Szerző: sorellapippa

Ma reggel elájultam az utcán, a buszmegálló és a villamosmegálló között. Körülbelül 40 (!) ember állt körülöttem, de senki nem segített, senki nem jött oda, így magamnak hívtam mentőt. Az orvos egy paraszt volt, ordibált velem, nem nagyon foglalkozott a betegeivel. Nagy nehezen megvizsgált és megkérdezte, mivel foglalkozom. Mondtam, újságíró és blogger vagyok. Innentől kezdve nagyon kedves volt, külön szobát kaptam, hogy pihenjek. Gondolta, így talán nem fogom megírni azt az őrültek házát, amit ott megy. Még szép, hogy megírom!

1. Probléma : Miért nem segítenek az emberek egymáson?

Szóval, egy verőfényes nyári reggelen, azaz ma, elindultam dolgozni. Barbinál aludtam, úgy döntöttem, az lesz a legrövidebb út, ha villamossal a Keletiig, majd onnan busz. Vártam a villamost, felhívtam anyukámat, majd éreztem, valami nem oké. Nagyon nem.

A végtagjaimból kezdett távozni a vitalitás, a kép egyre inkább homályosodott. Nem igazán tudtam, mi történik, mert eddigi életem során mindössze egyszer ájultam el, de éreztem, baj van. A túloldalon megláttam egy korlátot és egy fát. Arra még volt időm, hogy gyorsan végigpörgessem: vágódjak el a betonra hirtelen, vagy próbáljak meg elkúszni a fáig, aztán majd lesz valami. Elindultam, bár nem sok mindenre emlékszem. Arra ébredtem, hogy ülök a korlátnak támaszkodva, a fa alatt, a táskámat menet közben elhagytam, a buszra és a villamosra várakozók meg mind engem bámulnak. Körbenéztem, bámultam az embereket, ők meg engem. Ha lett volna erőm, kiabálni kezdek, hogy valaki segítsen már és mit néz mindenki, komolyan.

De nem jött hang a torkomon, így vártam. Senki, de SENKI nem jött oda segíteni. Nem azt vártam volna, hogy egy izmos úriember kapjon az ölébe és szaladjon velem üvöltözve a kórházig, mint a filmekben, de legalább a szándék megcsillantása jól esett volna. Így fogtam magam, elkúsztam a táskámig, amit menet közben elhagytam. Kutatni kezdtem, megvannak-e a cuccaim. Szerencsém volt, mert egyrészt menet közben nem csapott el egy kocsi, és nem is raboltak ki. Megkerestem hát a telefonomat és kihívtam saját magamra a mentőket.

Mikor megérkezett a szirénázó kocsi, elsírtam magam tehetetlenségemben. A mentős srác – aki amúgy jó arc volt – megkérdezte mi a baj. Mondom semmi, csak örülök, hogy itt vannak, mert mindenki bámul, de senki nem jött segíteni. Erre ő: – Ezektől az emberektől ne is várja.

Ennyi a történet, most jön a véleménynyilvánítás: ahogy Lukács Laci mondaná - Itt valahogy tényleg, kibaszott nagy baj van.

Én úgy gondolom, hogy az ember egyik alapvető ösztönének a segítségnyújtásnak kellene lennie. Itt van egy szerencsétlen, bajban van, bántja valaki, szarul van, segítsünk. És tényleg, itt nem kell hatalmas dolgokra gondolni, csak apróságokra: adok egy korty vizet, hívok segítséget, stb… Semmibe nem kerül és még a munkából sem késünk el miatta.

Közben elmeséltem pár ismerősömnek, hogy jártam és érkeztek a hasonló sztorik rendesen. Egyik barátnőmet elütötte valaki a zebrán, aki persze otthagyta. Szerencsére nem lett komoly baj, viszont barátném táskája kiborult az ütközés miatt. A földön fekvő szerencsétlen mellett baltaarccal elmentek az emberek, sőt, az egyik idős hölgy meg is korholta, amiért a cuccai szétszóródtak a zebrán. Hasonló eset, mikor egy másik ismerős árokba sodródott a kocsijával. Állt egyedül az autó mellett, az autósok jól megbámulták, de senki nem állt meg segíteni.

Pedig az ilyen helyzetekben néha egy szó is elég, egy kérdés: Segíthetek? Tényleg nem kell nagy dolgokra gondolni.

Az egyik barátnőm azt mondta nekem: – Tudod, itt Pesten így vannak ezzel az emberek. Sok a drogos, a hajléktalan, az alkoholista. Lehet rád is azt hitték, be vagy lőve, és nem mertek odamenni.

Ezt a “magyarázatot” több okból nem tudom sajnos elfogadni, és itt nem a barátnőmet akarom megbántani, csak ezt az attitűdöt akarom kicsit megpiszkálni: Én is Budapesten élek, már egy éve, szóval kicsit ráérzek már, hogyan működik a város. Drogos és alkoholista pedig mindenütt van, vidéken is! Debrecenben érdekes módon én rá tudtam hívni a mentőt a földön fetrengő részeg hajléktalanra, mert ő is ember.

Az élethez való joga mindenkinek megvan. Mindegy, hogy az illető hajléktalan, drogos, alkoholista, jól öltözött üzletember vagy más rassz tagja.

Szerintem az a baj, hogy mindenki el van foglalva és el van telve saját magával. Mindig a nem én problémám, nem velem történik, nem én vagyok rosszul, nekem bele ne kavarjanak a napi rutinomba holmi összeesők meg balesetezők történet zajlik.

Felvetődik a kérdés, vajon hová tart az a társadalom, melynek tagjai ennyire tesznek egymás fejére?  A kérdést nyitva hagynám, mert pontos válaszom nincs, csak egy sejtésem: nem a happy ending felé.

Folyt. köv.

Forrás: http://grafoterapia.cafeblog.hu/2013/06/19/hova-lett-az-emberseg/