.

Feedek
Megosztás
HTML

Szeretetre van szükséged - Az indigókék lét megtapasztalása

Írta:Candice Creelman - Szerkesztette: Galactus

Már az elejétől fogva tudtam, hogy különbözöm a többiektől,de nem tudtam miért. Emlékszem az első óvodai napomra, amikor odamentem az óvónő körül álló csoporthoz. A csoportban valami furcsát éreztem, és tudtam, hogy nem tartozom közéjük.

A többi gyermek az első naptól kezdve nagyon durván bánt velem, mintha földönkívüli lettem volna. Már nem emlékszem, hogy miket mondtak rám, csak arra,hogy azt az érzést keltették bennem, hogy értéktelen vagyok és nem tartozom a csoportba. Ugyanez  folytatódott az iskolában, a főiskolán és a mindennapi életben is .Az iskola nagy nehézséget okozott a számomra, nem csak azért, mert különcnek néztek, hanem mert tisztában voltam vele, hogy a tanult anyag többsége fölösleges és semmi köze a valósághoz. Mindvégig tudtam, hogy abból, amit tanítottak,semmit sem fogok felhasználni majd az életben.


Tudtam, hogy az iskolában tanultak csupán viszonylagos haszonnal járnak. Az alapvető olvasási, írásbeli, számtani és a külvilágra vonatkozó ismereteken kívül csupán haszontalanul terheltek le bennünket. Akkoriban ezeket az érzéseimet nem tudtam teljességgel megfogalmazni, de alapjában véve mostanra beigazolódtak. Ami igazán bosszantott az érettségi vizsga közeledtekor az volt, hogy csupán arra tanítottak meg bennünket, hogyan mondjuk vissza kifejtés nélkül vagy minden egyéni gondolatot mellőzve azt, amit leadtak a számunkra. Mi haszna lehet ennek az életben? Az iskolára vonatkozó efféle gondolataim miatt nagyon sokat unatkoztam, és egyáltalán nem voltam jó tanuló. Sőt éppen csak átevickéltem. Az érettségit a leggyengébb osztályzattal tettem le csak azért, hogy végre megszabaduljakaz iskolától és ne érezzék több fájdalmat azért, hogy a többiek kiközösítenek. Ennek ellenére a főiskolán is folytatódtak ezek a problémák, sőt még a mai napig is hozzátartoznak az életemhez. Bár szüleim nagyon szerettek, fogalmuk sem volt arról,hogy mi bajom lehet. Anyám ilyeneket mondott: „Mindenkit ugratnak az iskolában", és hogy: „A gyerekek gonoszak néha". A legjobb talán ez volt, amin ma már nevetek: „Ne vedd őket figyelembe, és majd békén hagynak." Ami persze nem volt igaz, és amit sokkal könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Nem hogy nem hagytak békén, de még jobban csúfolódtak, ha a sarokba menekültem előlük.

Ahelyett, hogy a gyerekkoromat más gyerekekkel játszva töltöttem volna, a szüleim lakásában zenét hallgattam, ami átsegített a kellemetlen hangulataimon. Ez nagyon szerencsés dolognak bizonyult, mert később a zene lett a szakmám.Szükségtelen mondanom, hogy olyan kevés önbecsüléssel nőttem fel, hogy még mind a mai napig küzdenem kell azokkal a hangokkal, amelyek elmémben azt zengik,hogy vesztes vagyok, ne is próbálkozzam semmivel. Aztán mostanában egy nyugalmas időszakban „visszamentem" oda, ahová úgy éreztem, hogy nem tartoztam soha: az iskolába.A sebek még jelen vannak, de szerencsére módját találtam annak, hogy úgy közelítek feléjük, hogy keresem azokokat. így most már be tudom gyógyítani őket. Az érettségi előtt bátorságot gyűjtöttem és elhatároztam,hogy megkérdezek valakit, miért bántak velem az iskolai évek alatt úgy, ahogy bántak. A kisvárosom iskolájához mentem és egyik osztálytársamat, egy lányt pillantottam meg, akivel az első naptól kezdve együtt jártunk iskolába. Ránéztem, hirtelen nekibátorodva, mielőtt még észbekaptam volna, kiszaladt a számból: „Emlékszel, hogy bántatok velem éveken keresztül?" Csak bámult rám megjátszva,hogy semmiről sem tud. De tovább erősködtem: „Miért? Mit vétettem én valaha is ellenetek, hogy ezt érdemeltem?Mit követhettem el, hogy ilyen borzalmas kiközösítésben részesültem?"

A lány körbenézett, megpróbált kitérni a kérdés elől. Amikor rájött, hogy nem tud menekülni, gondolkodóba esett. Az egyetlen, amit mondani tudott, az volt: „Te annyira más voltál." Mire én: „Miről beszélsz? Mi az, hogy más voltam? Még ha tényleg más is vagyok, miért kellett ezért azokat a megalázó dolgokat mondani?"

Akkoriban nem tudtam, hogy miben különbözöm a többiektől, de az utóbbi pár hónapban egyre nagyobb belelátásom van ebbe. Most már örülök, hogy ezek a tapasztalatok erősebbé tettek, még akkor is, ha ez akkoriban borzalmasnak hatott. Gyermekkoromat és tinédzserkoromat magányban töltöttem. Nem volt senki, akihez valóban tartozhattam volna. Ezért azután az ország másik végébe,Torontóba költöztem két és fél évre. A múlt nyáron édesanyám betegsége miatt arra kényszerültem, hogy hazamenjek.Ez volt azonban életem legszebb nyara. A múltat magam mögött tudtam hagyni.Meg tudtam tenni, mert képessé váltam erre. Végre találtam egy csoportot, ahol megtaláltam a helyemet; addig sohasem éreztem, hogy valahová tartozom. Barátaim új célt, bizodalmat jelentenek a számomra. Most tanulom meg, hogy ne rejtsem el igazi valómat, mivel az ember igazi valója gyönyörű. Most, hogy ismét Torontóban vagyok,sokkal teljesebbnek és sokkal erősebbnek érzem magam, mint előtte.Tulajdonképpen nehéz volt visszamenni, mert otthonomhoz soha sem éreztem kötődést, és itt Torontóban elfoglaltságom volt. Megtanultam, hogy nem futhatunk el:előbb vagy utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal,mint ahogy a nyáron odahaza ez velem is megtörtént. Sokat tanultam a múltamról és arról is hogy ez mit jelentett a számomra.Az indigókék jelenség felismerése, a hozzá tartozó magyarázatok sok mindent megvilágítottak a számomra abból,hogy ki vagyok és miért is kell itt lennem valójában. Ez megadta nekem az erőt, hogy a múlt sebeit be tudjam gyógyítani,és mint egy erőteljes, önbizalommal felvértezett ember, folytatni tudjam életemet. Úgy határoztam, hogy mindezt az energiát a zenémbe helyezem, és az élet igazán fontos dolgairól írok majd.Sokszor találkoztam rosszallással, amikor arról beszéltem,hogy mennyire úgy érzem, hogy mások előtt járok,hogy a korhoz képest előrehaladottabb vagyok.

Amit megfigyeltem,megtapasztaltam és éreztem, messze meghaladja azt, amit a legtöbb ember megtapasztalni képes. Nagyon kétségbeejtőnek bizonyult, néha letaglózott, amikor azt a hibát követtem el, hogy ezeknek az érzéseimnek hangot ad-tam olyan emberek jelenlétében, akik ezt nem értették meg. Azt mondták ilyenkor, hogy túl fiatal vagyok, hogy ilyen mély tapasztalatokkal rendelkezzem, hogy egoizmusra vall,amikor azt mondom, hogy másoknál előbbre jutottam a tapasztalataim terén.Azt kell mondanom, hogy a fizikai tapasztalatoknak nem sok közük van a bölcsességhez. Mindenkinek, attól függetlenül, hogy hány éves, hozzáférése van ehhez a bölcsességhez:ez attól függ, hogy nyitottak vagyunk-e,hagyjuk-e, hogy áthasson bennünket. A kornak nem sokköze van ehhez.

Azon a nyáron lelki szempontból nagyon sokat fejlődtem. A Reiki-kurzus mesterfokozatán tudtam, hogy évekkel előrébb vagyok a legtöbb ott lévő emberhez képest, azokat is beleszámítva, akik már évek óta gyakoroltak. Mielőtt még tudtam volna, hogy mi is az, egy év alatt képes is voltam rá. A hiba az volt, hogy erről beszéltem. Tudtam, hogy a legtöbben nagyon mérgesek rám, mert elmondtam nekik,hogy milyen előrehaladottnak éreztem magamat és hogy a kurzus gyerekjáték volt a számomra. Sokan azt próbálták nekem elmagyarázni, hogy kihagytam a kurzus finomságait, de tisztában voltam azzal, hogy ez nem így van. Végig élveztem a kurzus örömeit, de a téma, amiről beszéltünk, számomra már alapvetőnek számított. Persze az emberek, amikor ezeket elmondom, automatikusan azt gondolják, hogy ezt az egoizmus mondatja velem. Ezt egy tanárral is megtapasztaltam már, aki ki is jelentette,hogy egoista vagyok. Elég erősen letámadott, és letörte a bizalmamat. Ennek ellenére amit tudok, azt tudom, és nincs módomban bebizonyítani. Csak csinálom.

Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, hogy indigókék vagyok csak rá akartam világítani arra, hogy milyen érzései vannakegy indigókék gyereknek és felnőttnek. Az indigókék jelenség csupán arra tanít, hogy megértsem, min mentem és megyek keresztül. A múltban tehernek éreztem a különbözőséget, de most inkább kalandnak tekintem. Minden nap úgy ébredek, mint karácsony reggelén, soha nem hittem volna, hogy ezt az érzést visszakapom. De itt vagyok és szeretettel tekintek minden nap elé. Élek és a mindenség csodájában találtam menedéket. Mindenkinek megvan erre a lehetősége,annak ellenére, hogy úgy tűnik, az indigókék gyerekeknek ez korábban adatik meg, mint a legtöbb embernek.Ezért tapasztalataim alapján a legtöbb, amit tanácsolni tudok, hogy legyünk megértők az indigókék gyerekekkel. Az indigókék gyerekeknek egyszerűen az igaz szeretetre és támogatásra van szükségük, de nem lehetnek boldogok, ha elkülönítik, vagy kiközösítik őket.

Szükségük van arra,hogy érezzék a támogatottságot, és a szeretetet. Ezt tudomásul véve erőnk megnő és azzá válhatunk, akivé válnunk kell, anélkül, hogy ezért szégyenkeznünk kellene. Nem is tudom, hányszor vágytam arra, hogy valaki azt mondja,hogy szeret, és hogy támogasson azért, mert én más vagyok,mint a többiek. Ismétlem, nem sajnálkozásra, hanem támogatásra lett volna szükségem, ami céltudatosságomat megerősíthette volna. Nem segítség a számunkra, ha ujjal mutogatnak ránk, és azt mondják: „Na ez egy indigókék! Gyerünk, tegyük próbára, lássuk mit tud!" Ehelyett inkább beszéljünk arról, hogy tényleg azért vagyunk-e itt, hogy megismerjük létünk célját. „A szeretet az, amire szükséged van!" („All you need is love" Beatles-szám címe) Ezt nem csak az indigókék gyerekek és felnőttek számára üzenem, hanem minden ember számára. Ez a zenei szöveg kellene a világ központi témája legyen, mivel azért vagyunk itt, hogy megtapasztaljuk ezt. A földi mennyország több, mint a gyermeki képzelet szüleménye.A képzelettel kezdődik minden! A földi mennyország valóság, még ha sokan nem is látják egyelőre. Az indigókék gyerekek részei annak a csoportnak, akik ezt tudják. Higgyük el, hogy ez így van!

/Forrás: Lee Carroll - Jan Tober: Indigó gyerekek/

A Dylatov incidensre keresi a választ egy új mozifilm (magyar előzetessel)

1959. január 27-én Igor Dyatlov nyolc fős csapatával az Ortofen Hegy meghódítására indult, de végül sosem érték el céljukat. A jól dokumentált tényekből kiderül, hogy február 1-én hóviharba kerültek és sátrat vertek egy hegygerincen. Ami viszont ezután történt, azt máig teljes homály fedi.

Mivel nem adtak életjelt magukról, február 20-án egy kereső csapat indul értük, akik február 26-án meg is találják Kholat Syakhl mellett a csapat elhagyott sátrát, melyet jól láthatóan belülről szaggattak szét. Tisztán kivehető lábnyomok vezettek az erdő felé a hóban, melyek 500 méter után azonban hirtelen eltűntek.

Az első két holttestet az erdő szélénél találják meg, akik cipő és ruha nélkül, alsóneműben fekszenek. Nem messze tőlük újabb három holttestre bukkannak, köztük Dyatlovéra, ők valószínűleg a sátorhoz akartak visszatérni. A többi holttestet már csak hónapokkal később, május 4-én találják meg, a több, mint négy méter vastag hóréteg alatt, az erdős terület mélyén.

A vizsgálatok az első holttestek esetében kihűlést állapítottak meg, de a többi testen súlyos sérülések voltak. Főként koponya- és mellkasi zúzódások, melyek mind óriási erőbehatások következtében keletkeztek.

Rekonstruálható volt, hogy a csoport az éjszaka folyamán gyakorlatilag hanyatt-homlok menekülve hagyta el a tábort. Belülről kivágták a sátrakat, és a mínusz 17 fokos hidegben, zokniban és alsóneműben rohantak az erdő felé.

Az esetre a mai napig nincs semmiféle magyarázat, ugyanakkor több feltételezés is létezik, melyek közül az egyik leggyakrabban emlegetett, hogy a hegymászók egy ellenséges szándékú földönkívüli civilizáció képviselőivel akadtak össze a fagyos hegyoldalban.

Az incidenst már több dokumentumfilmen is feldolgozták, egyebek mellett a History Channel: Ősi idegenek (Ancient Aliens) című sorozata, 3. évadának 10. epizódja is részletesen foglalkozik vele. Most először azonban, játékfilm készült a történet alapján, amely azonban sajnos nem az eredeti sztorit dolgozza fel. A napjainkban játszódó történet ugyanis néhány fiatalról szól, akik saját expedíciót indítanak a több, mint fél évszázados rejtély megoldására...

A filmet március 14-től vetítik a hazai mozik, a magyar feliratos előzetest viszont már most bárki megnézheti:

 

Forrás: ittvannak.hu

Japánok vagy ufók támadtak Amerikára?

Hetvenegy évvel ezelőtt, 1942. február 25-én különös légi csata bontakozott ki Los Angeles légterében. Dominic Sandbrook angol történész, a BBC History állandó szerzője idézi fel, hogyan zajlott le a második világháború talán legrejtélyesebb epizódja.

1942 elején Los Angeles városa ádáz eltökéltséggel várta az elkerülhetetlen támadást. Néhány héttel korábban, 1941. december 7-én a japánok súlyos csapást mértek a Pearl Harborban állomásozó amerikai hadiflottára.

Mindennaposak voltak a japán előretörésről szóló hadijelentések, amelyek szerint a japánok Indokínán, illetve a Maláj-félszigeten keresztül feltartóztathatatlanul nyomulnak Burma és Szingapúr felé.

A Kalifornia állam part menti területein élők ijedten osztották meg egymással a rémhíreket: Tokió támadást tervez Amerika ellen, méghozzá az Aranyállam lakónegyedeiben elszórt alvóügynökök segítségével.

79657005

„Van rá esély, hogy megkísérlik a támadást csendes-óceáni partjainknál – jelentette ki 1942. február 19-én a Santa Cruz-i Morning Sentinel. – A felkelő nap doktrínájától feltüzelt, itt élő japánok valójában egy potenciális hadsereg tagjai, amely már behatolt az amerikai vonalak mögé.”

Hat nappal később megkezdődött az invázió. A támadás első jelei február 24-én este hétkor érkeztek, amikor a haditengerészeti hírszerzés olyan kósza hírekről számolt be, melyek szerint az Egyesült Államok nyugati partjainál már küszöbön áll a támadás.Aztán jöttek a fellobbanó és villódzó fényekről szóló jelentések a katonai létesítmények és olajtárolók környékén – az adott helyzetben nyilvánvalónak tűnt, hogy a japán ügynökök jeleztek így a tenger felől érkező ellenséges csapatoknak.

Néhány órával később különös célpont tűnt fel egy radarernyőn, s az óceán irányából egyenesen Los Angeles felé tartott. Rögtön ezután (hajnali kettő körül) teljes készültségbe helyezték a légelhárítást. Hajnali 2 óra 26 perckor a célpont már öt kilométerre megközelítette a várost. Majd „Los Angeles ege kitört, mint egy vulkán” – legalábbis a szolgálatot teljesítő egyik katonatiszt szerint.


A következő két órában Los Angeles lakossága rémülten figyelte a város légterében kirobbanó ütközetet. A reflektorokkal pásztázott eget a légvédelmi ütegek több mint1400 lövedékkel szórták tele, újabb és újabb lökéshullámokkal rázkódtatva meg a környéket. A másnapi Los Angeles Times híradása szerint a lövedékek úgy hasították az eget, mint egy tűzijáték. A tilalom ellenére apák, anyák és gyermekeik álltak ki a tornácokra vagy gyűltek össze az elsötétített utcákon. Gyereksírás, kutyaugatás és ajtócsapkodás visszhangzott. Ám az égbolton feltűnő objektumok lassú ütemben mozogtak tovább a reflektorok karéjában, mintha csak egy bicikli kerékagyát körbevevő csillogó küllők lennének.

Csupán reggel hét órakor fújták le a légiriadót és szüntették meg az elsötétítést. A légvédelmi gránátok szétszóródó repeszei öt civilt öltek meg, további három szívrohamban hunyt el. A másnapi újságok izgatottan számoltak be a légi csatáról, a Long Beach Independent szerint például „két hullámban jött az ellenséges repülőraj Los Angeles ellen”.


Mindössze egyetlen tévedés volt az egészben: egyáltalán nem voltak japán repülők a térségben. Az úgynevezett Los Angeles-i csata után alig néhány órával Frank Knox haditengerészeti miniszter Washingtonban újságírók előtt kijelentette, hogy mindez egy hatalmas vaklárma volt, amelynek oka „a háborús idegfeszültségben” keresendő. A helyi katonai egységek azonban furcsa módon megerősítették, hogy igenis voltak „azonosítatlan repülő járművek” Dél-Kalifornia fölött, és számos lakos is – dacolva a kormány nyilatkozataival – rendíthetetlenül hajtogatta, hogy ők bizony láttak japán vadászrepülőket Los Angeles légterében.

A hivatalos megerősítés hiányában természetesen rögtön beindult az összeesküvés-elméletek gyártása. „Rejtélyes tartózkodással kezelik ezt az ügyet – jelentette ki az Independent. – Úgy tűnik, valamiféle cenzúrával igyekeznek elhallgattatni azokat, akik beszélni szeretnének.”

Egyesek szerint a japánok egy titkos bázisról indultak ki a mexikói határ túloldaláról; mások a kaliforniai partoktól nem messze rejtőző, speciálisan felszerelt, repülőgép-hordozásra is alkalmas ellenséges tengeralattjárókra tippeltek. Helyi politikusok egy része pedig azzal riogatott, hogy mindez egy ördögi terv része, amelynek célja a kaliforniai gazdaság szétzilálása.


Santa Monica republikánus képviselője, Leland Ford kijelentette: „Az eddig hallott magyarázatok egyike sem más, mint porhintés. Akár hadgyakorlatról, akár kétmillió lakost rémületbe ejtő támadásról, akár elterelő hadműveletről van szó, vagy arról, hogy politikai muníciót adjanak a dél-kaliforniai hadiipari létesítmények eltávolításához.”
A négy évtizeddel később lezajlott hivatalos felülvizsgálat eredménye szerint a „támadás” legvalószínűbb magyarázata az, hogy a háborús hisztéria miatt kissé túlreagálták a Los Angeles fölé sodródó meteorológiai léggömbök jelentette „veszélyt”. (bruhaha... csak a szokásos...- RSZ)

Ennek ellenére még ma is nagyon sokan hisznek abban, hogy földönkívüli űrhajók portyáztak a térségben. Sőt 2011-ben még egy hollywoodi filmet is kreáltak ebből az elméletből (amelyet A Föld inváziója – Csata: Los Angeles címen mutattak be Magyarországon). A főszereplő, Aaron Eckhart szavaival ez a produkció nem más, mint egy „dokumentumfilm stílusú háborús film – csak épp földönkívüliekkel”.

Forrás: index, BBC History Magazin

A Vatikán már készül, hogy éveken belül bebizonyosodhat az intelligens földönkívüli élet létezése?

Corrado Balducci atya, a Vatikáni Kúria (a vatikáni központi szervek összessége) egyik vezető teológusa korábban már több alkalommal is kinyilvánította mélyreható és személyes vizsgálatokon alapuló véleményét, miszerint a különböző eltérítésekről szóló beszámolók minden bizonnyal földönkívüli lényekkel történt kapcsolatfelvételeken alapulnak.

Balducci atya magas egyházi beosztásánál fogva közeli kapcsolatban áll a mindenkori pápával és tagja egy olyan szűk körű csoportnak is, amely számos, az emberi hitvilágot érintő témával kapcsolatban ad tanácsot a Vatikán döntéshozóinak, dogmatikusainak. A katolikus egyházi tisztviselő már többször szerepelt az olasz állami tévében, legutóbb pár héttel ezelőtt, amikor ismét hangot adott azon véleményének, hogy a földönkívülieknek tulajdonított emberrablások valóban idegen civilizációk képviselőihez köthetők.

Balducci egy részletes tanulmányt is készített a témáról, amelyben igyekezett konkrét érvekkel alátámasztani, hogy az idegenek létezése teljes mértékben összeegyeztethető a katolikus egyház tanításaival. A démonológiában is jártas tiszteletes hangsúlyozta, hogy a földönkívüliekkel való találkozások nem démoni eredetűek és azt is kizárta, hogy az ilyen jellegű élmények pszichiátriai betegségek tünetei lennének, majd ismét felhívta a figyelmet, hogy itt lenne az ideje végre a világi szervezeteknek is komolyan venni és alaposan áttanulmányozni az ilyen eseteket.

Balducci elmondta még, hogy a Vatikán titokban meglehetősen komoly figyelmet fordít a negyedik típusú találkozásokról szóló beszámolókra és utalt arra is, hogy rengeteg ilyen jellegű információhoz jutnak a katolikus mini állam különböző országokban működő úgynevezett nunciatúráiról (nagykövetségeiről) is.

Balducci kijelentésével párhuzamosan Dr. Michael Wolf, a Nemzeti Biztonsági Tanács (National Security Council) UFO jelenségeket tanulmányozó bizottságának tagja, illetve Malachi Martin atya, Vatikán szakértő is utalt rá, hogy a Vatikán a legnagyobb titokban teljes gőzzel dolgozik azon, hogy az egyház főbb doktrínáit a földönkívüli intelligens élet létezéséhez igazítsa. Mindketten megerősítették, hogy erre azért van szükség, mert a Vatikán már arra készül, hogy a következő néhány évben a világ kormányai be fogják jelenteni az idegenek létezését.

Forrás: ittvannak.hu,  cedarridge2007.wordpress.com

A telepátia, telekinézis és gondolatolvasás felé elektromos tetoválással

Az új fejlesztésű elektromos tetoválások segítségével az emberek hamarosan képesek lehetnek irányítani a pilóta nélküli repülőket vagy a telepátiához hasonló módon beszélni mobiltelefonon, anélkül, hogy egy hangot is kiadnának.

Todd Coleman, a San Diego-i California Egyetem kutatómérnöke olyan kevésbé tolakodó eszközök kifejlesztésén dolgozik, amelyekkel az ember idővel képes lesz a gépeket gondolataival irányítani. A gépek gondolattal történő vezérlése már nem a tudományos fantasztikum birodalmába tartozik. Az elmúlt években számos olyan agyi implantátumot fejlesztettek ki, amiknek segítségével az ember képes erre. Az elsődleges kutatási terület jelenleg a mozgáskorlátozottak segítése, akik így gondolataikkal tudnák irányítani művégtagjaikat.

Az agyi implantátumok elhelyezése azonban komoly orvosi procedúra, így felhasználásuk egyelőre tényleg csak orvosi céllal történne. Coleman és csapata éppen ezért olyan vezetéknélküli flexibilis technológiát próbál kifejleszteni, amit egy tetováláshoz hasonló módszerrel lehet elhelyezni a homlokon és mégis képes a gondolatolvasásra.

A homlokon elhelyezve

 

„Olyan eszközt akarunk kifejleszteni, amit egy szórakozóhelyen is lehet használni,” mondja Coleman. Az eszköz csupán 100 mikron vastagságú, ami megegyezik az átlagos emberi haj átmérőjével. A tetováláson elhelyezett áramkörök gumi állagú poliészterből készülnek, így rendkívüli mértékben képesek nyúlni, hajlani vagy gyűrődni, anélkül, hogy megsérülnének. A bőrön elhelyezve alig látható, így viselése szinte észrevétlen.

Az eszköz képes észlelni az agyhullámokhoz köthető elektromos jeleket, azonkívül napelemekkel és antennákkal is felszerelhető, a vezeték nélküli kommunikáció létrehozásához. További tartozékok lehetnek a hőérzékelő a bőr hőmérsékletének mérésére, vagy a fényérzékelő a vér oxigéntartalmának mérésére.

Coleman és kollégái rájöttek, hogy a tetoválás segítségével képesek érzékelni az agy által kibocsátott, az ember érzelmi állapotát tükröző hullámokat. Ennek egyik felhasználási területe lehet például a koraszülött csecsemők megfigyelése, hogy időben észlelhessék az esetleges rohamok érkezését.

Az MC10 cégmegalapításával eszköz kereskedelmi marketingje már elkezdődött, a digitális egészségügy, orvosi szolgáltatások, ipari és katonai területeken.

Az elektromos telekinézis, digitális telepátia és gondolatolvasás felé

Mivel az eszköz képes észlelni bizonyos agyhullámokat, ezen a területen semmivel sem marad alul a hagyományos elektródákkal szemben, viszont nincs szükség vezetékekre és egyéb tolakodó eszközökre a testen.

A fejlesztés eredményeként lehetővé válhat egy olyan számítógépes program kifejlesztése, ami a tetováláson keresztül érkező digitális jeleket értelmezni tudja és képes lehet megmondani, hogy a viselője mire gondol.

Coleman csapata korábbi kísérletekben elérte már, hogy elektródákkal ellátott önkéntesek repülőket irányítsanak Illinois-i kukoricaföldek felett. Az elektromos tetoválások erre még nem alkalmasak, de „aktívan dolgozunk azon, hogy ez is sikerüljön,” mondja Coleman.

Az eszközt a test más részein, például a nyakon is el lehet helyezni. Amikor az ember gondolatban mond valamit, a torok izmai működésbe lépnek, akkor is, ha nem mondja ki a szavakat. A jelenséget szubvokalizációnak hívják. A nyakon elhelyezett elektromos tetoválások így szubvokális mikrofonként működhetnek, lehetővé téve a néma, vezeték nélküli kommunikációt.

„Demonstráltuk, hogy érzékelőink képesek venni a torok izomzata által kibocsátott elektromos jeleket, így az emberek képesek lesznek gondolatban kommunikálni,” mondja Coleman. A torkon elhelyezett elektromos tetoválások segíthetnek az okostelefonoknak a beszédfelismerésben, tette hozzá.

Coleman megjegyezte, hogy az agyimplantátumok egyelőre jobban tudják olvasni az agyhullámokat, azonban több kutató, például Miguel Nicolelis, a Duke Egyetem ideggyógyász professzora is megjegyezte, hogy nagy szükség van kevésbé tolakodó technológiákra. „Az emberek szeretnének csupán gondolataik segítségével navigálni saját környezetükben, vagy gondolattal irányított játékokat játszani,” mondta Nicolelis, aki nem vett részt a kutatásban.

Forrás: io9.com, idokjelei.hu