.

Feedek
Megosztás
HTML

Eckhart Tolle - Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda.

Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.

Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.

Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult.

Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?

A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?

Az illuzórikus én

Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam” szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.

A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete?

Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?

Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált.

Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.

A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.

Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát.

A hang a fejben

A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül.

Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)

Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”

Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!

Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.

Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.

Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.

Az ego tartalma és szerkezete

Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti.

A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be.

Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.

A dolgokkal való azonosulás

A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke.

Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.

A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.

Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait.

 

Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.

Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?

/Eckhart Tolle:Új Föld/

Eckhart Tolle - Az ego „magva”

Írta: Eckhart Tolle - Utómunkálatok: Galactus

A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme.

Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.

Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt már megtárgyaltuk. Az ego összetevői: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külső megjelenéssel, régóta benned élő sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és „nem olyan jó, mint…” jellegű, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is.

Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet működik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetőjük: az azonosulás és az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelemből alkotott énen – vagyis az egón – keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva – folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegű „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegű „másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom őt. E tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra történő panaszkodás egós jellegű, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” A skála másik végén a személyek közti testi erőszak és az országok közti háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól nagyobbnak, többnek érzem magam.

A panaszkodás és a megbántódás

Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot.

A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást, bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége, jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt! Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed. Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted.

Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted, hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként – ott lévő épelméjűséget.

Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”; „tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a jelen pillanat, ami maga az élet.

A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést. Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább folytathassa a panaszkodást.

Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat. Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak. A háttérben ott a tudatosság. Az előtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétől. Amint tudatára ébredsz a benned lévő egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta. Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejűleg. A régi elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat, mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítőereje hajtja; ám valahányszor fölismerik, gyengül.

Reaktivitás és sérelmek

Habár a panaszkodást gyakran a megbántottság érzése kíséri, ahhoz erősebb emóció is társulhat, mint például a harag vagy a felzaklatottság egyéb formája. Ily módon az még nagyobb energiájú töltésre tesz szert. A panaszkodás ez esetben reaktivitásba – reagálásra való hajlamba – fordul át, ami az ego önmegerősítésének egy másik módja. Sok az olyan ember, aki folyton várja a következő dolgot, amire ugorhat, várja, hogy mérges lehessen, hogy azt érezhesse, hogy bosszantják – és sohasem kell túl sokat várnia, hogy ezt megtalálja. „Felháborító!” – mondják az ilyenek. „Hogyan merészeli?!” „Kikérem magamnak!” Hasonló függőségi viszonyban élnek a felzaklatottsággal és a haraggal, mint mások a kábítószerrel. Az ilyen-olyan dologra történő „ugrásukkal” bizonygatják és erősítik énjük érzését.

A hosszan tartó megbántódást sértettségnek nevezik. Sérelmet hordozni azt jelenti: tartósan valami „ellen” lenni. Ezért alkotja sok ember egójának jelentős részét a sérelem. Egy nemzet vagy törzs pszichéjében a kollektív sérelmek évszázadokig életben maradhatnak, és az erőszak soha véget nem érő körfolyamatát táplálhatják.

A sérelem erősen negatív érzelem, ami olyan, viszonylag távoli múltban történt eseménnyel kapcsolatos, amit életben tart a kényszeres gondolkozás, a történet újra és újra elmondása a fejedben vagy hangosan; „mit tett velem!” vagy „mit tett velünk!” A sérelem életed más területeit is megfertőzi. Amíg például a sérelmeden gondolkozol, és azt átérzed, a negatív érzelmi energia hatására eltorzítva érzékelheted a jelenben zajló eseményt; illetve az befolyásolhatja, ahogy valakivel a jelenben beszélsz vagy viselkedsz. Egyetlen erős sérelem elegendő ahhoz, hogy életed hatalmas területeit megfertőzze, és az ego a marka szorításában tartson.

Őszinteség kell, hogy tudd, táplálsz-e magadban még mindig sérelmeket; hogy akad-e olyan személy az életedben, akinek még nem teljesen bocsátottál meg, egy „ellenség”. Ha akad ilyen, gondolati és érzelmi szinten is tudatosítsd magadban a sérelmet! Tehát légy tudatában a sérelmet életben tartó gondolatoknak, ám érezd is az érzelmet, vagyis a test azon gondolatokra adott reakcióját! Ne próbáld elengedni a sérelmedet! Az elengedés – a megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerősíteni az én hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss meg ellenségeidnek” – alapvetően az emberi elmében működő egyik legfontosabb egós szerkezet lebontására vonatkozik.

A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és érzelmek málhája.

„Nekem igazam van, ő téved”

A panaszkodás, ahogy a hibatalálás és a reaktivitás is, az ego elhatároltság- és elkülönültség-tudatát erősíti, amelytől életben maradása függ. Ám ezek az egót oly módon is erősítik, hogy megadják neki azt a felsőbbségérzést, amelyen virul. Talán nem nyilvánvaló azonnal, hogy miként adhat felsőbbségérzést mondjuk a forgalmi dugóval, a politikusokkal, a „kapzsi gazdagokkal”, a „lusta munkanélküliekkel”, a munkatársaiddal, az exházastársaddal, a férfiakkal vagy nőkkel kapcsolatos panaszkodásod. Íme a magyarázat. Amikor panaszkodsz, abban kimondatlanul az is benne van, hogy neked igazad van, viszont az illető, akiről panaszkodsz, akire reagálsz, ő téved; hogy te jó vagy, ám a helyzet, amiről panaszkodsz, amire reagálsz, az rossz.

Semmi sem erősíti oly mértékben az egót, mint amikor „igazam van”. Az „igazam van”: azonosulás egy gondolati állásponttal, nézőponttal, véleménnyel, értékítélettel, történettel. Persze ahhoz, hogy neked legyen igazad, szükséged van valakire, akinek nincs, aki téved, ezért az ego imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki igaza van. Más szóval: másokat a tévedés pozíciójába kell hoznod ahhoz, hogy erősebben érezhesd, ki vagy te. Nem csupán személyt, helyzetet is lehet panaszkodás és reaktivitás révén a „téves”, a „rossz” pozíciójába helyezni, amiben burkoltan az is mindig benne van, hogy „ennek most nem kéne történnie”. Ha igazad van, akkor az általad megítélt és vétkesnek talált személyhez vagy helyzethez viszonyítva képzelt erkölcsi fölénybe kerülsz. Ez a fölénytudat az, ami után az ego sóvárog, s amelyen keresztül önmagát megerősíti.

Egy illúzió védelmében

Tények kétségbevonhatatlanul léteznek. Ha azt mondod: „A fény gyorsabban terjed, mint a hang”, és valaki ennek az ellenkezőjét állítja, akkor nyilvánvaló, hogy neked igazad van, ő pedig téved. Az egyszerű megfigyelés, hogy a villámlás megelőzi a mennydörgést, igazolhatja ezt. Így nem csak igazad van, hanem tudod, hogy igazad van. Van ebben bármennyi ego is? Talán van, talán nincs. Ha egyszerűen közlöd azt, amiről tudod, hogy igaz, akkor abban egyáltalán nem szerepel az ego, mert nincs azonosulás. Azonosulás mivel? Az elmével és a mentális állásponttal. Ilyen azonosulás azonban könnyen bekúszhat. Ha például azon kapod magad, hogy úgy mondod: „Hidd el nekem, tudom!”, vagy „Miért nem hiszen nekem soha?!”, akkor az ego már bekúszott. Ott lapul a „nekem” szóban. Az egyszerű állítás: „a fény gyorsabban terjed, mint a hang”, noha igaz, ez esetben az illúziót, az egót szolgálja. Beszennyezte szavaidat az „én” hamis tudata; a dolog személyes üggyé vált, mentális „hadállás” lett belőle. Az „én” megkurtítottnak vagy megtámadottnak érzi magát, mert valaki nem hiszi el, amit „én” mondtam.

Az ego mindent személyesre vesz. Érzelem keletkezik, védekezés, talán még agresszió is. Az igazságot véded? Nem, az igazságnak sosincs szüksége védelemre. A fény vagy a hang nem törődik azzal, hogy te vagy bárki más mit gondolsz, illetve gondol róla. Magadat véded, vagy inkább önmagad illúzióját, az elme teremtette énutánzatot. Még pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az illúzió védi önmagát. Ha még a tények egyszerű és egyértelmű világa is alkalmas eszköz lehet az egós jellegű torzítás és az illúzió számára, akkor vajon mennyivel inkább az a vélemények, a nézőpontok és az értékítéletek kevésbé megfogható birodalma, hiszen ezek mind olyan gondolatformák, amelyeket könnyen itathat át éntudat.

Minden ego összetéveszti a véleményeket és a nézőpontokat a tényekkel. Továbbá nem tud különbséget tenni egy esemény és az arra adott reakciója között. Minden ego a szelektív érzékelés és a torzító értelmezés mestere. Csak tudatosság – és nem gondolkodás – révén tudod megkülönböztetni a tényt a véleménytől. Csak tudatosság révén vagy képes látni: ott a szituáció, itt pedig a harag, amit azzal kapcsolatban érzek. Ezt követően pedig felismered, hogy más lehetőségek is kínálkoznak a helyzet megközelítéséhez, másképp is lehet azt látni és kezelni. Kizárólag tudatosság révén láthatod a szituációt vagy a személyt a maga teljességében, ahelyett, hogy egyetlen, korlátozott nézőpontot tennél magadévá.

/részlet Eckhart Tolle, Új Föld című művéből/

Eckhart Tolle - Megtalálni azt, aki valójában vagy

Gnothi Seauton, azaz: Ismerd meg magad! E szavakat vésték Apolló templomának bejárata fölé Delphiben, a szent jóshelynél. A régi Görögországban az emberek azt remélve keresték fel a jósdát, hogy megtudhatják, milyen sors vár rájuk, illetve hogy helyzetükben mit kell tenniük.

A belépők zöme valószínűleg nem is tudta, hogy az olvasott szavak mélyebb igazságra mutatnak rá, mint bármi, amit a jós számukra mondhat. Valószínűleg azt sem tudták, hogy bármilyen hatalmas kinyilatkoztatást vagy akármilyen pontos információt is kapnak, mindannak végső soron semmi hasznát sem látják, az nem menti meg őket a további boldogtalanságtól és a maguk teremtette szenvedéstől, ha nem tudják megtalálni az „Ismerd meg magad!” felszólításban rejlő igazságot. Azok a szavak kibontva ezt jelentik: mielőtt bármit is kérdeznél, először tedd fel életed legalapvetőbb kérdését: ki vagyok?

A tudattalan emberek – és sokan maradnak egész életükben tudattalanok, élnek az egójukba zártan – gyorsan megválaszolják, hogy kik ők. Közlik a nevüket, a foglalkozásukat, az élettörténetüket, testük formáját vagy állapotát, vagy bármi egyebet, amivel azonosulnak. Mások lelkileg fejlettebbnek tűnhetnek, mert önmagukra ők halhatatlan lélekként vagy isteni eredetű szellemként gondolnak. De vajon ők valóban ismerik magukat, vagy csupán spirituálisan csengő fogalmakat adtak hozzá elméjük tartalmához? Önmagad ismerete sokkal mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele. A spirituális jellegű gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelző táblák, ám önmagukban ritkán rendelkeznek akkora erővel, ami képes lenne kimozdítani helyéből azokat a szilárdan beléd ültetett – az emberi elme kondicionálását képező – alapelveket, amik meghatározzák, hogy kinek gondolod magadat. Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz, amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni, ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.

Akinek gondolod magad

Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek, hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben. Ami számít neked, az képes lesz kiborítani és aggasztani. Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered magadat. Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként jeleznek. Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki? Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. Mik a kis dolgok? Végső soron minden dolog kis dolog, mert minden átmeneti.

Mondhatod erre: „Tudom, hogy halhatatlan lélek vagyok”; vagy „Torkig vagyok ezzel az őrült világgal, mindössze lelki békére vágyom” – míg meg nem csörren a telefon. Rossz hír érkezik: összeomlott a részvénypiac; meghiúsulhat az üzletkötés; ellopták a kocsidat; betoppant az anyósod; lemondták az utazást; felbontották a szerződést; a párod elhagyott; több pénzt követelnek; azt mondják, a te hibád. Hirtelen eláraszt a harag vagy a szorongás. Érdessé válik a hangod: „Nem bírom tovább.” Vádolsz és hibáztatsz, támadsz, védekezel, bizonygatod az igazadat; és mindez „robotpilóta” üzemmódban történik. Valami tehát nyilvánvalóan sokkal fontosabb számodra, mint az a lelki béke, amit néhány másodperce említettél; és hirtelen már halhatatlan lélek sem vagy. Az üzletkötés, a pénz, a szerződés, a veszteség vagy a fenyegető veszteség fontosabb. Kinek? Annak a halhatatlan léleknek, akinek magadat mondtad? Nem, nekem. A kis énnek, aki a biztonságot és a beteljesülést olyan dolgokban keresi, amelyek átmenetiek; és szorongani kezd vagy dühös lesz, mert ott nem találja. Nos, így viszont legalább megtudtad, hogy valójában kinek gondolod magad.

Ha valóban lelki békét akarsz, akkor a lelki békét választod. Ha a lelki béke neked mindennél fontosabb lenne, és ha önmagadat valóban halhatatlan lélekként s nem kis énként ismernéd, akkor kihívást jelentő emberekkel és helyzetekkel találkozva nyugodt és abszolút éber maradnál. Azonnal elfogadnád a helyzetet, és ily módon eggyé válnál azzal, ahelyett, hogy elkülönülnél tőle. Ezt követően ebből az éberségedből születne meg a reakciód. Az reagálna, aki vagy (tudat), s nem az, akinek magadat gondolod (a kis én). Reagálásod erőteljes és hatékony lenne, és nem tenne ellenséggé sem személyt, sem helyzetet.

A világ mindig gondoskodik róla, hogy ne tudd magadat túl hosszan becsapni azzal kapcsolatban, hogy valójában kinek gondolod magadat. Ugyanis megmutatja, mi az, ami igazán számít neked. Önismereted valódi mélységének legjobb jelzője: ahogyan – különösen kihívások esetén – emberekre és helyzetekre reagálsz.

Minél korlátozottabb, minél beszűkültebben egós a magadról kialakított kép, annál inkább az egós korlátokat, a tudattalanságot fogod meglátni és figyelni másokban, és arra fogsz reagálni. A „hibájuk” – illetve amit te a hibájuknak vélsz – lesz számodra az ő identitásuk. Ez azt jelenti, hogy bennük csak az egót látod meg, és így magadban is azt erősíted. Ahelyett, hogy másokban keresztülnéznél az egón, te az egóra tekintesz. Ki néz az egóra? A benned lévő ego.

A nagyon tudattalan emberek a saját egójukat annak a többiekben való tükröződéseként tapasztalják meg. Ha rájössz, hogy amire másokban reagálsz, az benned is megvan (és néha csak benned), kezdesz egód tudatára ébredni. Ebben a stádiumban arra is rájöhetsz, hogy azt tetted másokkal, amit hited szerint mások tettek veled. Felhagysz azzal, hogy magadat áldozatnak tekintsd.

Te nem az ego vagy, ezért amikor a benned lévő ego tudatára ébredsz, az még nem azt jelenti, hogy immár tudod, ki vagy. Azt jelenti, hogy már tudod, ki nem vagy. Ám ha már tudod, hogy ki nem vagy, azzal az önmagad ismerése útjában álló legnagyobb akadályt mozdítottad el.

Senki sem mondhatja meg neked, hogy ki vagy. Az csupán újabb fogalom lenne, s ezért nem változtatna meg. Ahhoz, hogy az légy, aki vagy, nem szükségeltetik hit. Történetesen minden hit csak akadály lenne. Még csak felismerés sem kell, mert már eleve az vagy, aki vagy. Ám valódi kiléted fölismerése nélkül nem ragyogsz bele ebbe a világba. Az a megnyilvánulatlanban marad, ami – természetesen – a valódi otthonod. Ez esetben olyan vagy, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy 100 millió dolláros bankbetétje van, így számára a vagyona meg nem mutatkozó lehetőség marad csupán.

Bőség

Hogy kinek tartod magad, az azt is mélyen befolyásolja, hogy szerinted mások hogyan bánnak veled. Sokan panaszkodnak, hogy rosszul bánnak velük. „Nem kapok semmi tiszteletet, figyelmet, elismerést, megbecsülést – mondják. – A munkámat magától értetődőnek tekintik.” Ha pedig kedvesek velük, a mögött hátsó szándékot gyanítanak. „Manipulálni próbálnak! Hasznot akarnak belőlem húzni! Senki sem szeret.”

„Én egy szűkölködő ’kis én’ vagyok, aki nem kapja meg azt, amire szüksége van”, ezt gondolják magukról. Önmaguk e téves megítélése minden kapcsolatukban működészavart okoz. Azt hiszik, ők semmit sem tudnak nyújtani, a világ és a többi ember pedig nem hajlandó megadni nekik azt, amire szükségük van. Teljes valóságuk illuzórikus éntudatukra épül, ami helyzeteket szabotál el, és minden kapcsolatot megmételyez. Ha a hiány gondolata – vonatkozzék az pénzre, elismerésre vagy szeretetre – énképed részévé vált, akkor mindig is hiányt fogsz megtapasztalni. Ahelyett, hogy értékelnéd az életedben már meglévő jót, csak a hiányt látod. Minden bőség alapja: méltányolni az életedben már meglévő jót. A tény a következő: bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, te tartod azt vissza a világtól. Visszatartod, mert mélyen belül azt gondolod, kicsi vagy, és semmid sincs, amit adhatnál.

Javaslom, próbáld ki néhány hétig a következőt, és figyeld meg, hatására miként változik a valóságod! Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják tőled – dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. –, adj nekik azt! Hogy magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, megérkezik! Röviddel az után, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni! Nem kaphatod azt, amit nem adsz. A „kiadás” meghatározza a „bevételt”. Bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, az valójában már birtokodban van, ám amíg nem engeded meg, hogy „kiadd”, addig még csak nem is fogsz tudni róla, hogy rendelkezel vele. Ez a bőségre is igaz. A törvény, miszerint a „kiadás” meghatározza a „bevételt”, Jézus erőteljes képében is megfogalmazódik: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Minden bőség forrása valójában nem kívül található, hanem része annak, aki vagy. Mégis érdemes azzal kezdened, hogy észreveszed és értékeled a kívül lévő bőséget. Figyelj fel az élet gazdagságára! Amikor a Nap melegét érzed a bőrödön, amikor a virágüzlet bejáratánál sorakozó növények pompáját látod, amikor beleharapsz a zamatos gyümölcsbe, vagy amikor az égből bőségesen hulló vízben ázol. Lépten-nyomon az élet gazdagságába botlasz. Ennek a téged körülvevő bőségnek a felismerése fölébreszti a benned szunnyadó bőséget. Ezt követően hagyd, hogy az kiáradjon belőled! Amikor rámosolyogsz egy idegenre, máris kis energiakiáramlás történik. Adóvá válsz. Gyakran kérdezd meg magadtól: „Mit adhatok itt? Miként lehetnék ennek az embernek vagy ennek a helyzetnek a szolgálatára?” Semmit sem kell birtokolnod ahhoz, hogy bőségben érezhesd magad, ha viszont folyamatosan így érzel, akkor szinte bizonyos, hogy dolgok érkeznek az életedbe. A bőség csak azokhoz áramlik, akiknek az már megvan. Ez szinte igazságtalanságnak hangzik, pedig természetesen nem az, hanem: egyetemes törvény. A bőség és az ínség is belső állapot, ami aztán a valóságodként jelenik meg. Jézus ezt így fogalmazza meg: „Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.”

Ismerni magadat, illetve ismeretet szerezni magadról

Talán nem akarod ismerni magadat, mert félsz attól, ami kiderülhet. Titokban sokan attól tartanak, hogy ők valójában rosszak. Ám bármit is derítesz ki magaddal kapcsolatban, az nem te vagy. Semmi sem te vagy, amit magadról megtudhatsz.

Míg egyesek tehát félelemből nem óhajtják megtudni, hogy kik is ők valójában, addig másokban csillapíthatatlan kíváncsiság él. Minél többet szeretnének magukról megtudni. Talán annyira elkápráztatod önmagadat, hogy évekig jársz pszichoanalízisbe. Kiásod gyermekkorod minden részletét, titkos félelmeket és vágyakat hozol a napvilágra, személyiséged és jellemed bonyolult szerkezetének újabb és újabb rétegeit. Tíz év után a terapeuta talán belefárad személyedbe és történetedbe, és közli, hogy az analízised immár teljes. Talán egy ötezer oldalas dossziéval bocsát utadra. „Ez mind önről szól. Ön ez.” Ahogy hazacipeled a dossziét, a „végre ismerem magam!” kezdeti elégedettségét hamarosan hiányérzet váltja fel, és az a sanda gyanúd támad, hogy ennél talán mégiscsak több vagy. Valóban több vagy, de nem a tények mennyisége vonatkozásában, hanem a minőségi dimenzió mélységében.

Semmi baj a pszichoanalízissel vagy múltad vizsgálatával, amíg az önmagadról szerzett ismereteket nem kevered össze önmagad ismerésével. Az ötezer oldalas dosszié veled, az elméd tartalmával kapcsolatos, amit a múlt kondicionált. Bármit is tudsz meg pszichoanalízis vagy önmegfigyelés révén, az rólad szól. Azonban az nem te vagy. Az tartalom s nem a lényeg, nem az esszencia. Az ego túllépése: a tartalomból történő kilépés. Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal való azonosulással.

A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz, megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom. A legtöbb ember figyelmét teljesen a tartalom köti le, és azzal azonosul. Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”, akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked látszólag van. Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra. Életed belső és külső körülményei, múltad és jövőd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az események is, vagyis mindaz, ami történik.

Mi egyéb létezik, mint tartalom? Az, ami lehetővé teszi a tartalom létezését: a tudat belső tere.

Káosz és magasabb szintű rend

Ha önmagadat csak tartalom révén ismered, akkor azt is tudni véled, hogy számodra mi jó s mi rossz. Különbséget teszel a „számomra jó” és a „számomra rossz” események közt. Ez az élet egészének – amiben minden mindennel összefügg, amiben minden eseménynek megvan a maga szükséges helye és szerepe a teljességben – a töredékes szemlélése. A teljesség azonban több, mint a dolgok felszínes megjelenése; több, mint a részek összege; több, mint életed vagy a világ tartalma, bármit is tartalmazzanak azok.

Életünk és a világ néha véletlenszerűnek vagy akár kaotikusnak tűnő eseménysorozata mögött magasabb szintű rend és cél kibontakozása rejlik. Gyönyörűen fogalmazódik meg ez a zenben: „Hull a hó, minden pehely a megfelelő helyre.” Ezt a magasabb szintű rendet gondolkozással sohasem érthetjük meg, mert bármit is gondolunk, az tartalom; a magasabb szintű rend azonban a tudat formamentes világából, az egyetemes intelligenciából származik. Ám megpillanthatjuk azt, és ami ennél még több, összhangba is hozhatjuk magunkat vele, ami azt jelenti, hogy a magasabb szintű cél megvalósulásának tudatos résztvevőivé válhatunk.

Ha besétálunk egy erdőbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni. Képtelen lesz még csak arra is, hogy megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdőszerte a rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet. Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik, megszenteltség, magasabb szintű rend, amiben mindennek megvan a maga tökéletes helye; hogy nem lehet más, illetve másképp, mint ami, illetve ahogy van.

Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult. Itt tehát olyan rend uralkodik, amit az elme képes megérteni; az erdőben azonban olyan érthetetlen rend, ami az elme számára összevisszaságnak tűnik. Az túl van a jó és a rossz mentális kategóriáin. Nem értheted meg gondolatokkal, ám érzékelheted, ha szélnek ereszted a gondolatot, csendessé és éberré válsz, és nem próbálod azt megérteni vagy elmagyarázni. Csak ekkor ébredhetsz az erdő szentségének a tudatára. Amint megérzed a rejtett harmóniát, a szentséget, arra is rájössz, hogy nem különülsz el tőle, és amikor erre rádöbbensz, akkor annak tudatos résztvevője lettél. Ily módon a természet segíthet, hogy újra ráhangolódj az élet egészére.

Jó és rossz

A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés, növekedés, siker, jó egészség, élvezet és győzelem létezik, hanem veszteség, kudarc, betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is. Hagyományosan ezeket „jónak” és „rossznak”, rendnek és zűrzavarnak nevezzük. Az emberek életének az „értelme” általában olyan dolgokkal társul, amit ők „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás, a zűrzavar; illetve az értelmetlenség és a „rossz” fenyegeti, amikor a magyarázatok csődöt mondanak, és az élet már nem érthető.

Előbb-utóbb mindenkinek az életébe betör a káosz, akárhány biztosítást is kötött. Érkezhet az veszteség vagy baleset, betegség, mozgáskorlátozottság, megöregedés vagy halál formájában. Ám ha zűrzavar tör be valakinek az életébe, és emiatt összeomlik a mentálisan definiált „élet értelme”, az a magasabb szintű rendbe nyíló kapuvá válhat.

„Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt” – írja a Biblia. Mi e világ bölcsessége? Gondolati tevékenység és az „értelem”, amit kizárólag a gondolat határoz meg.

A gondolat elszigetel egy helyzetet vagy eseményt, s azt jónak vagy rossznak nevezi, mintha annak külön léte lenne. Ha valaki túlságosan a gondolkodásra hagyatkozik, akkor a valósága darabokra töredezik. Ez a feldarabolódás illúzió, ám amíg abba zártan élsz, nagyon is valóságosnak tűnik. Az univerzum azonban feloszthatatlan egész, amiben minden mindennel összefügg, amiben semmi sem elszigetelten létezik.

Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak. Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerű? – mondták. – Milyen szerencsés vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.” Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került. Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”

A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében. Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze. Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.

/Eckhart Tolle - Új Föld/

Igazság:relatív vagy abszolút?

Írta:Eckhart Tolle

Az egyszerű és igazolható tények birodalmán túl – személyes kapcsolatokban, valamint nemzetek, törzsek, vallások stb. közti interakciókban – már veszélyes a „nekem igazam van, neked nincs” bizonyossága.

Ha azonban a „nekem igazam van, neked nincs” hiedelme az ego önmegerősítésének az egyik módja; ha az önmagadat a helyes, a másikat a téves pozíciójába helyezés olyan mentális diszfunkció, ami állandósítja az emberek közti távolságtartást és konfliktusokat; akkor vajon ez azt jelentené, hogy nem létezik olyan, mint jó és rossz viselkedés, jó és rossz cselekedet vagy igaz és téves hit? Vajon ez nem az az erkölcsi relativizmus, amit egyes mai keresztény tanok korunk hatalmas veszedelmének tartanak?

A kereszténység történelme persze kitűnő példa arra, hogy ha azt hiszed, hogy az igazság kizárólagos birtokosa vagy – tehát neked van igazad –, akkor ez a hit egészen az őrültség szintjéig képes lerontani cselekedeteidet és viselkedésedet. Évszázadokon át helyesnek tartották az emberek megkínzását és elevenen történő elégetését, ha véleményük a legkisebb mértékben is eltért az egyházi tantételektől vagy az írások (az „igazság”) szűk értelmezésétől. Ha „tévedtek”. Ez járt, ha „tévedtek”, és bizony annyira „tévedtek”, hogy meg kellett őket ölni. Az igazságot fontosabbnak tekintették, mint ez emberi életet. Mi volt az igazság? Egy történet, amiben hinned kellett; más szóval: egy gondolathalmaz.

Az egymillió ember közt, akiket az őrült diktátor, Pol Pot lemészároltatott, ott pusztult az összes szemüveget viselő kambodzsai. Miért? Mert számára a történelem marxista értelmezése jelentette az abszolút igazságot. Marx szavait ő úgy értelmezte, hogy a szemüvegesek a műveltek osztálya, a burzsoázia, a parasztok kizsákmányolói. El kell őket tüntetni, hogy tér nyíljon az új társadalmi rend előtt. Az ő igazsága is egy gondolathalmaz volt.

A katolikus és más egyházak történetesen indokoltan nevezik a relativizmust – a hitet, miszerint az ember viselkedésének irányításához nem létezik abszolút igazság – korunk egyik veszedelmének. Ám nem fogod megtalálni az abszolút igazságot, ha ott keresed, ahol azt képtelenség megtalálni: tantételekben, ideológiákban, szabályzatokban vagy történetekben. Mi bennük a közös? Hogy valamennyi gondolatokból áll. A gondolat a legjobb esetben is csak rámutat az igazságra, de sohasem maga az igazság. Ezért mondják a buddhisták: „A Holdra mutató ujj nem a Hold.” Valamennyi vallás egyformán téves és egyformán igaz, attól függően, hogy miként használod. Állíthatod az ego szolgálatába, de az igazság szolgálatába is. Ha azt hiszed, hogy kizárólag a te vallásod az igazság, akkor azt az egód szolgálatába állítottad. Így használva a vallás ideológiává válik, és a felsőbbrendűség illuzórikus tudatát teremti meg, megosztja az embereket, és konfliktusokat szül köztük. Az igazság szolgálatába állítva a vallási tanítások olyan útjelző táblák vagy térképek, amiket fölébredt emberek hagytak neked hátra, hogy segítsenek lelkileg fölébredni, vagyis: kiszabadulni a formával való azonosulásból.

Csupán egyetlen abszolút igazság létezik, és minden más igazság abból sugárzik ki. Ha megleled azt az igazságot, tetteid ahhoz igazodnak. Az emberi cselekvés tükrözheti az igazságot, vagy tükrözhet illúziót. Szavakba lehet-e önteni az igazságot? Igen, de a szóhalmaz nem maga az igazság. Azok a szavak csak rámutatnak arra.

Az igazság elválaszthatatlan attól, aki vagy. Igen, te vagy az igazság. Ha máshol keresed, minden esetben csalódni fogsz. Maga a Lét, aki vagy, az az igazság. Jézus megpróbálta ezt megértetni, amikor így fogalmazott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ezek a Jézus által kiejtett szavak alkotják az igazságra mutató egyik legerőteljesebb és legközvetlenebb útjelzőt, ha jól értik őket. Ha azonban félreértelmezik, akkor hatalmas akadállyá válnak. Jézus a legmélyebb vagyokról, a minden férfi és nő – valójában minden létforma – esszenciális identitásáról beszél. Arról az életről, aki vagy. Néhány keresztény misztikus ezt nevezi a bennünk élő Krisztusnak; a buddhisták Buddha-természetnek mondják; a hinduk számára ez az Atman, a bennünk élő Isten. Amikor kapcsolatban állsz ezzel a benned lévő dimenzióval – és a kapcsolatban állás a természetes állapotod, nem pedig valami csodálatos teljesítmény –, akkor minden tetted és kapcsolatod azt a minden élettel való egységedet fogja visszatükrözni, amit mélyen belül érzel. Ez a szeretet. Törvények, parancsolatok, szabályok és előírások azoknak kellenek, aki el vannak vágva attól, akik ők: a bennük lévő igazságtól. Azok a törvények, parancsolatok, szabályok és előírások megakadályozzák az ego legdurvább kicsapongásait, ám sokszor még ezt sem érik el. „Szeress, és tégy, amit akarsz!” – mondta Szent Ágoston. E mondatnál – szavakkal – nem lehet sokkal közelebb jutni az igazsághoz.

Az ego nem személyes valami

Kollektív szinten a „nekünk igazunk van, nekik nincs” gondolkodásmód a világnak különösen azon a részein „betonozódott” be, ahol két nemzet, emberfajta, törzs, vallás vagy ideológia között feszül régóta szélsőséges, helyi konfliktus. Mindkét egymással szemben álló fél azonosult a saját nézőpontjával, a saját „történetével”, más szóval: gondolatokkal. Mindketten egyformán képtelenek belátni, hogy másfajta nézőpont, másik történet is létezhet és érvényes lehet. Y. Halevi izraeli író beszél az „eltérő álláspont befogadásáról”, ám a világ sok részén az emberek még nem képesek vagy nem hajlandóak ezt megtenni. Mindkét fél azt hiszi, hogy ők birtokolják az igazságot. Mindketten áldozatnak tekintik magukat, a másikat pedig „gonosznak”. És mivel „az ellenség” címszó alá sorolva fogalmi jellegűvé tették és dehumanizálták (elembertelenítették), ezért már képesek meg is ölni őket – még a gyerekeket is –, ellenük mindenféle erőszakot alkalmazni anélkül, hogy éreznék az ő ember voltukat és szenvedésüket. Az elkövetés és a megtorlás, az akció és a reakció őrült spiráljának csapdájába estek.

Ilyen helyzetben nyilvánvalóvá válik, hogy a kollektív emberi ego még őrültebb, mint az „én”, a személyes ego, bár működési elve ugyanaz. Az emberellenes erőszakos cselekmények messze legnagyobb részét nem a bűnözők vagy a zavart elméjűek követik el, hanem normális, tiszteletre méltó polgárok, a kollektív ego szolgálatában. Elmehetünk egészen odáig, hogy kijelenthetjük: ezen a bolygón a „normális” egyenlő az őrülttel. Mi húzódik meg ennek az elmebajnak a gyökerénél? A gondolattal és az érzelemmel való teljes azonosulás, vagyis az ego.

A kapzsiság, az önzőség, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az erőszak még mindig rendkívül elterjedt ezen a bolygón. Ha nem ismered fel, hogy azok csupán a mélyebben meghúzódó működészavarnak, illetve elmebajnak az egyedi és kollektív megnyilvánulásai, akkor abba a hibába esel, hogy személyes ügynek tekinted őket. Fogalmi identitást alkotsz az adott emberrel vagy embercsoporttal kapcsolatban, és azt mondod: „Ő ilyen:…, Ők ilyenek:…” Amikor a másokban észlelt egót összetéveszted az ő valódi identitásukkal, akkor ez az elméd műve, s elméd ezt a tévedést arra használja fel, hogy önmagát erősebbé tegye az „igazam van, és ezért én fölöttük állok” gondolattal, valamint az észlelt ellenségre reakcióként adott rosszallással, felháborodással és gyakran haraggal. Az ego számára mindez rendkívül kielégítő. Ez pedig erősíti az elkülönültség tudatát, a szeparálódást közted és a másik ember között, akinek „mássága” oly mértékben nagyítódott fel, hogy már képtelen vagy érezni közös emberségeteket; a minden emberi lénnyel közös, egyetlen életben való gyökereződéseteket; közös isteniségeteket.

Azok a másokban meglévő, konkrét egós minták, amikre a legintenzívebben reagálsz, s amiket tévesen az identitásuknak hiszel, általában ugyanazok a minták, amelyek benned is megvannak, ám azokat nem tudod – vagy nem vagy hajlandó – magadban észrevenni. Ebben az értelemben sokat tanulhatsz az ellenségeidtől. Mi az bennük, amit a legbosszantóbbnak, a legzavaróbbnak találsz? Az önzőségüket? A kapzsiságukat? A hatalomvágyukat és az irányítani akarásukat? Az őszintétlenségüket, a tisztességtelenségüket, az erőszakosságra való hajlamukat vagy valami mást? Bármi legyen is az, ami a másik emberben bosszant, és amire az ő esetében intenzíven reagálsz; az benned is megvan. Ám az nem több, mint az ego egy formája, és ekként teljesen személytelen. Semmi köze ennek ahhoz, aki ő; ahogy a te esetedben sincs semmi köze ahhoz, aki te vagy. Az adott tulajdonság vagy késztetés felfedezése önmagadban csak akkor lehet ijesztő az éntudatod számára, ha azt összetéveszted valódi éneddel.

/Eckhart Tolle - Új Föld/

Azonosulás a testtel

Írta:Eckhart Tolle

A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvető formája a „testemmel” való azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy női test, ezért minden ember éntudatának jelentős részét az teszi ki, hogy ő férfi vagy nő. A nem identitássá válik.

A nemeddel való azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni.

Egyes tradicionális kultúrákban a legborzasztóbb sors a nő számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddőnek bizonyul; a férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni. A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás.

Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentős szerepet abban, hogy kinek tartod magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötődik testi erejéhez, jóképűségéhez, fittségéhez és külső megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintű, mert a testüket csúnyának vagy tökéletlennek látják.

Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes eltorzítása. A fiatal nő kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány. Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az elméjükkel – ami az egós működészavar fölerősödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia előfordulási gyakorisága is nőtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne benne – még jobb lenne, ha a testét belülről tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását.


Azok, akik azonosultak megnyerő külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idővel elhalványulnak, majd eltűnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra épülő identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek mindkét esetben identitásuk jelentős részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükből eredeztetik. Pontosabban megfogalmazva: identitásukat abból az éngondolatból származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az elsorvadás és az elmúlás.

Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerős, élvezheted és értékelheted ezeket a jellemzőit – amíg tartanak. Megfelelő táplálkozással és edzéssel javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlőnek azzal, aki valójában vagy, akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz, az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a halványuló formán.

Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testű emberek hajlamosak egyenlőségjelet tenni testük és valódi énjük közé. Ugyanilyen könnyen azonosulhatsz egy „problémás” testtel is, és teheted identitásoddá annak tökéletlenségét, betegségét vagy mozgáskorlátozottságát. Ekkor az ilyen-olyan krónikus betegség vagy korlátozottság „szenvedőjeként” gondolhatsz magadra, és ekként beszélhetsz magadról. Jelentős mennyiségű figyelmet kapsz orvosoktól és másoktól, akik megerősítik számodra szenvedő- vagy betegidentitásodat. Ekkor tudattalanul rácsimpaszkodsz a betegségre, mert az lett énképed legfontosabb része. Az olyan újabb gondolatformává vált, amellyel az ego azonosulhat. Amint az ego valamilyen identitást talál, nem akarja azt elereszteni. Bármilyen megdöbbentő is, bizony nemritkán előfordul, hogy erősebb identitást keresve az ego képes még meg is teremteni egy betegséget, csakhogy annak révén önmagát erősebbé tegye.

Érezni a belső testet

Bár a testtel való azonosulás az ego egyik legalapvetőbb formája, a jó hír, hogy ezen a legkönnyebb felülemelkedni. De nem azzal, hogy megpróbálod meggyőzni magadat, hogy te nem a tested vagy, hanem hogy a figyelmedet a tested külső formájáról és az azzal kapcsolatos gondolataidról – szép, csúnya, erős, gyenge, túl kövér, túl sovány – átviszed tested belső életteliségének érzékelésére. Bármilyen is tested megjelenése, a külső forma alatt intenzíven eleven energiamező húzódik.

Ha még nem ismerős számodra a „belsőtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné: „Semmit sem érzek.” Valószínűleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót adj!” Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt értem: ébredj a bennük lévő elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van. Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Első alkalommal talán kis bizsergést érzel, később energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél tartod, az életteliség-érzés fölerősödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. Ők képesek érezni „belső kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követően irányítsd figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb. – ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem kerülsz!


Amit „belső testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belső testedet! Idővel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg például, vajon képes vagy-e érezni a belső testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tűnik, ám amikor kapcsolatban vagy a belső testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felől a formamentes irányába mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönéből kivezető kijárat is. Továbbá: erősíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét.

A létfelejtés

Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása.

Amikor minden gondolat teljesen leköti a figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérő érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérő gondolatformák és kondicionált mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsődleges hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja.

/Eckhart Tolle - Új Föld/