.

Feedek
Megosztás
HTML

Stephen Hawking az időutazásról beszélt

Stephen Hawking a legismertebb tudósok közé tartozik, minden megszólalását árgus szemekkel lesi a sajtó. Az Ars Technica szerint Hawking egyik legnagyobb érdeme, hogy rocksztár módjára tudja előadni a tudományos ismereteket, ez pedig egyre fontosabb, amióta a popkultúra terjesztői sokszor magasról tesznek a legalapvetőbb tudományos alapelvekre is (Hollywood például gyakran figyelmen kívül hagyja a tudományos ismereteket a filmjeiben).

Az újság szerint Hawking azonban erős ellensége a tudománytalanságnak és az áltudományoknak, képes úgy elmagyarázni az összetett elméleteket, hogy azt a nagyközönség is megértse, sőt értékelje a mögöttük rejlő tudományt.

A tudós legutóbb a Seattle Science Festivalon adott interjút az újságíróknak, este pedig beszédet tartott. Az újságírókat leginkább az időutazás kérdése izgatta. Az egyik rádió kérdésére a tudós elmondta, hogy lényegében mindenki előre utazik az időben. Sőt, egy nagy sebességű rakétával kiutazhatnánk úgy0 az űrbe, hogy amikor visszaérünk, a Földön mindenki öregebb, vagy halott lenne, akit ismertünk. Einstein általános relativitáselmélete pedig lehetőséget ad arra, hogy annyira deformáljuk a téridőt, hogy visszafele utazzunk az időben. Valószínűleg azonban ez a gyakorlatban nem működik. „Csináltam egy kísérletet. Bulit rendeztem időutazóknak, de nem küldtem el a meghívókat. Mégsem jelent meg senki, pedig sokáig vártam” – mondta Stephen Hawking.

Alan Boyle az MSNBC újságírója az M-elméletről kérdezte a fizikust. Hawking szerint a M lehet az az elmélet, amely egyesíti minden tudásunkat az univerzumról. Amennyiben az elmélet helyes, előrevetíti, hogy minden részecskének van egy szuper-párja. Egyelőre azonban egyetlen ilyet sem sikerült megfigyelni. Hawking szerint ennek ellenére valószínűleg az LHC-ben megtalálják majd őket, és ez erős bizonyíték lehet az M-elmélet mellett, ha pedig nem jön össze, akkor is tanulunk valami újat.

Arra válaszul, hogy John Gribbin brit fizikus szerint mi lehetünk az egyetlen értelmes faj a Tejútrendszerben, Hawking elmondta, hogy úgy gondoljuk, spontán fejlődtünk ki itt a Földön, amiből következik, hogy ez máshol is előfordulhatott. Nem tudjuk, mi a valószínűsége annak, hogy egy bolygón élet alakuljon ki. Amennyiben nagyon alacsony, valószínűleg mi vagyunk az egyedüli értelmes lények a  galaxisban, A másik ijesztő magyarázat, hogy az intelligens élet nemcsak, gyakori, de kipusztítja önmagát, amikor elér egy bizonyos technikai fejlettséget.

Magánéletét firtató kérdésre Hawking elmondta, hogy bár súlyosan fogyatékos, életminősége jónak mondható, hiszen a világ egyik legismertebb tudósa, sikeres tudományos munkássága, három gyereke és három unokája van. Ráadásul járt márt az Antarktiszon, volt már tengeralattjárón, és kipróbálta a mikrogravitációt is. Utóbbi előkészülete volt annak az űrrepülésnek, amit a Virgin Galactic magánűrhajóval tervez.

/index.hu/

A rejtélyes időutazó

Amiről itt szó lesz, nagyon fantasztikusan hangzik. De már tudjuk, hogy ami fantasztikus, az még lehet valós. Ami egy időben valakik számára hihetetlen, az mások számára, máshol vagy máskor egészen természetes is lehet.

Az esetet 2004-ben a Szentpéterváron megjelenő Kalejdoszkop NOL, vagyis az "UFO-Kaleidoszkóp" c. folyóirat 6-ik száma hozta le. Egy ma középkorú orosz tanítónő keresett fel egy újságírót, A. Pjesztovot, hogy elmondja neki, mit hallott az apjától évtizedekkel ezelőtt. Apja a történetet csak 1980-ban mesélte el már felnőtt lányának.

1946-ban a férfi, kinek nevét nem közölték, "bizonyos testületben" szolgált. Ez a fajta meghatározás egyszerűen a belügyi szerveket jelenti. A belügyhöz tartozott a KGB éppen úgy (bár akkor még NKVD-nek hívták...), mint a rendfenntartó erők, a besúgóhálózat. A belügyi fegyveres erőkhöz egyszerűen besorozták a katonákat, beosztották a tiszteket.

A hölgy apja 1980 nyarán, amikor Moszkvában a csonka olimpia zajlott – nem sokkal korábban szovjet katonák rohanták le Afganisztánt, ezért a szabad világ számos országa nem küldte el versenyzőit Moszkvába, bojkottálva a játékokat –, igen idegesen jött haza. Ismeretes, hogy európai szintű ellátásra a lakosság mindig csak Moszkvában számíthatott, ám propaganda-okokból az olimpia idejére az ottani boltokat feltöltötték olyan árucikkekkel is, amelyeket a szovjet alattvalók sem azelőtt, sem azután nem láttak. Többek között megjelentek a piacon nyugati cigaretták is: Marlboro, Kent, Salem stb. Élelmesek felvásárolták vagy egyszerűen ellopták a moszkvai raktárakból a szállítmányok egy részét, és vidékre vitték, ahol borsos áron adták el.

Nos, ami az idős férfi idegességét okozta, az egy doboz mentolos Newport cigaretta volt. Ez ugyanis félelmetes emlékeket ébresztett benne, amiket most elmondott a lányának is. De előbb megeskette, hogy míg ő, az apa él, a lánya senkinek sem mondja el a történetet. Látszott rajta, hogy még több mint harminc évvel az esemény után is retteg...

1946-ban történt. A fiatalember akkor a vlagyimiri kerület Szobinka nevű városkájában főhadnagyként szolgált a belügyi alakulatoknál. Egy napon az egyik rendőrjárőr egy vérző fejű, kába alakot hozott be. Az illetőn látszott: sokkot élt át, azt sem tudja, hol van, nem tudott megszólalni és csak tétován nézelődött. Átkutatták és elvettek mindent, amit találtak nála. Volt ott külföldi eredetű golyóstoll, öngyújtó, Newport márkájú külföldi cigaretta. Ami a leggyanúsabb volt: egy olyan személyi igazolvány Pokrovszkij névre kiállítva, amelyet soha a Szovjetunió területén nem használtak. Már az is roppant különös volt, hogy az igazolványba nem csak oroszul, de angolul is beírták az adatokat Amit abban találtak, az érthetően meghaladta a szovjet tisztek agyi befogadóképességét. Az igazolványt ugyanis egy olyan embernek állították ki, aki 1972. március 1-jén született! És akkor még csak 1946-ot írtak! Ráadásul az igazolvány kiállításának dátuma 2008 volt!

De volt ott más furcsaság is. A férfi igazolványát ugyanis nem más, mint egy akkor ismeretlen nevű szervezet adta ki. A négybetűs rövidítés NATO volt... Ráadásul az igazolvány nyomtatott szövegéből kiderült, hogy azt a Murmanszk szovjet hadikikötőt és nagyvárost megszálló NATO-erők Norvég Parancsnoksága állította ki. Mindez arra utalt, hogy Pokrovszkij polgártárs valamikor 2008 táján egy olyan Murmanszkban él(t), amelyet egy szomszédos nyugati, kapitalista ország, Norvégia szállt meg!


Mintha még ez sem lenne elég - az igazolványban természetesen ott volt Pokrovszkij fényképe is. Csakhogy ez a kép színes volt! Márpedig színes fotót orosz földön 1946-ban még nem nagyon láthattak az emberek. Gondoljunk csak bele: az első színes játékfilm 1939-ben készült az USA-ban (Óz, a csodák csodája c. mesefilm) és az újságokban sem volt annak előtte színes fénykép. Képzelhetjük, hogy a szovjet tisztek és katonák, az állam biztonságát őrizni hivatott emberek milyen érdeklődéssel tanulmányozták ezt a számukra többszörösen is hihetetlen és érthetetlen dokumentumot!


Próbáljuk magunkat beleképzelni a belügyesek helyébe. Ott, ahol ők éltek, 1946-ot írtak, a háború most ért véget. Norvégiáról jó esetben egy átlagos műveltségű katonatiszt csak annyit tudott, hogy szomszédos ország, kapitalista, tehát ellenség. A színes fotó és az igazolványban található különös adatok, elsősorban a dátum egyszerűen feldolgozhatatlannak tűnt. Hogyan születhetne ez az ember, aki előttük állt, 1972-ben, amikor az az év még el sem jött, és hogyan tarthatnának ők a kezükben olyan dokumentumot, amelyet majd csak ötvennyolc év múlva fognak kinyomtatni?

Az időutazásokról nyilván sohasem hallottak. Messze volt még az az idő, amikor a Szovjetunióba is betört a tudományos-fantasztikus irodalom és film. A belügyesek számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy egy kémmel állnak szemben, hiszen külföldi, nyugati igazolványa volt! És olyan tárgyak nála, amelyeket ott, náluk, még soha senki nem látott: golyóstoll, idegen cigaretta...


Természetesen értesítették a vlagyimiri főnököket, akik csoportosan loholtak a helyszínre és megfelelő őrizet alatt vitték el a kémet. De még nem is értek Vlagyimirba, amikor útközben utolérte őket a felsőbb utasítás: a foglyot azonnal szállítsák egyenesen Moszkvába, a Lubjanka-börtönbe! A volt főhadnagy soha többé nem hallott a kémről, annak további sorsa felől természetesen nem mert kérdezősködni. Választ úgysem kapott volna. Viszont nagy valószínűséggel, elveszíti katonai rangját és felkerül a gyanúsítottak listájára, melynek következtében könnyedén egy szibériai lágerben találhatta volna magát. Ez akkoriban, Sztálin rémuralmának kellős közepén sok millió honfitársával megtörtént.

 

Ám valamilyen formában mégis visszahatott rá az ügy. 1949-ben ismét kénytelen volt megemlékezni Pokrovszkijról. A rádió, az újságok akkor adták hírül, hogy az átkozott nyugati kapitalisták erős katonai szövetséget hoztak létre, amely természetesen a Szovjetunió elpusztítását tűzte ki célul. A nyugati katonai szövetség rövidített neve NATO volt... Az orosz férfinak ekkor, akár akarta, akár nem, ismét eszébe jutott a "norvég kém", akinek igazolványát valamikor a távoli jövőben éppen ez a szervezet állította ki...

Aztán évtizedekig nem történt semmi és a férfi már-már el is felejtette volna Pokrovszkijt, amikor eljött 1980 és a moszkvai olimpia. Egy napon egy illegális árus neki is felkínálta a nyugati cigarettákat. Az egykori belügyi főhadnagy, most már öreg nyugdíjas, meglátta a Newport feliratot egy dobozon. Megvette, hazavitte és felindultan mesélte el lányának az 1946-os történetet. Az a tény, hogy ilyen cigaretta valóban létezik már, ismét eszébe idézte azt a szerencsétlen eseményt.

Mi történhetett valójában? A dolog nagyon összetett. Többféle variációval kell számolnunk. Az egyik: az egészet csak kitalálta valaki, hiszen az égvilágon semmilyen bizonyíték nincs a "sztori" valódiságára. A második: megtörtént, de ma már kinyomozhatatlan, mert a KGB irattárait – tudjuk jól –, alaposan megritkították, időnként az efféle gyanús ügyekről maradt okmányokat el is tűntették, nehogy később azok árulkodjanak a valós történésekről. (Vegyük például Raoul Wallenberg esetét. Ő ugyanakkor halt meg a Lubjanka börtönben, amikor Pokrovszkijt feltehetően szintén halálra verték, hisz nem hihették el neki azt a kézenfekvő magyarázatot, hogy ő a jövőből került vissza. Nyilván kémnek nézték, és később kivégezték – ahogyan Wallenberget is.)

Mennyi az esélye annak, hogy a "norvég kém" valóban időutas volt? Lehet, hogy nem is szándékosan tért vissza a múltba. Ám valami történt vele 2007 vagy 2008 körül és "visszaesett" az időben. E téren még olyan természeti törvények létezhetnek, sőt bizonyosan léteznek is, amelyeket mi semmilyen fokon nem ismerünk. Az már most sejthető, hogy 2008-ban – kevesebb mint három év múlva – aligha lesz időutazás, így annak törvényeit, szabályait, feltételeit és lehetőségeit sem fogjuk még ismerni. De az is lehet, hogy Pokrovszkij nem időutazó volt, csak azzá lett – akarata ellenére! Valami történt vele, valami olyan térbe került akár csak másodpercekre is, amely visszavetette őt az időben, de nem a térben. Hiszen orosz volt, és orosz földre került ismét. Gondoljunk csak arra, hogy szerte a világban – Magyarországon is – minden évben több ezer, (ebből nálunk talán 10-20) – embernek veszik nyoma, és soha többé nem kerülnek elő, holttestüket sem találják meg és külföldön sem bukkannak fel soha többé. Könnyen lehet tehát, hogy ez valamilyen tér-idő-eseménysorozat függvénye. Nem zárható ki, hogy emberek ma is visszaeshetnek valamilyen régebbi időbe, vagy akaratuk ellenére előbbre jutnak a jövőbe, ahonnan nem akarnak, vagy nem tudnak visszatérni közénk.


Az orosz eredeti szövegben a visszaemlékezést közlő újságíró azzal fejezte be a történetet: már csak pár évet kell várni és meglátjuk, mi lesz 2008-ban. Hátha akkor megértjük a történetet? Mi azt gyanítjuk inkább, hogy ún. "alternatív jövők" esetéről van szó. Lehet, van egy olyan jövőváltozat is, amelyben a mai Oroszországot eluralja valamilyen káosz vagy betegség vagy (bel)háború, és a NATO siet majd segítségére, elfoglalva-felszabadítva egyes területeit, hogy azokat megóvja az általános pusztítástól? Ekkor érthetővé válna a különös személyi igazolvány szövegének minden betűje...

/Csiribusz blog/

Az időutazás – képzelet vagy valóság? – 2.rész

Időutazós cikkünk második részében szereplőink a távoli jövőbe, a II. Világháborúba és egy XX-ik századi hotelbe tesznek utazást, néha halálra ijedve, néha pedig pénzügyileg egyszerűen remekül járva. Tarts velünk!

Hétfői cikkünkben már megismerkedhettetek néhány furcsa, érdekes és egy picit vérfagyasztó történetekkel, melyek esetleges időutazásokról szóltak. Míg előző cikkünkben valaki lebénult a hirtelen dimenzióváltástól, valaki pedig régi kocsikat látott levegővé változni, ezen írásunkban szereplőink a II. Világháborúban találják magukat vagy éppen a múltban szállnak meg. Igaz, utóbbi kicsit ijesztő, de rendkívül olcsó…

Mint előző cikkünkben már leírtuk, tudományos szempontokból az időutazás korántsem olyan lehetetlen dolog, mint azt képzelnénk. Nem a sci-fi találta ki, a legnagyobb fizikusok szerint igenis elképzelhető, hogy visszautazzunk a múltba, csupán az emberi faj technikailag jelenleg semmiképpen sem képes rá. Igaz, a jövőbeli utazások realitását és elképzelhetőségét tagadják.

Történeteink többsége a jövőbe nyújt belépőkártyát. Egy jövőbe, ami mára múlt lett, és egy jövőbe, amit egyelőre nem ismerünk. Mindenesetre elég ijesztőnek tűnik. Jó szórakozást!

A jövőbeli pihenőház

1972 egy éjszakáján a Dél-Utah Egyetem négy diáklány tartott hazafele Cedar Citybe, miután megnéztek egy ródeót Piochéban, Nevada államban. A lányok nem voltak nyugodtak: már este tíz óra volt és vissza kellett térniük kollégiumukba még a kijárási tilalom kezdete előtt és éppen az 56-os főúton haladták át, mely híres volt arról, hogy kísértetek járják. Miután az egyik útszakaszon észak felé fordultak, a fekete aszfalt hirtelen fehérré cementúttá változott ami egy fehér sziklában végződött.  Megálltak hát a kocsival és visszafordultak, de hamar elkezdtek aggódni, a táj ugyanis egyszerűen nem hasonlított arra, ahol eddig utaztak. Vörös kanyonok, hatalmas búzamezők és fenyvesek voltak mindenhol, ami egyáltalán nem is volt jellemző az állam flórájára. Teljes kétségbeesésüket egy kis pihenő szakította meg. Találtak egy pihenőházat. Leparkoltak, majd az épületből kilépő néhány embertől próbálták megtudakolni, hogy merre is járnak. Próbálták. A lány, aki kihajolt az ablakon tudakolózni ugyanis kérdezés helyett óriásit sikoltott, megparancsolva, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek innen. A vezető padlógázt adott, vezetés közben pedig halálra ijedt, mikor észlelte, hogy egy férfi követi őket egy furcsa, tojás alakú, háromkerekes járművön. Egy idő után kikeveredtek az idegen tájból és visszakeveredtek a sivatagba. Hogy mitől ijedt meg a lány, aki kihajolt a kocsiból? Elmondása szerint a házból kijövő alakok nem emberek voltak…

Szállás a múltban

Ugyancsak 1979-ben történt egy meghökkentő eset egy brit házaspárral, akik vakációjuk helyszínéül Észak-Franciaországot választották. Vakációjukra utazva úgy döntöttek, hogy éjszakára inkább keresnek egy szállást, ahol aludhatnak egyet. Az úton, melyen haladtak többször is találkoztak furcsa feliratokkal az út mentén, melyekről úgy tűnt, hogy egy régimódi cirkuszt reklámoznak. Egy városkába beérve gyorsan találtak egy épületet, mely motelnek tűnt, de az előtte álló emberek felvilágosították arról, hogy ez csupán egy fogadó, a motel az út végén lesz. Folytatták hát útjukat, míg végül találtak is egy régi stílusú épületet, melyen a “hotel” felirat volt olvasható. Betérve a hallba, azonnal észlelték hogy minden fából készült és modern technikának – például telefonnak – nyoma sincs. A szobákon nem volt zár, csak fából készült reteszek, az ablakokat pedig egyszerű, lehúzható fapaletta lepte, ablaküveg sehol sehol. Reggelizés közben találkoztak két férfivel, akik furcsa, régimódi ruhát viseltek. Miután kaptak tőlük egy borzasztóan rossz útbaigazítást Avignon felé, kikérték a számlát, ami nevetségesen olcsó volt. Fizetés után folytatták a nyaralást Spanyolországban, ahol két hetet töltöttek. Hazafelé menet újra Franciaországon utaztak át és úgy döntöttek, hogy ismét megszállnak a furcsa, de hihetetlenül olcsó hotelben. Ezúttal viszont nem találták meg, habár ugyanott keresték: nem csak a városnév és az út egyezett, hanem még a cirkuszt reklámozó plakátok is. A hotel egyszerűen nem volt meg, ahogy az ott készített fotók közül sem tudták az egyiket sem előhívni. Később egy néprajzkutatónak elmesélték az emberek viseletét, aki szerint a ruhák tipikusan 1905 körülre datálhatók, ahogyan a hotel kinézete és működése is…

A jövő háborúja

1932-ben J. Bernard Hutton újságíró és Joachim Brandt fotós azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy riportot a Hamburg-Altona hajógyárról. Miután a gyár igazgatója körbevezette őket, a két férfi már távozóban volt, mikor meghallották egy repülő süvítését a fejük felett. Először azt hitték, csak gyakorlatról van szó, de a nyugodtságuk hamar elszállt mikor, mikor a gyár körül bombák kezdtek el felrobbani és a levegő megtelt puskaporral. Az ég sötét lett, ők pedig ott álltak egy légitámadás kellős közepén. Gyorsan kocsiba szálltak és Hamburg felé vették az irányt. Egy rövid száguldás után az ég újra világos lett, a délután pedig újra csendes és megszokott volt, bármiféle puskaporszag vagy bombázás zaja nélkül.  Hátrapillantva döbbenten vették észre, hogy nemhogy semmi baja nem lett a gyárnak, még egy kósza füstcsík sem szállt fel sehonnan. A Brandt által készített képeken sem volt jele semmi támadásnak. Se füst, se repülő, se bombák. A két férfi nem tudta mire vélni a jelenséget. 1943-ban, tizenegy évvel később a Brit Légierő semmisítette meg a hajógyárat, egy légitámadás során. Vajon a két férfi a támadás idejére utazott vissza néhány percre?

 

/mosaiconline.hu/

Az időutazás – képzelet vagy valóság? – 1.rész

Új, két részes cikkünkben megdöbbentő történeteket gyűjtöttünk össze. Bénulás egy 17-ik századi kunyhótól, az elhagyatott reptért modernné válik, az úton pedig 30 éves, mégis vadiúj autók száguldoznak...

A nagy sikereket megélt szellemekről készült fotókat bemutató cikkeink után úgy döntöttünk, hogy kicsit tovább hajózunk a paranormális jelenségek óceánján és utánanézünk egyéb hátborzongató dolognak is.

A szellemek létezésén kívül rengeteg olyan kérdése van az emberiségnek, melyekre talán soha nem fog biztos választ adni. Ilyen az ufók létezése, a túlvilág létezése és persze az időutazás kérdése. Sok hollywoodi rendező és irodalmár játszott már el azzal a gondolattal, hogy milyen lenne keresztül-kasul utazni az időben, egy pillantást vetni Kleopátrára vagy utazni a 4-es metrón. Bármilyen megdöbbentő is, a tudósok szerint fizikailag lehetséges az időutazás, igaz, a tudomány mai állása szerint csak a múlt irányába és technológiailag még megoldhatatlan. Vagyis az időutazás nem csak misztikum, tudományosan megoldható művelet, csupán az emberiség még nem fejlett rá – bár a jelenlegi lehetséges megoldások olyan körülményeket igényelnek, melyek szerint egy jó ideig nem is lesz elérhető a kaland senki számára, arról nem is beszélve, hogy sokak szerint ha lehetséges is lenne, morális okokból még a legmegbízhatóbb szakemberek számára sem engedélyeznék azt.

Vannak emberek, akik mégis megoldották a dolgot, bárminemű tudomány vagy feketelyuk nélkül. Önjelölt időutazók, akiknek történetei mesések, mégis van bennük valami hihető és valami hátborzongató. Elolvasva a történeteket akár jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: vajon az időutazás ezekben az esetekben valóban csak képzelet, vagy igazi, vérbeli valóság?

Repüljünk a jövőbe!

1935-ben a Brit Légierő pilótája, Sir Victor Goddard megdöbbentő élményt élt át Hawker Hart repülőgépén. Goddard a skóciai Edingburghből tartott az angliai Andoverbe, mikor úgy döntött, hogy átrepül Dremen, mely akkoriban egy elhagyatott repülőpálya volt. A területet benőtte a gaz, a hangárok romjai darabokban hevertek szerteszét, ahol pedig egykor repülőgépek parkoltak, most tehenek legelésztek. A szomorú látvány után Goddard repült tovább Andover felé, mikor is egy bizarr viharba keveredett. A felhők barnás-sárgák voltak, beléjük repülve pedig a nagy szél miatt a pilóta hamarosan elvesztette irányítását a gép felett ami spirális formában kezdett el forogni. A viharból Goddard olyan hirtelen keveredett ki, amilyen gyorsan belekerült. Mikor végre újra napfényt látott, a pilóta észlelte, hogy a vihar nemes egyszerűséggel megfordította a gépet és újra az elhagyatott Dremen felé tart. Ami viszont hirtelen egyáltalán nem volt elhagyatott. Goddard elmondása szerint a repülőtéren három gép is állt, melyek színe valamiért sárga volt az akkor megszokott szürke helyett. A hangárok teljesen épen álltak és vadiújnak tűntek, a helyszínen pedig nyüzsögtek a Légierő munkásai, akik nem a megszokott barna, hanem furcsán kék munkaruhában voltak – ami Goddard szerint igazán furcsa volt, hogy bár alacsonyan repült, látszólag senki nem vett tudomást jelenlétéről. Hazaérve, elmesélve történetét, senki nem hitt neki. Négy évvel később 1939-ben a Brit Légierő újjáépítette a dremeni repülőteret: ebben az időszakban festették le sárgára a repülőgépet és a munkások is új ruhát kaptak: a légierő barna helyett akkortól kezdve kék munkaruhával örvendeztette meg dolgozóit. Lehet, hogy Goddard a viharban hirtelen négy évet előreutazott az időben? Az adatok őt igazolják…

Ne lépj a 17-ik századba!

A következő történetet Dr. Raul Rios Centeno, paranormális aktivitással foglalkozó professzor osztotta meg a nagyérdeművel egy 30 éves pácienséről. A hölgy egy renkdívül súlyos betegséggel érkezett hozzá: hemiplegiával, melynek során az emberi test fele teljes egészében lebénul. A nő különös körülmények között betegedett meg, tragikus hirtelenséggel: “Markahuasi egyik táborában kempingeztünk a barátaimmal. – Markhausi fontos erdőség, a perui Limától 35 kilométerre – Késő éjszaka keltünk útnak, hogy felfedezzük az erdőt. A túra közben láttunk egy kis kunyhót, amiben furcsa zene szólt. Odamentünk és én bekukkantottam az ablakon. Egy csoportnyi táncoló embert láttam, akik 17-ik századi ruhában táncoltak. Bár ahogy közeledtem, valahogy egyre hűvösebb lett a levegő, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Be akartam lépni az ajtón, de a barátnőm kirántott, hogy inkább ne menjek be. Akkor a testem fele már a kis kunyhóban volt. Ebben a pillanatban bénult le a hölgy. A vizsgálatok szerint a hölgy agyának egyik fele nem funkcionál rendesen. Az EEG vizsgálat szerint olyan, mintha az agyat egy abnormális elektronikus feszültség érte volna. Talán a dimenzióváltás viselhette meg a nő testét?

A múlt főútja

Egy magát csak L.C.-ként identifikáló üzletember és társa, Charlie 1969-ben egy megmagyarázhatatlan dolgot éltek át Abbeville-ben, Louisiana államban, a 167-es főúton. Miközben az elhagyatott úton vezettek, lassan de biztosan beértek egy távolban lévő, rendkívül lassan haladó antik autót. A két férfit lenyűgözött a majd 30 éves modell látványa, mely teljesen újnak tűnt, gyönyörűen volt karban tartva, ráadásul rendszáma még 1940-ből volt datálható. Azt hitték, hogy az autó valamilyen, a közelben megrendezett antik autóshowból való. Miközben lassan lehagyták a szépséget, kicsit lelassítottak mellette, hogy jobban megnézhessék. Az öreg autó vezetője is tartogatott meglepetést: az autót egy fiatal hölgy vezette, akinek ruhája, sminkje és frizurája is a negyvenes éveket idézte. A hölgy egy gyerekkel utazott és mivel rendkívül feldúltnak és idegesnek tűnt, a két férfi átkiabált, hogy nincs-e szüksége segítségre. A nő bólogatott, mire L.C. és Charlie megkérték, hogy álljon le az út szélére. Ekkor lehagyták az autót, hogy ők is le tudjanak parkolni. Mikor viszont hátrapillantottak az előzés után, az autó teljesen eltűnt. Körülöttük csak kietlen terület volt, elágazás pedig nem volt a közelben. Miközben a két férfi megdöbbenten kémlelte a tájat magyarázatot keresve, feltűnt egy másik autó is, amelyik ugyancsak leparkolt és egy meglehetősen összezavarodott úr szállt ki belőle, azt kérdezve, a két üzletembertől, hogy mégis mi történt azzal az antik autóval, ami mögöttük volt, mert a távolból úgy tűnt, hogy az egyszer csak felszívódott a levegőben…

Mivel biztos technika még nincs az időutazásra, egy hetet úgy néz ki még várnatok kell a következő izgalmas történetekig. Addig is megéri elmélkedni azon, hogy hol a hiba ezekben a történetekben… Egyáltalán van-e hiba ezekben a történetekben? Vajon tényleg olyan elképzelhetetlen az elképzelhetetlen?

/mosaiconline.hu/

Lehetséges az időutazás?

Az utolsó pár évtized komoly tudományának legvadabb fejleménye a tudósok körében, Kaliforniától Moszkváig, az időutazás lehetőségének elemzése. A tudósok nem foglalkoznak (legalábbis még nem) időgépek kifejlesztésével laboratóriumaikban, de Einstein általános relativitás-elméletének (ARE)–(amely ez idáig a legjobb elmélet a térről és az időről) híres egyenleteit tanulmányozva arra a megállapításra jutottak, hogy semmilyen fizikai törvény nem sérti meg az időutazás lehetőségét. Nagyon valószínű, hogy nagyon nehéz ezt megvalósítani, de nem lehetetlen.

Habár ez az egész sci-finek tűnik, a tudósok egy része komolyan vette ezt az elképzelést és egy olyan természeti törvény bevezetését javasolták, mely megakadályozza az időutazást s ezáltal meghiúsítja különböző paradoxonok kialakulását.

Ez idáig azonban senkinek sincs semmilyen elképzelése a törvény működéséről. Klasszikus paradoxon például az az eset, amikor egy személy az időben utazva visszakerül a múltba s valami módon megakadályozza saját maga megszületését - megöli például nagyanyját még kisgyermek korában vagy pedig olyasmit tesz, ami folytán szülei sosem találkoznak egymással (mint Vissza a jövőbe című filmben). Az egész ellentmond a józan észnek, állítják a szkeptikusok, tehát valami törvénynek léteznie kell, mely ezeket megakadályozza. Többé-kevésbé hasonló indoklással próbálták bebizonyítani azt, hogy az időutazás lehetetlen.



Nos, mit is lehet valójában kifacsarni Einstein egyenleteiből? Mint egyesek elvárhatják, az időutazáshoz extrém fizikai objektumok - fekete lyukak szükségesek. S mivel Einstein elmélete a téridő elmélete, nem meglepő számunkra, hogy elvben a fekete lyukak tényleg lehetőséget nyújtanak egyfajta tér- illetve időutazásra. Bár mondhatjuk, hogy egy egyszerű fekete lyuk erre nem is a legmegfelelőbb, mivel ha ilyen lyuk keletkezik valamilyen nagytömegű nem forgó anyagból, akkor csupán "elpihen" valahol az űrben s elnyel mindent, ami a közelébe kerül. E lyuk középpontjában létezik egy pont - az ún. szingularitás, ahol a tér és az idő megszűnik s az anyag sűrűsége végtelenné válik. Körülbelül 30 évvel ezelőtt Roger Penrose az Oxford egyetemről bebizonyította, hogy bármilyen tárgy, mely ilyen fekete lyuk közelébe kerül, a lyuk gravitációs vonzása következtében a szingularitásba zuhan s örökre eltűnik számunkra.

Az 1960-as években azonban Roy Kerr Új Zéland-i matematikus bebizonyította, hogy a dolgok egészen másképpen alakulnak forgó fekete lyuk esetében. Szintén létrejön szingularitás a lyuk középponti részében, melynek azonban gyűrű formája van. Elvben lehetséges "átúszni" a lyuk gyűrűjén s megjelenni egy más helyen, más időben. Ez az ún. "Kerr megoldás" volt az időgép első matematika modellje, de abban az időben senki sem vette komolyan ezt az elképzelést. E megoldás iránti érdeklődés is csupán a 70-es években nőtt meg, miután a csillagászok felfedeztek pár fekete lyuknak tűnő objektumot Tejútrendszerünk és más galaxisok központjában.

Ezen tudományos felfedezések során hatalmas mértékben megnőtt az olyan populáris cikkek száma, melyek állítása szerint - számos tudós bosszúságára - az időutazás mégiscsak lehetséges. Az 1980-as években Kip Thorne (az ARE egyik legelismertebb szakértője) és a kollégái a CalTech-ből elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítják, hogy ezen valótlan állítások nem következnek Einstein egyenleteiből. Megvizsgálva a problémát minden szemszögből kellemetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy tényleg nincs semmi ezekben az egyenletekben, mely megakadályozhatja az időutazást, feltéve ha (és ez egy komoly kikötés) létezik olyan technológia, mellyel a fekete lyukak manipulálhatók.

Hasonlóan a Kerr-megoldáshoz, más típusú fekete-lyuk-időgépek is megengedettek, mint például a féreglyukként ismert konfigurációk, melynél két fekete lyuk (saját térrel és idővel) ún. "torokkal" van összekötve. Számos más példát is említ Thorne Black Holes and Time Warps című könyvében, melynek picit nehezebb a stílusa (habár komoly mennyiségű információt hordoz) mint Michio Kaku, New York-i fizikaprofesszor Hyperspace című könyve. A könyv, Thorne könyvével ellentétben számos elemzést tartalmaz olyan tudósok hozzájárulásáról az időutazás témájához, mint például Robert Heinlein. A Nagy Robbanás, a húrelmélet, fekete lyukak, kisded világegyetemek s még más ismert és ismeretlen téma elemzésre kerül, de ezek közül is legérdekesebb az a fejezet, mely az időgép felépítéséről szól.

"A tudósok nagy többsége, akik nem tanulmányozták behatóbban Einstein egyenleteit", mondja Kaku, "üres fecsegésnek tartja az időutazást." S ezek után Kaku azzal folytatja magyarázatát, hogy miért is foglalkozik a tudósok kisebb csoportja tüzetesen ezzel a problémával. Kedvenc oldalunk a könyvből az a diagramm, mely egy egyén furcsa családfáját ábrázolja, ki Robert Heinlein "All You Zombies" című elbeszélése alapján időutazva egyszerre saját apjaként s anyjaként jelenik meg a diagrammon. Kaku elképzelésével az időgépről számos Dr.Who- illetve H. G. Wells rajongó kedvében járna:

"[Ez] két teremből áll, melyek két párhuzamos fémlemezt tartalmaznak. A fémlemezek közt keletkező hatalmas elektromos mezők (sokkal nagyobbak, mint amilyent a mostani technológiával létrehozhatunk) felhasítja a téridő szerkezetét, lyukat hoz létre a térben, mely összeköti a két termet. Einstein speciális relativitás-elméletét (SRE) felhasználva, mely szerint az idő lassabban telik a mozgó objektum számára, az egyik terem egy hosszú utat tesz meg nagyon gyorsan és visszatér eredeti helyére: Az idő másképpen fog folyni a féreglyuk két végén [és] bármi, ami a féreglyuk egyik végébe zuhan, pillanatok alatt a múltba vagy a jövőbe kerül [amikor a lyuk másik végében felbukkan]."



És mindez egy olyan jó hírű folyóiratban jelent meg, mint a Physical Review Letters (ha nem hiszik el, ellenőrizzék a Vol. 61-es szám 1446. oldalán kezdődő cikket). Bár mint tudomásul vettük, a technológia, mely segítségével bizonyos mennyiségű anyagot juttatunk át a fénysebességhez közeli sebességgel a fekete lyuk központi részén keresztül, félelmetesnek tűnik. De mi azt sem állítottuk, hogy ez könnyű lesz. De hogyan is kerüljük el a paradoxonokat? A tudósok erre is találtak megoldást. Ha jobban átgondoljuk a dolgokat, nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy egy csipetnyi megfontolt kvantumtérelméleti hozzájárulás sikerrel veszi ezen akadályokat is a relativitás-elmélet által megengedett időutazás megvalósításában.

A dolgok a következőképpen működnek. A kvantumfizika egyik értelmezése szerint (mivelhogy számos értelmezés létezik és senki sem tudja, vajon van-e köztük olyan, amelyik az "igazi") egy kvantumobjektum (mint például az elektron) mihelyt választási lehetőséghez jut, egyúttal új világokat hoz létre. Vegyük csak a legegyszerűbb esetet, amikor egyetlen elektron egy olyan akadály irányában mozog, melyes két rés található. Az elektronnak át kell jutnia a rések egyikén (mivel az akadály másik oldalán ezt az elektront regisztráltuk). Nos, a Világegyetem felhasad s a valóság egyik verziójában (a relatív dimenziók egyik csoportjában) az elektron az egyik résen halad át, míg a másik világban a másik résen.

Ezen értelmezés szerint extrém esetben a Világegyetem annyi részre hasad fel, amennyi az adott pillanatban az összes bekövetkezhető folyamat, melyek mindegyike biztosan lejátszódik a "multiverzumok" egyikében. Létezik tehát ezek szerint egy univerzum, melyben az angol Munkáspárt van hatalmon már 15 éve s amelyet most John Major vezette Konzervatív párt fenyeget.

S hogyan oldódnak meg a paradoxonok? Képzeljük el, hogy valaki elhatározza, hogy visszamegy a múltba megölni a saját nagyanyját. Ezen multiverzumos (több-világegyetemes) elképzelés szerint a személy visszatér egy ún. bifurkációs pontba, melyből később a lehetőségek számától függően új világok jönnek létre. Miután a személy megölte a nagyanyját, ismét "előrefelé" mozog az időben, de más világban. A valóság ezen ágán ő sosem létezett, de ez nem vezet paradoxonhoz, mivel a hozzá "szomszédos" világban a nagyanyja él és virul, akinek lányától a későbbi (vagy korábbi J ) gyilkos megszülethet, hogy visszamehessen a múltba és gyilkoljon.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez az egész scifinek tűnik és scifiírók már tényleg jártak előttünk. De a párhuzamos világok és alternatív történelmek ötletét, mint megoldást az időutazás paradoxonjaira, néhány (elismerjük - nem sok) tudós is, mint például David Deutsch az Oxford egyetemről, komolyan veszi. Tudományos kutatásuk az időre s a tér relatív dimenzióira terjed ki. Innen ered az ún. TARDIS betűszó (time and relative dimensions in space).

Talán elkerülhetetlen volt, hogy éppen a scifi regények hatására a tudósok meggyőzték magukat arról, hogy az időutazás kellő mértékben fejlett technológiával rendelkező civilizáció által lehetséges. Az egész a következőképpen történt. Carl Sagan, az ismert csillagász egyik novellájában egy szerkezetet használ arra, hogy szereplőit egy fekete lyukon keresztül juttassa el a Föld egy adott pontjáról a Vega csillag közelébe. Habár Sagan sztorija minden igyekezete ellenére, hogy ne térjen el a fizika elfogadott törvényeitől, akkor is csak novella maradt. Mint tudós, Sagan azt szerette volna, hogy sztorija tudományos oldala olyan pontos legyen, amilyen csak lehet. Megkérte ezért Kip Thorne-t, hogy regényét ellenőrizze s tanácsot adjon bizonyos homályos kérdésekben. Elemezve Einstein egyenleteit Thorne arra a következtetésre jutott, hogy ilyen féreglyuk mint a téridő stabil objektuma, a valóságban létezhet Einstein elméletének keretei között.

Sagan hálás volt Thorne tanácsaiért és féreglyukja megjelent az 1985-ben kiadott Kapcsolat (Contact) című regényében. A lyuk azonban mint útrövidítő szolgált a térben s azidőtájt sem Sagan sem pedig Thorne gondolt arra, hogy ezen objektum időgépként is működhet. Csupán 1986 decembere után kezdett ezzel a gondolattal komolyabban foglalkozni, mikor is az egyik chicagói szimpóziumon az egyik jelenlevő tudós felvetette Thorne diákjának, Mike Morris-nak, hogy a féreglyuk segítségével lehetséges a múltba is utazni. Az egész történet megtalálható Thorne Black Holes and Time Warps című könyvében. Úgy tűnik azonban, hogy az időgép segítségével nem utazhatunk vissza korábbi időkbe, mint amikor a gépet építették. A jövő bármelyik pontja elérhető vele, visszatérhetünk a kiindulási pontunkba, de sohasem korábbi időkbe. Ez az egész megszorítás magyarázatot ad arra, hogy miért is nem találkoztunk eddig időutazókkal a jövőből - azért, mert az időgépet még nem találták fel.

Amos ORI, a Technion Israel Institute of Technology izraeli fizikusa Haifában hibát talált Stephen Hawking (Cambridge Egyetem) levezetésében, mely szerint az időutazás teljes mértékben ki van zárva. Miután Thorne és munkatársa kimutatták, hogy nem létezik semmilyen eddig ismert fizikai törvény, mely megtiltaná az időutazást, számos tudós elemzésnek vetette alá ezen konklúziót, s arra jutottak, hogy teljesülnie kell egy ún. "gyenge energiafeltételnek" (WEC = weak energy condition), mely szerint minden reális megfigyelőnek pozitív energiaeloszlást kell mérnie. E feltétel némely típusú időgép létezését kiküszöböli, melyek esetében a fekete lyuk negatív energia segítségével lenne nyitva tartva.

Problémák merülnek fel olyan időgépek esetében is, melyeknél szingularitások keletkeznek. De Ori olyan matematikai leírást talált az ARE keretein belül, mely esetében a téridő időben önmagába hajlik vissza, de semmilyen olyan szingularitás nem keletkezik, mely hatással lenne az időutazásra s ráadásul a "gyenge energiafeltétel" is teljesül (lásd Physical Review Letters, Vol. 71, 2517). Mint állítja: "Jelenleg senki sem vetheti el teljesen annak a lehetőségét, hogy pozitív energiasűrűségű anyagból időgép szerkeszthető."



Miért lehetséges az időutazás?

A tudósok "találtak" egy olyan természeti törvényt, mely elkerüli az időutazással kapcsolatos paradoxonokat s ezáltal lehetővé teszi az időutazást. Kiderült az is, hogy ez ugyanaz a törvény, mely értelmében a fény egyenes vonal mentén mozog, s megerősíti a kvantummechanika fél évszázaddal ezelőtt Richárd Feynman által megalkotott legelegánsabb verzióját.

Ha az időutazás lehetséges, a tudósok a következő paradoxonra is választ kell találniuk. Képzeljünk el egy biliárdgolyót, mely belekerül a féreglyuk egyik szájába, megjelenik a másik nyílásban (persze korábbi időben, mint amikor eltűnt) és összeütközik saját magával s így sosem kerül a lyukba. Meg kell jegyezni, hogy természetesen számos lehetséges "önkonzisztens" út létezik a lyukon keresztül, mely esetén a biliárdgolyó két verziója sosem zavarja egymást. Igor Novikov, a P.N. Lebegyev Intézet valamint a koppenhágai Nordita elméleti fizikai intézmény kettős fizikusa 1989-es cikkében (JETP, Vol. 68, 439) mutatott rá az önkonzisztencia elv megfogalmazásának szükségességére.

Újonnan dán, kanadai, orosz és svájci tudósokból kialakított tudóscsoportjával egyetemben úgy tűnik, hogy valós fizikai alapot talált ezen elv számára. Ez az ún. legkisebb hatás elve, mely ilyen vagy olyan formában már a 17. század kezdete óta ismert. Ezen elv határozza meg, milyen pályán mozogjon a fénysugár egy A pontból egy B pontba. Ezen elv alapján mozog egy ablakon kidobott labda. És úgy tűnik, hogy ugyanez az elv határozza meg a féreglyukban mozgó biliárdgolyó pályáját is. Bizonyos értelemben a hatás (mint speciális matematikai fogalom) azon energia mértéke, mely meghatározza egy test bizonyos idő alatt megtett teljes pályáját. Fény esetében (mely mindig speciális eset) ezen hatás a legrövidebb idő elvére redukálódik - ezért is mozog a fény egyenesvonalúan.

Megfigyelhetjük, hogyan is működik ez az elv, amikor egy fénysugarat eresztünk át levegőből üvegbe (melyben a fény kisebb sebességgel terjed). Abból a célból, hogy a fény a legrövidebb idő alatt jusson egy a levegőben levő A pontból az üvegben levő B pontba, a fény egyenes vonal mentén mozog az üveg és a levegő határfelületéig, majd megtörik s újabb egyenesvonalú pályán mozog (kisebb sebességgel) a B pontig. Minden más pálya esetén az út hosszabb ideig tart.

A hatás a teljes pálya tulajdonsága, és a fény (vagy a Természet) mindig tudja, hogy miképpen kell a legegyszerűbb s a "legolcsóbb" utat kiválasztani. Hasonló módon a legkisebb hatás elve felhasználható az ablakon kidobott labda teljes pályájának leírására, ha adott az eséshez szükséges idő. A labda különböző pályákon mozoghat különböző kezdősebesség mellett (magasan és lassan vagy laposan és gyorsabban), csupán olyan pályák a megoldások, melyek kielégítik a legkisebb hatás elvét. Novikov s kollégái ezen elvet használták a biliárdgolyó mozgásának leírására a féreglyukban az időhurkok mentén "önütközések" nélkül és "önütközések"-kel, mely paradoxonhoz vezet s arra a következtetésre jutottak számításaik során, hogy mindkét esetben csupán az egyenletek önkonzisztens megoldásai elégítik ki a legkisebb hatás elvét; vagy az ő szavaikat használva: "a klasszikus pályák teljes csoportja, melyek globálisan önkonzisztensek, egyenesen s egyszerűen levezethetők a legkisebb hatás elvéből". (Nordita Preprint, No. 95/49A).

A klasszikus szó azt jelenti, hogy Novikovék nem vették figyelembe a kvantumelmélet törvényeit számításaikban. De nincs semmi okunk azt képzelni, hogy ezen elmélet módosítani fogja a számításokból levont következtetéseket. Feynman, aki saját maga vezette be a legkisebb hatás elvét a kvantumfizikába s az elméletét teljes mértékben erre alapozta - az ún. "az összes történet szummázása" (sum over histories) és a "pályaintegrál" (path integral) fogalmait vezette be, mivel szerinte a fény úgy tűnik, hogy látszólag "kiszimatolja" az összes létező pálya közül, melyek A-ból B-be vezetnek, a legrövidebb (s a leghatásosabb) utat.

Látjuk tehát, hogy az önkonzisztencia a legkisebb hatás elvének következménye s a természet, úgy tűnik, hogy irtózik az olyan paradoxonoktól, melyek időutazáskor előfordulhatnak. S ezáltal elvben legyőztük a fizikusok utolsó akadályát s most már a mérnökökre hagyhatjuk az időgép megépítését.

Féreglyuk-tervezés

Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).

Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).


Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).

Létezik azonban egy nehéz, de nem lehetetlen módszer - az ún. negatív visszahatás elve, mely értelmében minden, a téridőben keletkező zavar új olyan zavart kelt, mely az előző hatását semlegesíti. Az az elv pontosan ellentéte a pozitív visszahatás elvének, mely esetében a hangfalakból hallatszó hangok felerősítik saját magukat, ha az erősítőhöz kötött mikrofont ugyanazon hangfalak elé tesszük. Ekkor a hangfalakból hullámzó zaj a mikrofonban felerősödik, kijön a hangfalakon - persze felerősítve, megint a mikrofonba, és így tovább. Képzeljük most el, hogy ha a hangfalakból jövő hanghullámokat először egy számítógépbe vezetnénk, mely "ellentétes" hullámokat generálna úgy, hogy ismét a mikrofonba vezetve teljesen semlegesítené az eredeti hullámokat - s totális csend keletkezne.

A legegyszerűbb hanghullámok esetében mindez a Földön, most megvalósítható. Bonyolultabb zajok, mint például focirajongók zsivaja esetében ez még most lehetetlen, de pár éven belül megvalósítható. Tehát nem nagyon túlzott Sagan elképzelt "szuper civilizációja", mely gravitációs- hullám-adóvevő készüléket szerkeszt, mely a féreglyuk torkában minden zavart feljegyez, melyet a lyukba induló űrhajó kelt, majd olyan hullámokat sugároz, mely teljesen semlegesíti a zavaró hullámokat még mielőtt azok megsemmisítenék az átjárót.

De hol is találhatók ilyen féreglyukak? A módszer, mely alapján Sagan kérésére Morris, Yurtsever és Thorne nekifogott a féreglyukak keresésének, teljesen ellentétes azzal a módszerrel, mely alapján a többi tudós kutatott volna. Ahelyett, hogy számos ismert objektumot figyeltek volna meg (mint például egy halott nagytömegű csillag vagy egy kvazár), Thorne és társai a kutatást azzal kezdték, hogy egy olyan geometria matematikai leírásán kezdtek dolgozni, mely az átjárható féreglyukat teljes mértékben jellemzi s azután az ARE egyenleteit használták fel arra, hogy kiszámítsák , milyen típusú anyag és energia kapcsolható össze ilyen típusú téridővel. Amire számításaik során rájöttek, ez (most már így utólagosan) nagyon egyszerű. A gravitáció vonzóereje szingularitást próbál létrehozni a lyuk központjában s ezért "szorongatja" a féreglyuk torkát. Az egyenletek szerint ahhoz, hogy egy mesterséges féreglyukat nyitva tudjunk tartani, valamilyen típusú anyag vagy mező szükséges, mely negatív nyomással rendelkezik - s kapcsolatba hozható az antigravitációval.

Most az hihetjük (visszagondolva a középiskolás fizikaóráinkra), hogy ez teljes mértékben elveti az átjárható féreglyuk kialakításának lehetőségét. A negatív nyomás valami olyasmi, amivel mindennapi életünkben nem nagyon találkozunk (képzeljünk el egy lufit negatív nyomású anyaggal telítve, amely egy idő után leereszt). Tényleg nincs ilyen anyag az Univerzumban? Talán nagyot tévedünk.

A választ az antigravitációhoz Hendrik Casmir, dán fizikus szolgáltatta még 1948-ban. Casimir, aki 1909-bem született Hágában, 1942-től dolgozott a nagy elektromos gigász, a Philips laboratóriumaiban - s itt dolgozva fedezte fel a később róla elnevezett Casimir - effektust.

Képzeljünk el két párhuzamos fémlemezt egymáshoz nagyon közel, miközben a lemezek közt nincs semmi. Az ún. "kvantumvákuum" azonban nem "semmi", mint ahogy a fizikusok régebben gondolták. A tér a lemezek közt állandó aktivitást mutat, részecskék s antirészecskék keletkeznek folyamatosan s annihilálódnak. Ezen részecskéken kívül számos elektromágneses erőt közvetítő részecske - foton is található a kvantumvákuumban. Valójában nagyon könnyű a vákuum számára virtuális fotonokat termelni. mivel a foton megegyezik antirészecskéjével és mivel nyugalmi tömege nulla. Tehát a Heisenberg kvantum-határozatlanságából származó összes energia a foton elektromágneses hullámzási energiájává alakul. Különböző energiájú fotonokhoz különböző hullámhosszú sugárzás rendelhető (kisebb hullámhossznál nagyobb energia). A kvantumvákuum tehát úgy képzelhető el, mint egy a fotonok különböző hullámhosszú sugárzásának tengere. Ezen vákuumaktivitás eredménye az, hogy a vákuum ún. "vákuumenergiá"-val rendelkezik, mely értéke minden pontban azonos, tehát nem mérhető. Nagysága csupán energiaváltozáskor - tehát például munkavégzéskor határozható meg.

Mint ahogy Casimir kimutatta, két elektromosan vezető fémlemez között csak bizonyos típusú elektromágneses hullámok találhatók. A két lemez között ficánkoló hullámok ugyanúgy fognak viselkedni, mint a gitár megpendített húrjai által keltett hanghullámok. Ilyen hullámok esetében csupán a hullámhossz egész számú többszörösei "férhetnek" a gitár húrjára és a húr két végén nincsen hullámzás. A megengedett hullámzásokat adott húrhossz mellett harmonikusoknak illetve felhangoknak nevezzük. Hasonló módon a sugárzás néhány megengedett hullámhossza fér el a két lemez közé a Casimir kísérletben. Pontosabban kifejezve, a résben csak olyan fotonok lehetnek, melyek hullámhosszára érvényes a következő összefüggés:

lambda=x/a

ahol
lambda hullámhossz
x a két fémlemez közti távolság
a természetes szám (a=0,1,2,3,...)

Ez azt jelenti, hogy a lemezek külső oldalán több foton található köbcentiméterenként, melyek nyomást fognak gyakorolni a lemezekre s ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Az egész nagyon bizarrnak tűnik, de ez történik a valóságban. Számos kísérletet hajtottak végre különböző anyagból készült, lapos és más alakú lemezekkel az ún. "Casimir-féle erő" nagyságának megmérésére s a kísérletek bizonyítják az elmélet helyességét (a résnagyság 1. 4 nm-től 15 nm-ig terjedt).



Az 1987-ben publikált cikkükben Morris és Thorne felhívták a figyelmet erre a lehetőségre is, s rámutattak arra, hogy még a féreglyukat átszövő elektromos vagy mágneses mező is "pont a határán van annak, hogy egzotikus legyen; ha a feszültség egy picit is nagyobb lenne, kielégítené utazási vágyunkat a féreglyukon keresztül". Ugyanabban a cikkükben arra a következtetésre jutottak, hogy "nem kéne jókedvűen feltételezni egzotikus anyag jelenlétét az átutazható féreglyuk torkában". Amint a CalTech két tudósa megjegyezte, a fizikusok nagyobb része képzelőtehetség hiányával küszködik, amikor arra kerül sor, hogy egyenleteket állítsanak fel, melyek bizonyos anyagot és energiát jellemeznek olyan feltételek mellett, melyek sokkal extrémebbek, mint a Földön. És ezt ki is hangsúlyozták egyik példájukban 1985 egyik őszi, kezdőknek tartott ARE előadásuk során - nem sokkal azután, hogy Sagan kérésére munkájuk első fázisának végén jártak, de még azelőtt, hogy ezen dolgok közismertek lettek volna (még a relativisták között is). A tudományos munkába bevont diákok nem hallgattak semmilyen speciális előadást a féreglyukakról, csupán a téridő metrikájának fizikai jelentésével ismerkedtek meg. Vizsgájuk során olyan feladatot kaptak, mely lépésről lépésre elvezette őket a féreglyukat leíró megfelelő metrika matematikai leírásához. "Megdöbbentő volt látni", mondja Morris és Thorne, "hogy milyen maradiak is voltak a diákok elképzelései". Többségük le tudta vezetni a metrika tulajdonságait, de közülük kevesen vették észre, hogy a megoldás egy olyan átjárható féreglyuk, mely két különböző univerzumot köt össze.

A kevésbé "földhözragadtak" számára két probléma marad - olyan leírást találni, mely esetében a féreglyuk olyannyira kitágul, hogy ember (vagy akár űrhajó) is átjuthasson rajta, és távol tartani a féreglyuk torkához közeli részben levő egzotikus anyagot az űrutazóktól. Bármilyen nemű terv ilyen szerkezet megépítésére mai képességeinken kívülre esik. De mint Morris és Thorne kihangsúlyozták, ez nem lehetetlen és "következésképpen nem zárhatjuk ki átjárható féreglyukak létezését".

Majdnem 500 éve Leonardo da Vinci elmélkedett repülő szerkezetekről. Szárnyakkal rendelkező repülőgépet és helikoptert is szerkesztett és a modern aeronautikai mérnökök szerint ezen gépek repültek is volna, ha da Vinci korában lettek volna megfelelő erejű hajtóművek. Leonardo azonban nem álmodhatott lökhajtású motorokról és a hangsebességnél is gyorsabban repülő, utasszállító repülőkről. S most a Concorde-ok és a jumbók hasonló fizikai alapelvek szerint repülnek, mint Leonardo tervezett gépei. Majdnem 500 év eltelt álmai nemhogy valóra váltak, de a kor felül is múlta őket. Talán több mint 500 évre lesz szükségünk arra, hogy átutazható féreglyukat tervezzünk, de a fizika törvényei azt mondják, hogy ez lehetséges - és mint ahogy Sagan spekulált - talán már valami hasonló megtörtént egy tőlünk sokkal fejlettebb civilizációval.

Valójában még Einstein Princetonban dolgozva Nathan Rosen-nal együtt 1930-ban felfedezte, hogy Karl Schwarzschild megoldása Einstein egyenleteire tulajdonképpen egy fekete lyuk, mely hidat képez a sík téridő két része között. Ez az ún. "Einstein-Rosen-féle híd" (ERH). Egy fekete lyuknak mindig két "vége" van - ezt a tulajdonságot pár matematikus kivételével a 80-as évek közepéig sokan ignorálták. Mielőtt Sagan ismét érdeklődni kezdett volna a téma iránt, úgy tűnt, hogy ilyen hipertér kapocsnak nincs fizikai jelentősége, és soha, még elméletben sem használható fel, mint rövidítő az Univerzum egyik pontjából a másikba. Morris és Yurtsever jöttek rá, hogy ezen "hit" téves.
Érdekességnek számít, hogy a téridő féreglyukait még jóval azelőtt, hogy a fekete lyukakat "komolyan kezdték volna venni", számos matematikai relativista nagyon mélyrehatóan tanulmányozta. 1916-ban - kevesebb, mint egy évvel azután, hogy Einstein megfogalmazta volna az ARE elméleteit, az ausztriai származású Ludwig Flemm rájött arra, hogy Einstein egyenleteinek Schwarzschild megoldása valójában olyan féreglyukat ír le, mely két sík téridőt ír le - két világegyetemet vagy egyazon univerzum két különböző pontját. Különböző spekulációk jelentek meg bizonyos megszakításokkal a féreglyukak természetéről évtizedeken keresztül. Amit az úttörő relativisták valójában megalapoztak, az azon megállapítás volt, mely szerint a Schwarzschild-féle féreglyukak nem használhatók fel semmilyen világ-egyetemek közti kommunikációra. Ahhoz ugyanis, hogy az űrutazó az ERH-on átjuthasson az univerzum egyik pontjából a másikba, az út egyik részén fénysebességnél nagyobb sebességgel kell utaznia. A másik probléma a lyuk instabilitása. Az a furcsa a Schwarzschild geometriában, hogy mihelyt az anyagot (adott tömeg mellett) a Schwarzschild sugár alá sűrítünk, akkor nem kapunk egy végtelen bemélyedést a téridőben, hanem a bemélyedés alsó része kinyílik, és kapcsolatot hoz létre a sík téridő más pontjával. Sajnos, ezen gyönyörű nyitott torok, mely tantaloszi lehetőséget kínál világegyetemek közti utazáshoz, csupán nagyon rövid ideig létezik s utána bezárul. A féreglyuk még csak annyi ideig sem létezik, hogy a fény átjuthasson az egyik univerzumból a másikba. A lyuk valójában a gravitáció következtében záródik be. Ez nagyon elszomorító, mert ha eltekintünk a féreglyuk gyors evolúciójától és csupán a torok geometriáját vesszük figyelembe, úgy tűnik, hogy a féreglyuk saját világegyetemünk két különböző régióját is összekötheti. A tér eléggé sík lehet a féreglyuk mindkét szájánál, de finoman görbül eléggé messze a lyuktól, úgy hogy a kapcsolat tényleg egy rövidítő a tér egyik pontjából a másikba.
Ha az egész világegyetemet síknak képzeljük el, kivéve a féreglyuk száját, a Kép5-ös hasonló képet kapunk - mely esetén egy görbült féreglyuk egy teljesen sík univerzum két pontját köti össze - s ne zavarjon minket az, hogy a rajzon a távolság az egyik pontból a másikba a lyukon keresztül hosszabb, mint a normális téren keresztül, mivel egy igazi négydimenziós ábrázolásban még egy ilyen görbült féreglyuk is rövidítő A-ból B-be.

Vagy legalábbis az lenne, ha a lyuk eléggé hosszú ideig nyitva lenne és az utazáshoz nem lenne szükség fénynél nagyobb sebességre. De ez még nem a történet vége. Az egyszerű fekete lyuknak nincs töltése és nem forog. Elektromos töltéssel rendelkező forgó fekete lyuk esetén megváltozik a szingularitás tulajdonsága és ezáltal kaput nyit más világegyetembe - ráadásul fénynél kisebb sebességű mozgás esetén. Az elektromos töltés mozgása által keltett elektromágneses tér ellentétes irányúan hat, mint a gravitáció s megpróbálja szétvetni a lyukat. A rotációnak hasonló szerepe van. Még ekkor is akad azonban egy probléma - sohasem térhetünk vissza abba a pontba, ahonnan elindultunk. A téridő egy másik régiójába jutunk, melyet egy új univerzumnak is nevezhetünk. Ahhoz, hogy visszajussunk eredeti pontunkba, fénynél gyorsabb sebességgel kéne mozognunk.

Amíg Sagan meg nem kérte Thorne-t, hogy tanácsokkal segítse abból a célból, hogy Kapcsolat című műve tudományos oldalát minél hitelesebbé tegye, ez volt a matematikusok elképzelése a lehetséges átutazható makroszkopikus féreglyukakról.

Az idő csupán illúzió?

Csupán azért, mert úgy észleljük, hogy az idő egy bizonyos irányba folyik, azt jelenti egyben, hogy a "valóságban" is különbség van múlt és jövő közt? Ezen régi filozófiai kérdés került újraelemzésre a kvatummechanika keretein belül Huw Price által a Sidney Egyetemről. Price arra a következtetésre jutott, hogy azon elképzelés, mely szerint a múltra nincsen behatása a jövőnek, csupán egy antropocentrikus illúzió, "temporális asszimetriánk vetülete". Jövőből kiinduló jelek segítségével, melyek meghatározzák a kvantumkísérletek eredményét, Price képes megoldani a kvantumvilág összes problémáját s paradoxonjait.

Ezen megközelítésnek már meglehetősen nagy a múltja, de következményeit még senki sem tisztázta annyira, mint Price a Mind folyóiratban megjelent cikkében. Például a Maxwell egyenletek egyik furcsa tulajdonsága, hogy két olyan megoldást engedélyez mozgó elektromos töltés esetében, melynél az egyik esetben a megoldás egy olyan elektromágneses hullám, mely a töltéstől a jövőbe mozog fénysebességgel (retardált hullám) és a másik esetben a hullám a jövőből mozog a részecske felé szintén fénysebességgel (advanzsált hullám). E másik típusú hullámoknak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de néhány tudós, köztük Richard Feynman és Fred Hoyle, fizikálisan reálisnak tartotta ezen hullámokat.

Legújabban John Cramer vetette tudományos vizsgálat alá ezen hullámokat. Képzeljünk el egy kvantumobjektumot (például egy elektront), mely éppen kölcsönhatásba fog lépni egy másik részecskével. Ekkor egy ún. "felkínáló" hullámot (offering wave) fog kisugározni a jövőbe. A másik részecske felfogja ezen hullámokat és időben visszafelé szintén válaszhullámokat küld az elektronnak. Az advanzsált és retardált hullám kombinálódik és kapcsolatot hoz létre a két részecske között, mely bizonyos értelemben véve nem időszerű (temporális) s ezen kapcsolat határozza meg a kölcsönhatás eredményét abban a pillanatban, amikor az elektron sugározni kezdi "felkínáló" hullámait.

Mint Price megjegyzi, ezen megközelítés megoldja azt a klasszikus kvantumproblémát, amikor az elektronnak választania kell, hogy melyik résen keresztül mozogjon, ha egy két réssel ellátott falhoz jut. A kísérleti eredmények szerint, amikor csupán egyetlen elektron megy át az egyik résen, tulajdonságaira nagy hatással van az, hogy a másik rés nyitva van-e vagy nincs. A felkínáló hullám átmegy mindkét résen, de válaszhullám csupán az egyiktől jön - onnan, amelyiken az elektron át fog menni. Ezek szerint az ún. "kézszorítás" (handshake) folyamat figyelembe veszi mindkét rés jelenlétét még abban az esetben is, ha az elektron csupán az egyiken fog átmenni.

Számos fizikus szerint ezen elképzelések rémítők, mivel ellentmondanak a józan észnek. Számos, olyan spekulációkra adnak okot, mint például Henry Stapp cikke a Science XX. augusztusi számában, mely szerint agyunk hatással lehet olyan dolgokra, melyek már megtörténtek. Price megközelítése azonban alapot nyújt ahhoz, hogy megértsük, hogy alapjában véve hogyan is működhet az előre- és hátrairányuló okviszony, mely az ember számára úgy nyilvánul meg, hogy az idő folyásának meghatározott iránya van.

Price érvei nagyon bonyolultak, de egyszerűen megfogalmazva a dolgokat, az ok, amiért az események (melyeket a jelenben teszünk), úgy tűnnek számunkra, hogy nincsenek hatással a múltra, csupán az, hogy a múlt már figyelembe vette ezeket az eseményeket. Ha a jelenben valami mást szándékozunk tenni, a múlt már ezt tudni fogja, ezért "azt mondani, hogy ha feltételezzük, hogy jelenünk más, míg a múltunk ugyanaz marad, akkor ebből az következik, hogy a múltunk is más... nem igaz állítás, persze csupán logikailag. Nincs szükség semmilyen aszimmetriára, hogy ezt megmagyarázzuk".

Azok számára, kiket jobban érdekel a matematika, Price John Bell híres egyenlőtlenségét elemzi, mely esetben két egymástól nagyon távol levő kvantumrendszer úgy tűnik, hogy kapcsolatban van egymással - Einstein e kapcsolatot "kísérteties távolba hatás"-nak nevezte. Price elképzelése szerint e távolba hatás valós és alapjában véve megegyezik Cramer "handshake" folyamatával. Price szerint azonban nincsen határa a szabad akaratnak. Bármilyen választás mellett döntünk, és bármit is teszünk, a múltunk már tud erről, de ez nem akadályoz meg abban, hogy válasszunk és "nem várhatjuk el, hogy "lássuk" múltba irányuló hatásunkat a választás során". S ez mindenesetre rossz hír Stapp számára. "Éppen itt az ideje", mondja Price, "hogy olyan figyelmet szenteljünk ennek az elhanyagolt megközelítésnek (a kvantummechanikához), melyre méltón rászolgált."

Fordította: Knézel Péter (ArDi)
/Auranka/