Lejegyezte: Galactus - Írta: Sebestyén Balázs

Körülbelül négy-öt éve kezdtem el tanításokra járni, lámákkal találkozni. Nem hívott közéjük senki - egyszerűen volt bennem egy hiányérzet, ami odavonzott ebbe a közegbe.


Ha Nepálról vagy Tibetről olvastam, mindig elfogott egy érzés, hogy nekem ehhez a helyhez, ehhez a kultúrához közöm van, én itt valamikor már jártam. Mint amikor egy kedves arcot látsz, egy ismerős hangot hallasz, s bár nem tudod, kicsoda az illető, legbelül érzed, hogy jó a közelében lenni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azonnal, első szóra és minden kritika nélkül elfogadtam mindent, amit a pránanadi tanítóitól hallottam. Amikor példáil egyikük azt állította, hogy a tanítások révén meg tudom majd gyógyítani magam, azt mondtam, hogy ez hülyeség.

Talán néha tiszteletlen, de egészséges kétkedéssel viszonyultam hozzá. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - ma már meggyőződéssel állítom: amit kezdetben hitetlenkedve hallgattam, minden valóság. A reinkarnációs utazások, a gyógyítás, a mindnent átható energia - egytől-egyig működő dolgok.

Láttam például a magyar mestert, aki a két ujja között egy aprócska követ hozott létre. Nem volt benne semmi trükk. Anyaggá sűrítette az energiát.

Ezt az utóbbi élményt Vágó Istvánnal is meg tudtam osztani. Amikor közösen vezettünk vetélkedőt, gyakran szóba elegyedtünk. Mindenki tudja róla, hogy kételkedik a tudományon túli jelenségekben. Kicsit talán bosszantja is a létezésük.

Erre összehozza a sors egy olyan sráccal, aki a pránanadi tanításait követi. Mit mondjak, érdekes beszélgetéseink voltak. Amikor elmeséltem neki az energia anyaggá sűrítését, láttam a szemén, mit gondol az egészről. Felajánlottam, hogy összehozok egy találkozót a gyógyítóval egy helyen.

István azonnal igent mondott, és hamarosan ott ült a mester előtt. Nagyjából két órát beszélgettünk, majd a tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. Mikor átadta, figyelmeztetett:

"Vigyázz, István! Ennek a kőnek olyan sűrű az energiája, hogy egy kicsit meg is égette a kezed."

Odanéztünk, és tényleg! Egy kis ponton elszíneződött a bőr. Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió..

Akkor a pránanadi mester elmosolyodott:

"Nincs semmi baj, István. Neked ezzel még nincsen dolgod."

Ez az élmény számomra igazi katarzist jelentett. A kövecske megszületése, a kétely, a vád és a nyugodt válasz. Ott, abban a pillanatban én is rádöbbentem, hogy nem az a fontos, ki mit lát.

Vágó István számára talán még nem jött el az idő, amikor kinyithatja a szemét. Egyszerűen nem állt készen rá. Neki van egy hite, aminek központi eleme az, hogy amit most látott, az valójában nincs.

Ha akkor beismeri, hogy a meggyőződése téves, olyan világnézeti alapokat veszít el, amelyekre évtizedeken át, aprólékos gonddal felépítgette saját világát. Összeomlott volna körülötte minden, neki pedig újra fel kellett volna építenie az egész univerzumát. Vágó e helyett inkább becsukta a stemét, befogta a fülét, és nem vett tudomást valamiről, ami pedig ott volt az orra előtt.

A mester mindezt egy pillanat alatt átlátta, s tisztelte annyira Istvánt, hogy nem akarta sem meg-, sem pedig legyőzni. Ehelyett inkább elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és azt mondta:

"Figyeljetek, most megmutatom nektek, mire képes az emberi tudat!"

Leült három méterre az égő gyertyától, és mi azt láttuk, hogy először megnő a láng, majd lassan össszezsugorodik, kisvártatva pedig újra magasan lobog! Közben - tán mondanom sem kell - mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket, a levegő sem rezdült.

Vágó István a végén elkérte a gyertyát, mondván, hadd vihesse el megvizsgálni, mert biztosan el van benne vágva a kanóc. A kívánsága teljesült, arról viszont nem hallottam, hogy utólag bármit is felfedezett volna.

Forrás: Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas című könyve