnyedén kapcsolatba hozható a kristálykoponyák mezo-amerikai használatával.Azt azonban mindeddig nem sikerült hitelt érdemlő módon igazolni, hogy valóban létezett egyféle kapcsolat az ősi Amerika és Ázsia között. Nem bizonyított, hogy a két kontinens valaha valóban csatlakozott egymáshoz; mint ahogy az sem, hogy a kultúrák és a tárgyi emlékek hasonlósága nem puszta véletlen. Amerika legősibb emberi maradványainak felfedezése a kontinens északi részén, melyet gyakorta szoktak bizonyítékként felhozni, valójában nem igazol mást, mint hogy a leghidegebb időjárás bizonyul a legjobb konzerválószernek.Valójában feltevések áradata született már a maják és az oltékok eredetével kapcsolatban; egyik kétesebb, mint a másik.Ezek között éppúgy találunk utalásokat az afrikai kapcsolatra,mint az ősi Egyiptomra, Izrael elveszett törzseire, sőt magára Krisztusra is, nem is említve a föníciaiakat, babilóniaiakat,mezopotámiaiakat, görögöket, sőt ősi hindukat. Mások kapcsolatot keresnek a legendás elveszett kontinenssel, Atlantisszal, és feltehetőleg még a világűrből érkezett idegenekkel is.

Röviden, szinte egyikük sem említ valós lehetőséget.Megkérdeztem Josétól, mit tart az ilyen spekulációkkal kapcsolatban.Elmondta, hogy az való igaz, miszerint számos Közép-Amerikába érkező látogatót megdöbbent a hasonlóság a mostanra omladozó mezo-amerikai piramisok, és Egyiptom hatalmas piramisai között. De hogy ez azt jelentené, hogy valóban van kapcsolata két kultúra között?

A rejtett értelmű hieroglifák jelenléte, és a nyilvánvaló megszállottság a csillagok irányában látszólag tovább mélyíti a hasonlóságot a két ősi civilizáció között. Ezek az egyezőségek sokakat indítottak már az évek során arra, hogy feltételezzék,valamikor létezett egyféle kapcsolat e két egymástól távoli kultúra között. Talán kereskedtek egymással, esetleg a maják az egyiptomiaktól vezethetik le családfájukat, annak ellenére, hogy közöttük állt az Atlanti-óceán hatalmas vízválasztója? Afrika partvidékének lakói és az egyiptomiak mind gyakorlott hajósok voltak,így elmerészkedhettek akár Közép-Amerikáig is.Az emberek mindig is valós lehetőségként fogadták el, hogy létezett valamiféle kapcsolat Egyiptom és a mezo-amerikai civilizációk között, és nem is olyan régen, 1970-ben, a nem kis kalandvággyal is megáldott norvég akadémikus, Thor Heyerdahl azt is elhatározta, hogy bebizonyítja, a transzatlanti átkelés még az adott kor technológiai viszonyai között sem volt lehetetlen. Heyerdahl utazása egész egyszerűen bámulatos vállalkozás. Csapata megépített egy egyszerű hajót, a Ra-11-t, lemásolva az egyiptomi halotti kamrák festményein ábrázolt hajókat, azt a papírnádat felhasználva,mely akkoriban egyedüli nyersanyagként kínálkozott. A korábbi próbálkozás során a Ra 1. ugyan elsüllyedt, viszont a második változat 6000 kilométert tett meg az óceánon, és mindössze 57 nappal később megérkezett Barbadosba, alig néhány kilométernyire az egykori maja birodalomtól.

Ez kétséget kizáróan igazolta,hogy tökéletesen elképzelhető, miszerint az egyiptomi tengerészek képesek voltak egy ilyen út megtételére, ugyanakkor persze nem bizonyítja, hogy ez valóban megtörtént.Egy ennél is újabb keletű kutatási eredmény újabb tápot adott a vitának. 1996-ban a manchasteri egyetem archeológusai egyiptomi sírokból előkerült ősi múmiákat vizsgáltak meg, és olyan meglepő felfedezést tettek, melyet még saját maguknak is nehezükre esett elhinni. A konzerválódott holttesteken végzett kémiai analízis, melyet Dr. Rosalie Davis vezetésével végeztek, némely múmia hajában és testszöveteiben dohány jól elhatárolható nyomait mutatta ki. Az ősi múmiákon végzett hasonló tesztek, melyeketa müncheni Antropológiai és Humángenetikai Intézet munkatársa,Dr. S. Balabanova hajtott végre, szintén dohány nyomait mutatta ki, sok egyéb mellett kokain társaságában. Mindkét növény csak is az amerikai kontinens területén volt őshonos, és egészen addig általánosan elfogadott tény volt, hogy az Atlanti-óceánon csak Kolumbusz után kelt át. Az bizonyos, hogy erősebb bizonyítékot az amerikaiak és a klasszikus egyiptomiak Kolumbusz előtti kapcsolatára aligha lehetne találni.Mint azt felfedeztük, több archeológus is meglehetősen szkeptikus e kérdésben, és rámutat, hogy a nagy egyiptomi piramisok utolsó példányai Gizánál i. e. 2500 körül épülhettek, így azok legkevesebb 1000 évvel megelőzték az oltékok felemelkedését, a majákról nem is beszélve. Hová tűnhetett el a piramis építési hajlandóság a közbeeső időben?

Rámutatnak arra a tényre is, hogy míg az egyiptomi piramisok hegyben végződnek és sírboltként funkcionáltak,addig a mezo-amerikai piramisoknak lapos a teteje, és ezek rendszerint egy templomnak is otthont adtak, ráadásul csak alkalmanként használták fel őket temetkezési célokra. Akárhogy is volt, mostanáig semmiféle bizonyíték nem akadt arra nézve, hogy az egyiptomiak valaha is birtokában voltak egyetlen kristálykoponyának is.Akkor hát hová vezet mindez? Az évek hosszú sora alatt egész seregnyi felfedező, régész, antropológus, és mindenféle különc próbált meg nevet szerezni azzal, hogy érdekes teóriákat állított fel a majákról, és azok származásáról. Ez azonban csak még több lehetséges származási lehetőséget vetett fel a kristálykoponyák számára. És minden kísérletünket, mely a rejtély megfejtésére irányult,erőteljesen hátráltatta az a tény, hogy az ősi mezo-amerikai kultúrákat szinte teljes egészében elpusztították a spanyolok.José azonban biztosított arról, hogy az első spanyol telepesek vezettek némi feljegyzést az eseményekről, és a nagy maja városok maradványai fellelhetők még. Talán ezek adnak majd némi támpontot.A maják nagy szertartásainak helyszínei érintetlenek maradtak a dzsungel mélyén, még jóval azután is, hogy az európaiak megérkeztek.Amikor a spanyolok első hulláma Közép-Amerikába érkezett,gyorsan felhagytak a Yucatán-félsziget tervezett meghódításával,e helyett északnak tartottak a mérsékeltebb időjárási öv felé,azokat a hatalmas aranykincseket hajszolva, melyek a szóbeszéd szerint a Mexikó középső részén található, még mindig virágzó azték nagyvárosokban várták őket. Ezalatt a dzsungelben mélyen eltemetve számos maja építménynek sikerült megmenekülnie a pusztulás elől. A tizennyolcadik századig, Palenque, a talán legcsodálatosabb maja város maradványainak felfedezéséig, a nyugati világnak még csak sejtelme sem volt a maja civilizáció létezéséről.

Cortez alig 70 mérföldnyire haladt el Palenque mellett, de a várost csak 1773-ban fedezte fel Ordónez testvér, egy kanonok, aki a közeli Ciudad Realban, Chiapasban élt. Akárcsak Mitchell-Hedges több mint 100 évvel később, Ordónez is meghallotta azokat a pletykákat, miszerint egy pompás nagyváros fekszik valahol eltemetve a dzsungel mélyén, és miután egyházközösségének szerencsétlen lakói közel 70 mérföldön keresztül cipelték a sűrű aljnövényzetben utat vágva, a kanonok felfedezte a várost, félig romjaiban, elrejtőzve a dzsungellel beborított ormok lábánál. Az atya a békés romoknak a "Kígyók Nagyvárosa" nevet adományozta,a szimbólum után, mely láthatóan nagy jelentőséggel bírt a helybéliek szemében.A spekuláció késedelem nélkül megkezdődött, hogy mi ihlette egy ilyen hatalmas település létrejöttét, teli magasztos piramisokkal,templomokkal, palotákkal és tornyokkal.

Korunk régészeinek zöme úgy tartja, hogy Palenque-et a helybéli maják építették fel i. sz. 600 és 800 között, Ordónez testvér azonban másképpen látta,arra a munkára támaszkodva, melyet maga a Quiché Maya, egy fontos maja csoportosulás írt. A könyvet ugyan Nunes de la Vega Chiapas püspöke még 1691-ben máglyára vetette, Ordóneznek azonban sikerült megszereznie bizonyos részeinek másolatát, melyeket maga a püspök készített, mielőtt a lángok közé vetette volnaa többit.Ordónez szerint a maják maguk állították, hogy Palenque-et olyan emberek építették, akik az Atlanti-óceán felől érkeztek. Egy hosszú köntösbe öltözött férfi vezette őket, Pacal Votan, aki feltehetőleg magát a könyvet is írta, és akinek a jelképe a kígyó volt. Ez persze egész Mezo-Amerika-szerte elterjedt szimbólum, és különösen használatos volt a Yucatán-félszigeten élő maják körében.Gyakorta használták Kukulcan jeleként, mely istenség bámulatraméltó párhuzamot mutat az azték főistennel, Quetzalcoatllal, kinek neve annyit tesz, "szivárványszínű tollaskígyó". Ami Quetzalcoatlt illeti, vele kapcsolatban megint csak nem lehet tudni, hogy isten volt-e, vagy ember, viszont az ősi mitológiák széles körben az egész mezo-amerikai kultúra megalapítójaként ismerik el.Votan és követői egy Valum Chivimnek nevezett földről érkezett ide. Békében jöttek, és az őslakosok elismerték a vezetésüket,megengedve számukra, hogy lányaikkal házasodjanak. A könyv arról is megemlékezik, hogy Votan négy alkalommal látogatott az Atlanti-óceán túlfelén fekvő szülőföldjére. Ordónez úgy gondolta,hogy Votan föníciai hajós volt, és Valum Chivim nem más, mint a föníciai Tripolisz városa, ami valóban nem is esik messze Egyiptomtól.Meggyőződését arra a legendára alapozta, hogy Votan egyszer meglátogatott egy nagyvárost, ahol éppen egy templom építési munkálatai zajlottak - ez végül felért egészen a mennyekig,viszont elvezetett az emberi kapcsolatok teljes összezavarodásáig.

Nunes püspök úgy vélte, hogy a város Bábel (Babilon) lehetett, a templom pedig a bibliai Bábel tornya, melynek bukása keverte össze az emberek nyelvét. Ha ez valóban igaz, akkor a templom vélhetően egyike lehetett Mezopotámia hatalmas lépcsős templomainak,melyek tetejét templom koronázta meg, akárcsak a palenque-i központi templom-piramis esetében.Volt azonban a történetnek egy olyan aspektusa is, mely kiemelt jelentőségű volt a mi számunkra. Ordónez testvér szerint azősi maja könyv megemlékezik arról is, hogy útban a tengeren Palenque felé, Votan és követői "megálltak a A Tizenhármak Lakhelyénél". Az író-történész Gilbert és Cotterell ezt úgy értelmezte,hogy "feltehetőleg a Kanári-szigetekről volt szó, esetleg valamely más nagy szigetről, talán Kubáról vagy Hispanioláról". Nem lehetséges-e azonban, hogy ez burkolt utalás a szájhagyomány útján terjedt legendák 13 kristálykoponyájára, és hogy az a" lakóhely" valahol az Óvilág és Palenque között található, Mexikó déli részén, talán éppen Lubaantunban?

Legalább ilyen érdekes, hogy az eredeti maja leírás szerint Votan egy titkos kincset helyezett el, egy "sötét, föld alatti" épületben.Eltöprengtünk azon, lehetséges-e, hogy ez éppen egy kristálykoponya volt? Tudvalevő, hogy a püspök égen-földön kutatott e kincs után, hogy megsemmisíthesse, de - bár valóban felfedezett néhány kő ékszert, agyagedényt és további kéziratot, melyeket Votan kéziratának társaságában vetett a máglyára - úgy tűnik, az igazi kincsnek sohasem akadt a nyomára. Lehetséges, hogy a püspök azért kutatott hiába, mert a kristálykoponyát addigra elvitték onnét, és Libaantunban, vagy máshol rejtették el? Vagy az még mindig arra vár, hogy felfedezzék, Palenque-ban, vagy annak környékén? Mi persze égtünk a vágytól, hogy megtudjuk az igazat.Utolsó isten hozzádot mondva Josénak elindultunk a repülőtérre,hogy elrepüljünk délre, és a saját szemünkkel nézzük meg a maja civilizáció néhány fennmaradt emlékét.Útban Villahermosa és Palenque felé, olvastam egy keveset erről a rejtélyes maja városról. Úgy tűnik, Ordónez testvér parancsot adott egy tüzérkapitánynak, Don Antonio del Riónak, hogy hajtsa végre a hivatalos felmérést a romok között. A megtisztítási és feltárási munkálatok során Don Antonio arra a meggyőződésre jutott,hogy az amerikaiakat nemcsak a föníciaiak látogatták meg, de az egyiptomiak, görögök, rómaiak, sőt még az ősi britek is. Bár jelentését az egyház teljességgel figyelmen kívül hagyta, később egy olasz, Dr. Paul Cabrera kezébe került, aki viszont úgy gondolta,hogy Palenque csakis a karthágóiak korai látogatásának gyümölcse lehet, akik a Rómával i. e. 264-ben vívott pun háború előtt érkeztek ide a Földközi-tenger felől. A romokról szóló első napvilágot látott jelentés tehát azt a teóriát támogatta, mely szerint a karthágóiak helybéliekkel való kereszteződése eredményezte az oltékokat, kiknek leszármazottai később Palenque-et is megalapították.Már 1845-öt írtak, amikor azok a teóriák, melyeket később majd Frederick Mitchell-Hedges is felkarol, először kifejeződésre jutottak a francia Brasseur de Bourbourg abbé munkáiban. Ez a férfiú megtanulta a nahuatlt, egyikét a mexikóiak fő nyelveinek,ahogyan bírta a cakchiquelt és a quichét is, azon maja leszármazottak két nyelvét, akik még mindig benépesítik azt a területet. Ez tette lehetővé számára, hogy megértse azt a maroknyi fennmaradt kéziratot, mely valahogy megmenekült a korai telepesek máglyáitól,és amelyekre kolostorok és zárdák könyvtáraiban bukkant.Ezen kéziratok egyikére Madridban akadt rá, így az a Madrid Codex nevet kapta: ez a legnagyobb fennmaradt maja kézirat a világon.Ebben a hieroglifákkal teli könyvben bukkant rá de Bourbourg annak a mítosznak az igazolására is, melyet állítólag a helybéli maják körében hallott először.De Bourbourg azzal a forradalmian új elmélettel hozakodott elő, hogy egy hatalmas, Atlantisznak nevezett szigetkontinens létezett valaha az Atlanti-óceánon, Közép-Amerika, illetve Európa és Afrika partjai között.

Meggyőződése volt, hogy a civilizáció ott, és nem a Közel-Keleten kezdődött, ahogyan ma tartjuk. De Bourbourg szerint a maják az elveszett kontinens túlélőinek leszármazottai voltak, melyet állítólag egy hatalmas kataklizma,vagy kataklizmasorozat pusztított el, és ennek túlélői vitték el a civilizációt mind Közép-Amerikába, mind az ősi Egyiptomba.Rögtön azon kezdtünk tűnődni, hogy a "Tizenhármak Lakhelye" vonatkozhatott-e erre az elveszett kontinensre? Származhattak-e a kristálykoponyák Atlantiszról? Kezdetben mindez teljességgel hihetetlennek tűnt. A legtöbb archeológus is egyetlen kézlegyintéssel elintézi Atlantiszt, mint puszta fantaziálást.

De mint azt később felfedeztük, az a feltételezés, hogy a nagy sziget civilizációja egykor valóban létezett, egyáltalán nem nélkülöz minden alapot. Az első megválaszolásra váró kérdés azonban az volt, hogy az ősi maják birtokoltak-e vagy sem kristálykoponyákat.Palenque szépsége teljesen felkészületlenül ért minket. Az alacsony,erdőkkel borított hegyek között meglepően apró településnek bizonyult, egy palotával, különféle templom-piramisokkal, és más egyéb építményekkel. Amikor megérkeztünk, a fehér mészkőpalotákat és magasba törő piramisokat beburkolta a reggeli pára;az esőerdő zöld levélzete, zabolátlan magasságaival, pompás háttérnek bizonyult az alant szabályos rendben elszórt épületekhez.Színes tukánmadarak és kolibrik törtek keresztül az áthatolhatatlannak tűnő zöld függönyön. Nyugalmas, harmonikus atmoszféra uralkodott.Megállni Palenque közepén olyan, mint felmérni ennek a rendkívüli civilizációnak a vívmányait. A palota, mai napig bevakolt falaival, egy királyt ábrázolt jaguár trónján, melyet a híres szurukumadár tollazata koronázott meg. Néhol még az eredeti falfesték színe is látszott. Voltak itt folyosók és tágas udvarok, és a palota falai közül előtörve, egy magas és szokatlan módon négyzetes csillagászati megfigyelőtorony, ahonnét az őslakosok az égboltot kémlelték.A ragyogó reggeli napfényben megmásztuk a legmagasabb piramislépcsőit, fel egészen az építményig, amit a "Feliratok templomának"neveznek az elegáns kőfaragások és a színes falfestmények miatt, melyek fénykorában ezt a parányi templomot borították.Éppen ebben a templomban történt meg az a felfedezés, melyaz Újvilág régészeti feltárásának egyik legnagyobb hatású eseménye lett.1949-ben a mexikói archeológus, Alberto Ruz ugyanebben a kis templomban álldogált, amikor felfigyelt rá, hogy a padlón az egyik kőlapban olyan lyukak találhatóak, melyeket dugaszokkal tömítettek el.

Amikor ezeket a tömítéseket eltávolították, a lyukak lehetővé tették a kőlap felemelését, mely alatt egy keskeny lépcsősor vezetett egyenesen a piramis mélyébe.Mi is elindultunk lefelé a nyirkos, hűvös, gyengén megvilágított belső térbe. A lépcsőház eredetileg teli volt törmelékkel, melynek eltávolítása három évet vett el Ruz és csapata életéből. A törmelékben jade áldozati dísztárgyak, kagylók és fazekasmunkák maradványait is megtalálták. Azután, lefelé félúton,a folyosó iránya hirtelen megváltozott, bár még mindig lefelé vezetett. Ebben a következő szekcióban hat fiatalember csontvázára bukkantak, majd egy rövid folyosószakasz végén, a piramis alapjánál is mélyebben, egy masszív kőlapra, mely láthatóan egy bejáratot fedett le. Felfeszítve ezt a fedelet tette meg Ruz csapata figyelemre méltó felfedezését.

Alberto Ruz

Mostanra mi is leereszkedtünk a több száz lépcsőfokon, és mélyen a templom alatt, a piramis szívében jártunk, ahol Ruz rábukkant a mintegy 10 yard (9 méter) hosszú és közel 8 yard (7 méter)magas kamrára. Ahogyan mi is tanúi lehettünk, a kamra falait egykor mélyvörösre festették, és ősi dekoratív ruházatot viselő alakokat alakítottak ki rajtuk domborművesen, akiket a mai felfogás szerint a maja mitológiában szereplő "Az Éjszaka Kilenc Urának" tekintünk. A kamráról kiderült, hogy érintetlenül fennmaradt királyi temetkezőhely. A közepét tömör kőszarkofág foglalta el,melyben egy maja király földi maradványai nyugszanak, akit általábana különösen nagy tiszteletben álló palenque-i királlyal, Pacalnap úrral azonosítanak. Megfejtve a hátrahagyott hieroglifákat azt is megtudhatjuk, hogy a király mindössze 12 éves korában került a trónra, melytől halála következtében i. sz. 683-ban, 80 esztendős korában kényszerült megválni.Úgy tűnik, hogy a sírkamrán kívül talált csontvázak a király kíséretéhez tartoztak, akiket feláldoztak, hogy elkísérhessék urukat annak halála után is; ez a szokás elterjedt volt az ősi Egyiptomban is a fáraó halálakor. Szintén nagy hasonlóságot mutat az egyiptomi piramisok temetkezési helyeihez az a "lélekvezetőként" ismert apró akna, melyet a piramis szerkezeti részeként építettek meg. Ez a belső halotti kamrából közvetlenül a lépcsőkhöz és a templom padlójához vezetett. Az egyiptomi elgondoláshoz hasonlóan itt is úgy tartották, hogy ez teszi lehetővé a király szelleme számára a feljutást a mennyekbe a halált követően, bár a maja világkép szerint csak is akkor, ha előtte megvívta a csatáját az Alvilág Uraival, és le is győzte azokat.

A sírkamra belsejében további, áldozati felajánlásnak tartott dísztárgyat találtunk - két faragott jade-kő figurát, és két gyönyörűen megmintázott, rendkívül realisztikus fej formájú stukkódíszt.A szarkofág belsejében újabb kincsek várakoztak. A király csontvázát jade és igazgyöngy fülcimpagombok díszítették, jade-gyöngyökből font nyakláncot viselt, ujjait jade-gyűrűk borították, és egy hatalmas jade-kő került mind a kezébe, mind a szájába. Ezt a gyakorlatot az ősi Kínában is megtalálhatjuk, ahol - hasonlóan Mezo-Amerikához - a jade-ot az örök élettel azonosították. Ezen felül,ami talán minden kincs között a legcsodálatosabb volt, a halott király egy aprólékosan kidolgozott halotti maszkot viselt. A maszk az ő személyes portréja volt, hatalmas orral és csapott homlokkal;a bőrt ismét jade-ból dolgozták ki, a szemét fehér kagylók alkották,mélyfekete obszidiánnal a pupillák helyén.

Újra rábukkanhatunk tehát annak bizonyítékára, hogy miként az oltékok, az ősi maják is képesek voltak az emberi fej aprólékosan kidolgozott ábrázolására, néha éppen a legkeményebb ásványok felhasználásával. Valóban, a stukkófejek, melyekből többet is találtak Palenque-ban, döbbenetes anatómiai precizitást mutatnak,akárcsak a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya.Mégsem lehet egyből feltételezni a majákról, hogy így képesek voltak a kristálykoponyák készítésére is, mert a stukkódíszek lágy és könnyen megmunkálható anyagból készültek. A jade-maszkot ugyan kifaragták, az azonban meglehetősen stilizált, és nyoma sincs rajta a fent említett anatómiai pontosságnak. Ráadásul az itt és más maja régészeti feltárásokon előbukkant műtárgyak zöme szintén jade-ból készült, és nem kristályból. Számos archeológus szerint éppen ez volt az az anyag, mely legnagyobb becsben állt a maják szemében. Minket ez a felfedezés - bár az Alberto Ruz által Pacal sírjában talált műtárgyak valóban gyönyörű darabok, és sok tekintetben hasonlítanak a kristálykoponyára, melyet állítólag Lubaantunban hoztak felszínre -jottányit sem vitt közelebb a rejtvény megoldásához.A legtöbb archeológust azonban mindennél jobban érdekelte Pacal szarkofágjának mívesen megfaragott fedele.

Sokak szerint ezek a faragványok minden egyéb nyomnál világosabban utalnak az ősi maják valódi eredetére.Átkukucskáltunk a súlyos fémrudak között, melyek napjainkban a sírt védelmezik. A palenqué-i nagy szarkofágfedél egyetlen hatalmas, magnóliaszínű, 12 x 7 láb (3,5 x 2 méter) méretű mészkőtömb,melynek tömege eléri az öt tonnát. Széles körben elfogadott nézet, hogy ezt és saját sírját maga Pacal király tervezte meg uralkodása utolsó éveiben, az építési munkálatok pedig i. sz. 675-ben kezdődtek meg. Valószínűleg a szarkofágot készítették el elsőként,majd a sírbolt többi részét, hogy azután köré építsék a piramist,és az azt megkoronázó templomot. Ez kínálkozik egyetlen magyarázatként, a szarkofág fedele ugyanis túl hatalmas ahhoz,hogy befért volna a kamra parányi bejáratán. A mai napig lehetetlen feladat eltávolítani helyéről a fedelet, és úgy felhozni a keskeny lépcsőkön, hogy azzal ne döntsék romba az egész piramist! Megint egy olyan tulajdonság, mely közös az ősi egyiptomi piramisok sírboltjaival.A szarkofágfedél meglehetősen tekervényes faragványának közepén egy maja alakot láthatunk, magzati pózba összehúzódva;körülötte mindenféle szeszélyes mintázat és alak, valamint egy cizellált keret, melyek szimbolikája egybecsengeni látszik. Határtalan könnyedség árad a mintákból, amiért a központi figura szinte lebegni látszik az örvénylő jelképek tömegében.Felfedezése óta a fedél számtalan tudományos vitának állt már a középpontjában. Ki lehet ez az alak, mit csinál, és mit jelentenek a különféle jelképek körülötte?

Alberto Ruz felfedezése csak a maják eredetével kapcsolatos újabb teóriák születése mellett bábáskodott.Talán valamennyi közül az a legvitatottabb, melyet az 1960-as években a svájci Erich von Daniken fejtett ki híres, Az istenek szekerei című munkájában. Von Daniken példák tömegét citálja elő a világ minden részéből annak bizonyítására, hogy az ősidők primitív népeit egykor más bolygókról származó intelligens életformák látogatták meg, és ez az esemény katalizátorként hatott a civilizáció felemelkedése szempontjából. Úgy véli - tekintve az univerzumban megtalálható, a szó szoros értelmében milliárdnyi csillagot -minden lehetősége adott annak, hogy valahol létezzenek emberszerű teremtmények, melyek az evolúció magasabb fokán állnak,mint mi. Az ilyen embereket az ősi primitív kultúrák minden bizonnyal az istenekkel azonosították.Von Daniken azt állítja, hogy Pacal szarkofágfedele is ezt a hipotézist támasztja alá. Meggyőződése, hogy a fedél közepén öszszekuporodott alak valójában egy asztronauta, aki űrhajóját irányítja a felszállás közben.Napjainkban bármelyik gyermek rakétaként azonosítaná ezt a járművet.

Az eleje csúcsos, majd különösen hornyolt bemélyedéseket látunk, mint a beömlő nyílások, majd a hajó kiszélesedik,hogy a kilövellő lángcsóvákban végződjék. Maga a kuporgó lény egy sor azonosítatlan vezérlőberendezést igazgat,míg bal lába sarkánál egyféle pedált láthatunk. A ruházata is éppen helyénvaló: rövid nadrág széles övvel, kabát modern japán nyaknyílással, szorosan illeszkedő pántok a csuklón és al ábakon. A komplikált sisak a szokványos nyílásokkal és csövekkel, és egyféle antennával a tetején. Űrutazónk - miután nyilvánvalóan annak ábrázolták - nemcsak hogy feszesen előrehajol,de élénken figyel egy apparátust, ami az arca előtt függ. Az asztronauta székét merevítőkkel választották el a jármű hátsó felétől, ahol szimmetrikusan elrendezett téglalapokat,köröket, pontokat és spirálokat láthatunk...Vajon a primitív képzelet előállíthatott volna bármit, mely ily figyelemre méltó módon emlékeztet egy modern űrhajósra a rakétájában?

Azok a különös jelek a rajzolat aljában csakis a meghajtóműből kiáramló lángokat és gázokat jelképezhetik.Néhányan úgy spekuláltak, hogy a maják hirtelen eltűnése is azért következett be, mert az idegenek űrhajóival távoztak el, és hogy a Pacal sírjában talált csontváz valójában egy korai földönkívüli maradványa,aki már nem érhette meg a hazautazást! Bármennyire is valószínűtlennek tűnik mindez, von Daniken felgyújtotta a közvélemény képzeletét, könyve pedig nemzetközi bestsellernek bizonyult.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sírban talált csontváz valóban jócskán magasabb, mint az eddig talált maja maradványok.A maják az "égi istenek" megszállottjai voltak, és bizonyosan rengeteg időt töltöttek el a csillagok tanulmányozásával.

A Pacal szarkofágjának fedele peremén talált rajzolatok közül számosat tartanak manapság a Nap, a Hold, a planéták és bizonyos csillagképek ábrázolásának; több maja épületről pedig úgy gondolják,hogy gondosan a bolygók és csillagok pályájához igazítottak.Mindezek természetesen nem szolgáltatnak elégséges bizonyítékot von Daniken meglehetősen vad földönkívüli teóriáira, vagy nem utalnak arra, hogy a korai űrutazók az ősi majákat kristálykoponyák segítségével oktatták volna. Érdemes viszont megjegyezni,hogy mindez egyáltalán nincs ellentmondásban a koponyák ősi legendájával,sem azzal, amit Joshua Shapiro mondott el nekünk azok valódi eredetéről.Számos archeológus ennek ellenére elégedetlen nemcsak a földönkívüliek látogatását feltételező teóriával, de azokkal az elképzelésekkel is, melyek szerint a maja kultúrát bármiféle külső behatás is érte, legyen az akár csak a Föld más területeiről származó.

Ők - feltehetőleg helyesen - úgy tartják, hogy a maják tökéletesen képesek voltak felépíteni egy ilyen fejlett civilizációt pusztán a saját erejükre támaszkodva is. Az általunk felkeresett jelentős majakutató, Dr. Linda Schele úgy érvel, hogy bármiféle külső befolyással kapcsolatos teória csak a maják valós vívmányairól tereli el a figyelmet, és megfosztja őket és leszármazottaikat jogos örökségüktől.

/Forrás:The mystery of the crystal skulls/


A kristálykoponyák nyomában 13.rész - A koponya és a kereszt

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Még Mexico Cityben tartózkodtunk, amikor José elmondta nekünk,hogy tudomása szerint még egy kristálykoponya található a közelben. Nem volt benne bizonyos, hogy hiteles darabról van-e szó, de mint mondta, a kedvünkért utánajár a dolognak. Érdekes felfedezésre jutott. Igazából nem is kristálykoponyáról volt szó, hiszen a tárgy láthatóan vulkáni üvegből, vagyis obszidiánból készült.Az obszidián koromfekete vulkáni kőzet, melyből az aztékok a rituális emberáldozatokhoz használatos tőröket is készítették.

Mitológiájukban ezt a fekete anyagot a sötét erők olyan isteneivel azonosították, mint Tezcatlipoca, aki obszidián tükröt viselt egyik lába helyén.Ez felgyújtotta képzeletünket. Lehet, hogy a koponya - akár kristály, akár obszidián - a sötétség erőit képviselte? Agyunkban még mindig ott rajzottak az azték kultúra hátborzongató, véres képei: a kitépett szívekből és levágott kezekből font nyakláncot viselő istennők, a közszemlére kitett emberi koponyák végtelen sorai,a kőből faragott ijesztő koponyák. Lehetséges, hogy az aztékok a koponya képet az emberek megfélemlítésére és szolgaságba döntésére használták?Ez a fekete koponya állítólag valahol Cuernavacában volt megtalálható,egy ipari településen mintegy 50 mérföldnyire (80 kilométer)Mexico Citytől. Különösen az keltette fel az érdeklődésünket,hogy nemrégiben hallottunk erről a helyről egy washingtoni kristálygaléria tulajdonosától.

A férfi állítása szerint tudott olyan modern kori kristálykoponyáról is, melyet egy nemzetközi vásáron az arizonai Tucsonban nem kevesebb mint 100000 dollárért kínáltak!Ez a modern koponya pedig éppen Cuernavacában készült,egy helyi kristályműves műhelyében. Így tehát modern kori koponyák már nemcsak Németországban készülnek, de itt, Mexikóban is. A galéria tulajdonosa még a műhely telefonszámát is megadta nekünk.A műhely tulajdonosa, egy Ea Orgo nevű férfi, kezdetben vonakodott még azt is elárulni, hogy pontosan hol található az üzeme, ezért úgy beszéltük meg, hogy "Zapata szobra alatt" találkozunk,a külváros egyik forgalmas pontján. Itt egy számunkra teljesen idegen férfival találkoztunk, aki megkért bennünket, hogy kövessük a motorkerékpárját. Átkígyózva a keskeny utcákon végül is megérkeztünk a kristályműves műhelyébe, ami alig bizonyult többnek egyszerű fakalyibánál.Ea - egy sovány, ősz hajú férfi - elmondta nekünk, hogy már régóta érdeklődik a talizmánok és az olyan szent tárgyak iránt,melyeket hatalommal és jelentéssel ruház fel a néphit. Azóta állt a Mitchell-Hedges-féle koponya hatása alatt, mióta először látta;még akkoriban, mikor azt Frank Dorland megvizsgálta. Ea akkor megmutatta a koponyát a kristályművesek vezetőjének, Crisoforónak,aki kijelentette, hogy soha nem lenne képes megalkotni egy ilyen tárgyat. Végül abban egyeztek meg, hogy tesznek egy próbát.Egy valódi emberi koponyát használva modellként Ea és Crismegállás nélkül dolgozott, hogy elkészítse a koponyát. Ehhez a modern gyémánthegyű megmunkáló eszközökkel is hihetetlen mennyiségű munkára volt szükség, és számos koponyát még így is eltörtek. Az egyetlen koponyát, ami sértetlenül került ki a kezük közül, több mint egy évükbe került elkészíteni; a szerszámok, melyek mellett a két kristálycsiszoló váltotta egymást, naponta 18 órát dolgoztak folyamatosan, a hét minden egyes napján.A koponya, mely végül kiállításra került a nemzetközi vásáron,az eredeti Mitchell-Hedges-féle koponyához képest még így ismeglehetősen középszerű.

Nemcsak hogy kisebb annál, de valóban lesír róla, hogy gépekkel készítették. A Brazíliából importált kristály minősége sem ugyanaz. Még Ea is úgy érezte, hogy az nélkülözi a Mitchell-Hedges-féle koponya szépségét és vonzerejét. Ráadásul lehetetlennek bizonyult az alsó állkapocs kifaragása ugyanabból a kristálytömbből. Az ugyanabból a kvarcból készült állkapocscsont eltörött a kifaragás során, és további öt nekirugaszkodást igényelt, míg a mestereknek végül sikerült megformálniuk azt egy másik kristálydarabból; ez azonban később minden látható külső behatás nélkül mégis eltört, amikor a koponyát először állították volna ki a nyilvánosság előtt.Úgy tűnt, a koponyából hiányzik valami szinte megfoghatatlan tulajdonság. Mindezek ellenére Ea állítása szerint a különleges erők még ebben a másolatban is megtalálhatók. Rámutatott,hogy a tárgyaknak nem feltétlenül kell ősieknek lenniük ahhoz,hogy szent jelentőségre tegyenek szert, bár azt ő is beismerte, hogy modern koponyájának hatalma közelébe se ér az eredeti darabénak.Még Ea sem tudott közelebbit mondani a fekete, obszidián koponyáról,így miközben elindultunk vissza Mexico Citybe, jobb híján eltöprengtünk azon, hogy egyáltalán hogyan készülhetett el egy olyan darab. Ki faragta ki az obszidiánt, és milyen célból? Van valamiféle kapcsolata az aztékok áldozási tőrével? Köthetőek-e a kristálykoponyák a "sötét oldalhoz"? Hiszen maga Dr. Jane Walshis beismerte, hogy a koponyáján átok ül; Nick Nocerino szerint pedig a Gestapo is kereste a koponyákat a második világháború idején.

A nácik fogták a horogkeresztet, eredetileg a Nap hindu szimbólumát, és a sötétség jelképévé tették. Lehet, hogy az aztékok is hasonlóan cselekedtek a koponya képével? Azzal figyelmeztettek a végzetre, mely azokra várt, akik ellenszegültek a terjeszkedő birodalomnak? Ezek a gondolatok rajzottak a képzeletünkben, mialatt ott ültünk Mexico Cityben, hotelünk halljában, és vártuk, hogy hírt halljunk José felől, miközben a tévés szappanoperák végtelen áradata ostromolta tudatunkat.José másnap reggel jelentkezett. A szóbeszéd dacára képtelen volt bármiféle használható nyomra akadni a fekete koponyával kapcsolatban. Hogy ez azért volt-e, mert a kérdéses darab nem is létezett, vagy mert egy titkos kultuszhoz, illetve szervezethez tartozott,vélhetően soha nem fogjuk megtudni, mondta. Elmagyarázta,hogy a keresztény egyház dominanciája Közép-Amerikában azt is jelenti, hogy azok, akik a régi vallási gyakorlatot folytatják,titokban teszik azt, nehogy boszorkányoknak vagy démonoknak címkézzék őket. Hozzátette azonban:Túlságosan is egyszerű lenne kijelenteni, hogy az aztékok azért készítettek kristálykoponyákat, hogy terrorizálják az embereket,és figyelmeztessék őket az áldozatra. Lehetséges, hogy a vulkáni üvegből kifaragott koponya a sötétség erőit jelképezte,de a mexikói ember számára mindenben ott van egyféle kettősség.Ahol ott a sötétség, ott a világosság is megtalálható.Maguk az azték kultúrát mindössze barbár kultuszként látják,mely egy koponyát használt az emberek megrémítésére, de mi a mai napig nem tudjuk, hogy valóban ez volt-e a helyzet. Az aztékok leszármazottai, a modern mexikóiak, egészen másféle módon használják a koponya képét, mint azt a tzompantli sugallná.Közép-Amerika őslakosainak szellemében mindig is volt egy kettősség a halál és az élet kérdésében. Ezek a koncepciók egymás mellett léteztek. A halál pedig az élet része.Ez a teljesen eltérő megközelítés a modern Mexikóban is tovább él. A halottak napja tökéletes példázata mindennek. November elseje és másodika éjjelén a mexikóiak minden évben ünnepségeket tartanak azok tiszteletére, akik előttük haltak meg. A legtöbb ember a városban csontváznak öltözik be, vagy koponya maszkot visel,és végigparádézik a városon a vidám, jobbára részeg tivornya keretében. Azonban, többnyire vidéken, azok, akikben még él a régi vallásosság, oltárokat állítanak fel, némelykor valódi emberi koponyákkal, melyekre a régió virágait és gyümölcseit helyezik.A nők dekorálják fel az oltárokat, a férfiaknak pedig megengedett,hogy bármilyen ételt megegyenek, amit csak kívánnak; hogy kedvenc italukat igyák és a legdrágább dohányokat szívják. AhogyJ osé elmagyarázta:Számukra ez a halál megközelítésének mélységesen vallásosmódja. Azt fejezi ki, hogy úgy bánsz magaddal, ahogyan szeretnéd,hogy veled bánjanak, amikor már nem leszel.Szilárd meggyőződésük az is, hogy képesek kommunikálni az ősök és a hozzátartozók szellemeivel, akikről azt tartják,hogy ezen a napon visszatérnek a való világba, saját otthonaikba,és elbeszélgetnek az élőkkel.

Vannak, akik kisétálnak a temetőbe, és leülnek őseik sírjaira, hogy azok még könnyebben beszélhessenek hozzájuk.Ebben azonban nincs semmi baljóslatú vagy rémisztő.A halottak napja a család ünnepe. Még a gyerekek is nagyon szeretik, és nemcsak azért, mert kedvenc ételeiket ehetik, hanem azért is, mert ilyenkor alkalmuk van belekóstolni a cukorkoponyába is. Ezek az élénk színekben pompázó koponyák kristálycukorból készülnek. A nagy, gyakorta életnagyságú koponyák azoknak a kedves rokonoknak a neveit viselik, akik már eltávoztak a családból; a kisebbek a gyermekeké, hogy emlékeztessék őket, rájuk is ugyanaz a végzet vár. A gyermekek megeszik a koponyát és a cukor elolvad a szájukban, ami segíti őket, hogy megbarátkozzanak a halállal, hogy tisztában legyenek vele, és hogy ráébredjenek, egy napon ők maguk is elenyésznek és semmivé lesznek. Arra tanítja őket, hogy ne féljenek a haláltól, hogy úgy tekintsenek rá, mint egy másik dimenzióba vezető újabb lépésre, ahol majd újra találkozhatnak őseikkel, és még annál is jobb életet élhetnek, mint ami itt a földön megadatik.

Ez a hozzáállás az aztékok leszármazottjainak körében arra utal, hogy a koponya nem szükségszerűen a terrorizálás és a szolgasorba hajtás eszköze. Sokkal inkább olyan szimbólum,mely az előttük jártakat, az ősöket jelképezi.Már éppen meg akartam kérdezni Josétól, hogy a halottak napja ceremóniáinak lehet-e bármiféle köze a kristálykoponyák ősi alkalmazásához,amikor a férfi tovább folytatta: - Találtam viszont egy másik koponyát. És ez nem is obszidiánból készült, hanem éppenséggel kristályból.- Hol nézhetnénk meg? - akartam tudni.- Itt, Mexico Cityben - felelte. - A tulajdonosok szerint még azelőttről származik, hogy Kolumbusz megérkezett volna Amerikába.Chris és én igyekeztünk minél többet megtudni. Jó néhány telefonhívás után tudomásunkra jutott, hogy a kristálykoponya egy Redo nevű vagyonos mexikói család tulajdona. Akkor éppen Norma Redo birtokolta, a legfiatalabb leánygyermek, akivel meg is beszéltünk egy találkozót. Amikor megérkeztem az elegáns lakóházhoz Mexico City legfinomabb negyedében, Norma egyik aszszisztense üdvözölt. Norma innen, saját otthonából irányította lakberendezési cégét. A hal végében, melyet olajfestményekkel és friss virágokkal dekorált, az étkező húzódott meg. Itt, ebben a levegős,természetes fénnyel teli helyiségben tartotta a kristálykoponyát,a pohárszéken, szinte elrejtve egy nagy tál érett gyümölcs mögött.A kristálykoponya kisebb volt az eredetinél, és majomszerű vonásokkal rendelkezett. Egy arany talapzaton foglalt helyet, a feje tetejéből pedig egy nagyméretű, finoman megmunkált arany- és kristálykereszt tört fel győzedelmesen. Ez meglehetősen bizarr megjelenést kölcsönzött a koponyának. Az elrendezés teljességgel aránytalannak és kiegyensúlyozatlannak hatott, az összbenyomás pedig barokkos extravaganciát idézett,mely egyáltalán nem illett Norma elegáns otthonához.

Maga Norma ekkor lépett be a helyiségbe. Vonzó volt, és elegánsan öltözött, vállára omló hajával és büszke arckifejezésével. -Tehát látta már a koponyámat? - kérdezte. - Számomra gyönyörű darab. - Odasétált a koponyához. - Már az 1840-es évek óta a Redo család tulajdonában áll. Azt nem tudom, hogy vásároltuk-e,vagy a dédapámnak adományozták-e, amikor a kormányzat átvette az egyház vagyontárgyait.Beszéltem Normának Dr. Jane Walsh teóriájáról, mely szerint a legtöbb mexikói kristálykoponya valójában nem is mexikói eredetű,hanem Európában készült, majd Mexikóba exportálták, hogy ott a jómódú turistáknak és gyanútlan régiségkereskedőknek értékesítsék őket. Hogy a legfőbb bűnös nem más, mint Eugéne Boban. Úgy tűnt azonban, hogy ez a relikvia a kristálykoponyával jó 30 évvel azelőtt került a Redo család birtokába, hogy Boban megkezdte volna mexikói működését. Ez jelentősen megnövelte az eshetőségét, hogy valódi darabbal állunk szemben.- Nem tudom, milyen idős a koponya, de azt hiszen, ősrégi darab- mondta Norma. - Azt viszont tudom, milyen idős a kereszt.Felvette a koponyát, és lecsavarta róla a keresztet. Közelebbről is megvizsgáltam. Egy apró, kék ékkő csillogott a közepén. Norma megmutatta, hogy egy dátum van belevésve, készítésének időpontja:1571. Ez azt jelentette, hogy a keresztet nem sokkal azután alkották meg, hogy a spanyolok megérkeztek Mexikóba; mindez azonban nem nyújtott támpontot arra nézve, hogy mikor készülhetett maga a koponya.Beszéltem Normának a tervezett tesztsorozatról, elmagyarázva,hogy azok képesek lehetnek egyszer és mindenkorra meghatározni,hogy a koponya valóban hitelesen ősi darab-e, egy ősi mexikói civilizáció készítette-e, vagy pedig "hamisítvány", a spanyol gyarmati technológiák terméke, esetleg német import.- Lehet, hogy a koponya Kolumbusz megérkezését követően készült, bár szerinte annál sokkal öregebb - mondta Norma. -A koponya fontos szimbólum volt az aztékok szemében, ahogyan az ősi maják számára is.Megkérdeztem Normától, mit gondol arról az elképzelésről,hogy a koponya talán az azték birodalom sötét erőit lett volna hivatott jelképezni.

Ő ezt teljesen valószerűtlennek tartotta.A munka, amit egy ilyen koponya elkészítésébe fektettek, nem azt a célt szolgálta, hogy megrémítsék az embereket. Arra rendelkezésükre állt volna rengeteg valódi koponya is. Ez a koponya művészi dísztárgy, melynek szerintem szent rendeltetése volt.Azt hiszem, az azték kultúra számos elemét teljesen félreértik az európaiak. Sok szempontból persze rossz volt, de látnia kellett volna, mi jött utána, mekkora szenvedést okozott az embereknek a gyarmatosítás. Amikor a spanyolok megérkeztek, véleményem szerint azonnal meglátták, mekkora jelentőséggel bír ez a koponya az aztékok szemében. Amikor a keresztények a koponyára néztek,lehetőséget láttak arra, hogy kimutassák az új vallás felsőbbrendűségét.Azt akarták mondani vele, hogy az emberek korábbi hitét teljesen átalakította Krisztus megismerése - ezért adták hozzá a keresztet a koponyához, hogy azt is átalakítsák.A keresztény egyház nem pusztította el a koponyát, inkább egy keresztet ültetett bele, hogy kimutassa az új vallás felsőbbrendűségét.Újra megnéztem a koponyát és a keresztet, mely azoknak a keresztényeknek a győzedelmes gesztusaként szökkent szárba, akik megérkeztek ide, és "leigázták" az őslakosok vallását. A Mexico City szívében magasodó katedrálisra emlékeztetett, melyet az aztékok főtemplomának romjain építettek fel.A figyelmemet ezután az arany talapzat vonta magára, melyen a koponya ült. Mint egy aranytenger, melybe parányi figurákat faragtak.Norma rámutatott Keresztelő Szent Jánosra és Szent Kristófra,valamint egy miniatűr keresztre feszítési jelenetre a műtárgy elején:Még parányi koponyák is vannak az apró keresztek körül, feltehetőleg azért, hogy a Golgotát szimbolizálják, ahol Krisztus keresztre feszítése megtörtént. Ez lehetett a másik oka annak,hogy a korai spanyol hódítók nem pusztították el a koponyát.A Bibliában utalás található a koponyákra Krisztus halálánál.Olyan motívum volt tehát, ami a spanyolok előtt sem volt ismeretlen.Norma elmondta, hogy a koponya erőteljes szimbólum Európa katolikus nemzetei számára is. A spanyol szerzetesrendek, mint a ferencesek és a dominikánusok, le voltak nyűgözve ettől a jelképtől.Norma még hozzátette, hogy Szent Ferencet is gyakorta ábrázolták koponyával a kezében.

Mexikó művészeti emlékeinek számos gyönyörű darabja végezte a tengerentúlon:Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a korai spanyol telepesek ezt a koponyát nem vitték magukkal relikviaként Európába közvetlenül a hódítás után, ahol Európa keresztény királyságai számára pompás vallási szimbólum lehetett volna. Számtalan más tárggyal ugyanis ez történt.Mi is hallottunk már arról a szóbeszédről, hogy egy kristálykoponyát a mai napig titokban őriznek a római Vatikánban. Norma továbbment:Emlékszem, egyszer olvastam, hogy a német művész, Albrecht Dürer látta azokat a műtárgyakat, melyeket Cortez küldetetthaza IV. Károly spanyol királynak. Dürer állítása szerint még soha életében nem látott semmi olyat, mely annyira megörvendeztette volna a szívét, mint azok a gyönyörű műtárgyak,melyek erről a földről származtak. Könnyen lehetséges, hogy kristálykoponyák is voltak ezek között.Vajon ez lehet az oka, hogy az ősi kristálykoponyáknak nem volt többé nyoma Mexikóban? Talán valamennyiüket Európába szállították? Eszembe jutottak a mezo-amerikai szakértő Dr. John Pohl szavai, akivel korábban elbeszélgettem. Ő utalt rá, hogy talán azért nem találtak több kristálykoponyát Közép-Amerikában, mert az őslakosok elrejtették azokat, amikor a spanyolok megérkeztek,nehogy azok megkaparinthassák vagy elpusztíthassák őket. Szükségük volt rájuk a gyógyítási feladatokhoz:Tudjuk, hogy az indiánok napjainkban is használnak kristályokat gyógyítási célokra. Az invázió idején milliók haltak meg az európai betegségek következtében. Teljességgel érthető, hogy a gyógyítók meg akarták őrizni ezeket a koponyákat saját céljaikra.Alapvetően fontos eszközök voltak, orvosi eszközök az emberek gyógyítására, ezért hát el kellett rejteniük őket. Meg kellett őket oltalmazniuk.

Norma szintén meg volt róla győződve, hogy a kristálykoponyában gyógyerő lakozik:Meglehetősen normális, racionális személyiség voltam, tudományosan gondolkoztam, de mióta ez a koponya velem van,kezdek egész másképp érezni. Érzem, hogy van valami mágikus a koponyában. Amikor a kezemben tartom, biztonságban érzem magam; érzem, hogy sokkal energikusabb és erősebb leszek.Valóban igaz, hogy amikor a koponya itt van velem, remekül érzem magam. Úgy tűnik azonban, hogy a testre legalább annyira hat, mint a szellemre. Úgy érzem, mintha az oxigén sokkal könnyebben áramolna a testemben, és sokkal kipihentebb vagyok. A kristály tisztasága ugyanaz a tisztaság, mely elönti az elménket, ha nyugodtak vagyunk, és nem aggódunk semmi miatt, nem vagyunk gondterheltek, és nem félünk semmitől.Van egy barátom, aki szerint ez a koponya feltehetőleg más koponyákkal együtt azt a célt szolgálja, hogy átadja az embereknek a tudást, azt a nagyon fontos tudást, hogy hogyan kellene élnünk.Elmondtam Normának, hogy megpróbálunk összeszedni annyi kristálykoponyát, amennyit csak lehet, egy tudományos kísérlet céljaira. Habár ennek eredendően nem az a célja, hogy megfejthessük az univerzum rejtélyeit, a tesztek legalább azt képesek lesznek igazolni, hogy a koponyák valóban eredetiek-e.- Szeretnék ott lenni - felelte azonnal Norma.Megkérdeztem tőle, hogy felkészült-e arra, hogy a koponya esetleg hamisítványnak bizonyul.- Nem érdekel - válaszolta erre. - Még ha csak másolat, vagy hamisítvány is, akkor is fontos szimbólum, szent jelkép. Fontos szimbóluma volt e föld lakóinak, mielőtt az európaiak megérkeztek volna.

Úgy tartva a koponyát, hogy megszűrhette az erkélyajtón át érkező napsugarakat, így folytatta:A szimbólumok hatalmasak, sokkal hatalmasabbak, mint a szavak. Összekötnek bennünket a mélyebb igazságokkal, melyek elérhetetlenek a szavak számára. Közelebb visznek a misztérium megtapasztalásához, mint a szavak. Annak jelei,hogy elérhetünk a szellem birodalmába. Összekötnek bennünket saját rendeltetésünk tudatosabb érzékelésével, segítenek bennünket, hogy szellemibb lényekké válhassunk.Nemcsak az a tény hat ránk, hogy a kristályt koponya alakra formálták meg, ami a halált és a szellemeket idézi fel bennünk.Maga a kristály is nagyon fontos.Korábban is hallottuk, hogy a kristály szent számos őslakos számára,hogy a fénnyel hozzák kapcsolatba, és nemcsak itt Mexikóban,de a világ minden táján; valamint hogy számos helybéli szerint a kristály a mennyekből származik. Az eszkimók "fényköveknek"hívják őket, és úgy tartják, hogy megszilárdult fényből állnak, mely odafentről érkezett. Az ausztrál bennszülöttek szemében a kristály szintén szent dolog. Ők "vad köveknek" hívják, és úgy tartják,nagy istenük, Baiame trónja is kristályból készült, melynek letört darabjait az isten a földre dobálja.

Norma egy másik példával is szolgált:Van egy görög legenda, mely szerint az istenek lenéztek a mennyekből, és látták, mekkora a szenvedés a földön. Testvér tört testvér ellen, rettenetes háborúk és küzdelmek zajlottak. Az isteneket nagyon elszomorította az, amit idelent láttak. Összetört a szívük. Ahogy lepillantottak, sírni kezdtek, peregtek a könnyek a szemükből, és azok a földre hullottak, de mialatt áthaladtak a légkörön, kvarckristály-darabokká változtak. Az istenek könnyei kristállyá dermedtek az emberiség fagyos szeleiben.Így a klasszikus görögök a kristályt "szent jégként" ismerték.Felfogásuk szerint az istenek ajándékaként érkezett ide a földre; olyan ajándékként, mely segítette a földlakókat, hogy begyógyítsák sebeiket, és hogy békét kössenek egymással. Talán a kristálykoponyák is ehhez kapcsolódnak.Norma még hozzátette:Hiszem, hogy a koponyák nem véletlenül vannak itt. Én vagyok a koponya őrzője, de az éppúgy szolgálja más emberek boldogulását, mint az enyémet. Szinte úgy érzem, mintha lenne valami mondanivalója a számomra, bár abban nem vagyok biztos, hogy mi lenne ez. Sok időt töltöttem már el vele, és ki akarom deríteni, mi a célja.Megkérdeztem Normától, hogy van-e valami elképzelése arról,hogy mégis mi lehet ez a cél.Nem tudom, de gyakran eltűnődöm rajta, hogy olyan, mint a görög legenda kristálya: azért van itt, hogy elhozza közénk az isteneket; hogy segítse felhozni, ami pozitív és jó csak van az emberiségben; hogy segítsen nekünk megőrizni a békét; hogy közelebb hozza az embereket egymáshoz és közelebb Istenhez.Ekkor lépett be Norma legkisebb fia a szobába, és ébredtem rá,hogy sokkal tovább maradtam, mint azt korábban terveztem. Ideje volt elindulnom. Még be kellett szereznem néhány térképet, mielőtt másnap elindulunk délnek, a maják földje felé.

/Forrás:The mystery of the crystal skulls/