.

Feedek
Megosztás
HTML

Eckhart Tolle - Az elveszett gyűrű

Írta:Eckhart Tolle -Fordította: Dr. Domján László

Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak néhány hónapot jósoltak.

E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő, nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.

Eckhart Tolle

Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt. Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!”

Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem: „Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben maradtunk.

Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített, hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’. Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon élőt!”

„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll. A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van.

Bármit is talál az ego, amihez hozzákötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek, amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra, de valahányszor kötődsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a dologhoz, hanem egy gondolathoz kötődsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor előemelkedik az, aki vagy, a ’vagyok’, ami maga a tudat.”

Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tűnt számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.”

„Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejű tett, mint a védekezés vagy a rácsimpaszkodás.”

Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akiről feltételezte, hogy ellopta a gyűrűjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a gyűrűt később megtalálták a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a hölgy a gyűrűt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlődésében, bármi legyen is az. Miből tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a pillanatban ezt tapasztalod.

Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked? Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego. Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?! Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti.

/Eckhart Tolle - Új Föld/

Tesla Budapesten

Írta:Egely György

Alexander Graham Bell nem sokkal azelőtt talála fel a telefont, és az akkor már működő telegráf hálózatok segítségével az új beszédtovábbítási módszer gyorsan terjedt. Különösen jelentős volt Puskás Tivadar találmánya, a telefonközpont, mert így nem csak egy-egy ember tudott kommunikálni, hanem bárki bárkivel képes volt kapcsolatot teremteni.

Családi szálak révén Tesla ismerte a Puskás testvéreket, így az akkor épülő budapesti telefonközpont építésén munkát kaphatott. 1881 januárjában jött Prágából Budapestre.A szokásos módon, nagy intenzitással vetette magát a munkába,azonban hamarosan a pihenés nélküli túlfeszített munka megroppantotta egészségét és - ahogy ma mondanák - idegösszeroppanást kapott.

Ennek nagyon furcsa tünetei voltak tapasztalhatók Teslánál. Érzékszervei ebben az állapotban hihetetlenül kifinomultak, döbbenetesen érzékenyek lettek.Három szoba távolságról hallotta az óra ketyegését, egy légy repkedése erős fájdalmat okozott a fülében, egy távoli vonatfütty annyira fájt neki,hogy képtelen volt elviselni. Erős fejfájással járt, ha híd alatt kellett átmennie,és a szeme nem bírta elviselni a napsugarakat. A sötétben megérezte, hallotta a denevéreket, és több méteres távolságból sötétben is észrevette a tárgyakat úgy, hogy homlokában ezt egy furcsa érzés kísérte.Ilyen állapotban pulzusa másodpercenként 260-ra emelkedett és állandóan remegtek az izmai.A pesti orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt. Volt, aki nagy adag káliumot adott neki, míg mások gyógyíthatatlannak vélték. Tesla azt írja naplójában: „Kár, hogy nem láttak pszichológusok és fiziológusok ekkor,mert bár nagyon szerettem volna meggyógyulni, de nem bíztam benne. ” A szerencse azonban egy barátság formájában rámosolygott, mert egy Szigeti Antal nevű műszerészmester, akivel gyakran együtt dolgozott, kihúzta a bajból. Szigeti - maga is atléta lévén - arra biztatta Teslát, hogy mozogjon,sportoljon. Ettől Tesla állapota hamarosan javulni kezdett. A hosszú séták és futások, testedzések segítségével nem csak teljesen rendbejött az egészsége, hanem újra a régi problémán, az egyenáramú motoron kezdett elgondolkozni. Egy csöndes délutánon Budapest egyik parkjában sétálgatott Szigetivel. Miközben kitárt karral Tesla Goethe Faustjából idézett, hirtelen megmerevedett, mert megjelent neki a megoldás, azonnal tudta, hogyan kell „orvosolni” a szikrázó problémákkal küszködő egyenáramú motorgondjait. A park porába rajzolta le először egy darab bottal a váltóáramúdinamó és motor vázlatát, azét a motorét, amely az egész műszaki civilizációban fordulópontot jelentett. Tesla ekkor jött rá a forgó mágneses mezők használatára, ekkor döbbent rá, hogy többfázisú áramot is lehet használni.Bár mások is próbáltak már váltóáramú motorokat építeni, ezek azonban a gyakorlatban nem váltak be, mind sikertelen konstrukció volt. Tesla nagyon megörült felfedezésének. Azt hitte, azonnal gazdag és híres lesz, hogy megszűnnek anyagi gondjai. Mint írja: „A hónap utolsó 29 napja mindig nehéz volt.” Kevesebb mint két hónap alatt részletesen kidolgozta a váltóáramú motorok és generátorok egész családját, és az akkor már létező egyfázisú transzformátorok segítségével az áram elosztásának módszereit is.Így aztán az ötletére alapozott energiatermelési és -szállítási rendszer már készen is volt, ám még évek teltek el, mire erre valaki is odafigyelt.

Tesla rendszerét az tette sokkal jobbá és elvileg versenyképesebbé, hogy a transzformátorok segítségével nagyobb feszültséget lehetett elérni a váltóárammál, és így a szállitás, továbbítás veszteségei lecsökkentek,valamint pontosan a transzformátor segítségével szét lehetett osztani különböző fogyasztóknak más-más feszültségen a szükséges áramot.Továbbá a konstrukciók egyszerűbbek és biztonságosabbak voltak,ezenkívül gazdaságosabban is lehetett működtetni ezt a rendszert. Azonos súlyú generátor vagy dinamó nagyobb teljesítménnyel tudott dolgozni.1882 őszén - mire teljesen kidolgozta ezt a rendszert - munkája Budapesten befejeződött. Több hasznos találmányt is kidolgozott, de nem volt továbbfejlődési lehetősége: Nyomorúságos fizetéséből még csak a modelljét sem tudta megépíteni a váltóáramú dinamónak és motornak, így a Puskás testvérek segítségével el kellett hagynia a Monarchiát, külföldre ment.Párizsban az Edison Telefon társaságnál talált munkát 1882 őszén. Úgy hitte, hogy a társaság örömmel fogja venni váltóáramú rendszerét, de egyáltalán nem így történt. Az új munkák és új barátok azonban megvigasztalták, sokat úszott a Szajnában, sétált és biliárdozott. Néha az Edison-féle kis erőtelepeket kellett javítania, melyeket Franciaországban és Németországban telepítettek. Nem szabad persze ezeket a mai méretű erőművekkel összevetni. Ezek a kis egyenáramra alapozott szerkezetek csak nagyobb épületek, kisebb épülettömbök áramellátását voltak képesek fedezni, hiszen az egyenáramot nagyobb veszteség nélkül csak pár száz méter távolságra lehetett továbbítani. Így aztán szóba sem jöhetett például a vízi energia felhasználása, mert a nagy városok, a nagy fogyasztók nem mindig települtek a megfelelő helyekre, hőerőműveket pedig nem lehetett minden utcasarkon építeni.Ennek ellenére terjedt az Edison-féle egyenáramú rendszer. Mivel az elektromosság új technológia és új ipar volt, ezért gyakran hibáztak, a szigetelések és a konstrukciók nem mindig voltak tökéletesek.

Így aztán a fiatal Teslának többször volt módja ezeket a készülékeket közelről, működés közben szemrevételezni, kijavítani. További előnye volt ennek a munkának,hogy konstrukciós anyagokhoz is juthatott, és megépíthette első modelljét,ami pontosan úgy működött, ahogy azt évekkel azelőtt elképzelte. Többször is bemutatta váltóáramú rendszerét különböző embereknek, de senkinek nem keltette fel az érdeklődését.Egyik alkalommal az Edison cég Strassbourgban kapott megbízatást, és az öreg I. Vilmos uralkodó avatta fel az új berendezést. A ceremónia során azonban a szerkezet felrobbant.

Edison és Tesla

A francia Edison Társaság ezért súlyos anyagi nehézségek elé nézett. A fiatal Teslának sikerült az Edison-féle konstrukciót úgy megjavítani, hogy a németek végül átvették a berendezést.Annyira megkedvelte a polgármester Teslát, hogy több helybéli gazdag polgárt is igyekezett meggyőzni, ismerjék meg Tesla váltóáramú rendszerét, és támogassák tovább a fejlesztésben. Azonban a német polgárokat sem érdekelte ez az új találmány. Tesla így viszszatért Párizsba,hogy a beígért jutalmat felvegye és tovább dolgozzon. Főnökei azonban csak egymásra mutogattak, a jutalmat egyikük sem volt hajlandó kifizetni,így aztán Tesla dühösen otthagyta őket. Egyik barátja unszolásának engedve Amerikába indult, az „Ígéret Földjére”. Huszonnyolc éves korában érkezett meg New Yorkba úgy, hogy alig volt zsebében néhány cent. A lehetőségek viszont mindennél jobbnak mutatkoztak.

Nagy üzlet a maja apokalipszis

A maja naptártól – amely 2012. december 21-re világvégét, de legalábbis új időszámítást jelez – ha apokalipszist nem is, de a turizmus növekedését és az azzal járó bevételt mindenféleképpen várnak az érintett közép-amerikai államok kormányai és a térségben élő befektetők.


A legtöbb szakértő a Mexikói-öbölben található Tortuguerónál talált kőre alapozta azt az állítását, miszerint a maják 2012-re jósolták a világ végének bekövetkeztét. 2011 novemberében a Nemzeti Történeti és Antropológiai Intézet bejelentette: létezik még egy utalás a vészjósló időpontra, nevezetesen Comalcalco romjainál egy téglán lévő felirattöredéken.

A dátum a 13. baktun végével esik egybe. Egy baktun körülbelül négyszáz évnek felel meg, a tizenhármas szám pedig a majáknál különleges jelentőséggel bírt. A nagy kör (vagy hosszú számítás) i.e. 3114-ben kezdődik, a 13. baktun vége pedig 2012. december 21-re esik. A történészek szerint azonban a téglán olvasható időpontnak nincs profetikus tartalma, mivel nem a jövőre utal, hanem egy múltbeli cselekményt reprezentál.

A régészeti intézet régóta tiltakozik a jóslat téves értelmezése ellen, amely állítása szerint a Nyugat műve. Szakértők szerint ugyan a maják tényleg ciklusokban gondolkodtak és számoltak, de az egyes korszakok végét illetően nem voltak apokaliptikus vízióik.

Az utóbbi években gyakran olvashattunk „maja világvégét” megerősítő vagy cáfoló állításokról, kutatásokról és újabb leletekről, azonban a róla való vita csak azt érte el, hogy a köztudatban rögzüljön a tévhit, amely egy valamire biztos jó: a közép-amerikai országok GDP-jének növelésére, minekután a térség kormányai rengeteg turistát várnak a nevezetes dátum idejére.

Több mint hárommillió weboldal van már világszerte, amely a maja világvégével foglalkozik: néhányuk az apokalipszis bekövetkeztének módját elemzi, vannak, amelyek nyugalomra intenek, s oldalakon keresztül ecsetelik ennek lehetetlenségét, míg a legnépszerűbb közösségi oldalakon a fiatalok már úgynevezett Világvége Afterpartyt szerveznek.

Számos esemény kerül majd megrendezésre a jeles napon (és az előtte való héten) Mexikó, Guatemala, Belize, Honduras és El Salvador szerte, hiszen az emberek azt szeretnék, ha az első sorokból és az 1970-es évek óta népszerű és széles körökben ismert „jóslat” legjobb helyszínén érné őket a téli napforduló és esetleges – eddig beláthatatlan – következménye.

A piac jól tudja, hogy a misztikumra mindig is fogékony és kíváncsi emberek hajlandóak lesznek nem kevés dollárt, eurót vagy éppen jent és jüant kiadni csak azért, hogy a várva várt esemény epicentrumában lehessenek. Ennek érdekében december 21-e előtt több speciális túra és program szerveződik a közép-amerikai térségben.

A maják 5125 éves ciklusának végét számtalan módon élheti át a lelkes érdeklődő: számos túra, rendezvény, ünnepség és régészeti lelőhely látogatása közül választhat, vagy éppen megnézheti a téli napfordulót egy maja piramis tetejéről. Természetesen nem hagyhatták ki a szervezők a térségben ma élő 10 millió maját sem: a Közép-Amerikába látogató maja vénekkel elmélkedhet Uaxactúnban, rituális gőzfürdőt vehet a hondurasi Copán mellett vagy beszélgethet egy átlagos maja családdal, mit is gondolnak a világvégéről, de részt vehet egy maja tűzrituálén is. Egy ilyen alkalom átlagosan fejenként 150 dollárba kerül.

Belizében a „Jöjj, s ünnepeld velünk a maja naptár 2012-ben bekövetkező végét” szlogenű kampány során exkluzív lehetőségeket kínálnak fel (mint például a maja tagsági kártya). De maja útlevelet is vásárolhatunk, amely 2013. december 21-ig (!) érvényes, s lehetővé teszi a régészeti lelőhelyek látogatását potom 25 dollár ellenében.

A mexikói turisztikai hivatal szerint egyedül az egykor maják lakta vidékekre, azaz a mostani Chiapas, Yucatán, Quintana Roo, Tabasco és Campeche térségébe 52 millió látogató érkezhet. Az érdeklődés óriási, ezt támasztja alá az is, hogy egész Mexikó 22 millió turistát vonz egy "hagyományos" évben. A maja vidékek városaiban és településein már megkezdődött a visszaszámlálás, a chiapasi Tapachulában, a guatemalai határnál például egy digitális óra jelzi a 2012. december 21-ig hátralévő időt.

/mult-kor.hu/

A kristálykoponyák nyomában 12.rész 1/2 - Az aztékok és a kristálykoponya

Írta:Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok:Galactus

Jóllehet német felfedezésünk azzal fenyegetett, hogy gyökeresen átformálja vélekedésünket a kristálykoponyákkal kapcsolatban, a párizsí koponya őrzői eltökélten kitartottak amellett, hogy az ő koponyájuk "kétséget kizáróan azték". A British Museum koponyájára a "vélhetően azték" címke lett tűzve, és Nick Nocerino is arra a véleményre helyezkedett, hogy a koponyája legalább olyan ősi, mint az aztékok. A tudományos tesztekig semmit sem tudhattunk biztosan. Még mindig egyféle bizonyosságban reménykedtünk.A közbenső időben többet is meg akartunk tudni az aztékok által hátrahagyott régészeti leletekről, és fel akartuk fedezni magunknak Teotihuacán rejtelmes romjait.

Eugéne Boban kétes hírneve ellenére önkéntelenül is eltűnődtünk azon, hogy a látogatásának ezen a helyen lehetett-e bármiféle köze a kristálykoponyákhoz,melyeket áruba bocsátott.Az azték civilizáció az i. e. XIII. század elején szökkent szárba, a mostani Mexico City környékén, ezért úgy határoztunk, hogy elsőként oda látogatunk el. Mexico City napjainkban hatalmas kiterjedésű metropolisz, mely közel 20 millió lakosnak ad otthont. A levegőből határtalan betontenger benyomását kelti, mely a hegységek által közrefogott fennsík egészét elfoglalja, és minden oldalról a különféle vulkánok kíugró csúcsai szegélyezik. Ezek többsége napjainkra már kialudt, de némelyikük, mint a Popocatapetl,időnként még ma is kitöréssel fenyeget. Amikor megérkeztünk a talajra, még ezek az óriási vulkánok is láthatatlanná váltak a vastag szmogfelhő mögött, mely ezt a kiterjedt nagyvárost nap mint nap ostromolja. A szennyezettség állítólag egyenértékű káros hatást fejt ki napi 40 szál cigaretta elszívásával, és több évvel is megrövidíti a várható átlagos élettartamot.

Amint kihevertük az időeltolódást, nekivágtunk a zsúfolt utcáknaka Nemzeti Antropológiai Múzeum irányában. Kívülről szemlélve ez az alacsony, földrengésbiztos betonépítmény sokkal inkább emlékeztetett atombunkerre, mint arra a csodálatos kincsestárra,melynek bizonyult. Óriási szerencsénkre vezetőnk is rendkívüli ember lett, José Salomez Sanchez, az archeológia professzora,aki a közeli egyetemről látogatott el ide. José, akárcsak számtalan más akadémikus társa, rákényszerült arra, hogy elégtelen keresetét az olyan jövedelmező melléktevékenységekből egészítse ki, mint amilyen az idegenvezetés is, annak érdekében, hogy élelmezni és taníttatni tudja négy gyermekéből azt a kettőt, aki még mindig vele lakott.Mialatt Ceri és én végigsétáltunk a múzeum folyosóin, megcsodálva a számtalan ősi műremeket, José élénk színekkel ecsetelte az ősi aztékok civilizációját, és az őket megelőző kultúrákat.Úgy tűnt, az aztékok civilizációja teljes egészében a halál kultuszára és imádatára épült. Óriási hírnévre tettek szert rituális emberáldozataik miatt, és teljes megszállottsággal viseltettek az emberikoponya iránt.

A múzeum teli volt különféle egzotikus műtárgyakkal,és számos ősi leleten megtaláltuk szimbólumként az emberi koponyát.Az azték birodalom csúcspontján Közép-Amerika hatalmas területét ölelte fel, nyugaton a Csendes-óceántól indulva keleten egészen az Atlanti-óceánig, északon a sivatagokig, délen pedig a dzsungelekig. A becslések szerint egykor 10 millió lakosa lehetett,akiket szinte az utolsó szálig teljesen kiirtottak a spanyolok, amikor 1519-ben megérkeztek ide.Az azték birodalom felemelkedése és bukása drámából, erőszakból,tragédiákból és árulásokból szőtt történet. Elmeséli, hogyan sikerült egy maroknyi hontalan földművesből álló csoportnak kevesebb mint 200 esztendő leforgása alatt létrehozni Amerika egyik leghatalmasabb és legerősebb civilizációját. Annak a története ez, hogy hogyan sikerült egy 33 éves férfinak, mindössze 600 emberrel és 16 lóval elfoglalni egy ilyen fenséges birodalmat, mely jóval hatalmasabb volt még saját otthonánál, Spanyolországnál is.Az aztékok üstökösként való feltűnésének, majd hanyatlásának története, mely a prófécia és előre elrendeltetés hatalma mellett is tanúskodik. És, mint azt felfedezhettük, vélhetően egy vagy több kristálykoponya is belekeveredett az eseményekbe.A teotihuacánokra, az aztékok elődeire Mexikó közepének ezen a részén, gyakorta tekintünk úgy, mint az azték kultúra eredeti megalapítóira. A civilizációjuk a történészek szerint még a Krisztus születése előtt szökkent szárba, és csúcspontját megközelítőleg ugyanakkor érhette el, amikor a római birodalom. Napjainkra mindebből nem maradt meg más, mint Teotihuacán romvárosa,valamivel északra a jelenlegi Mexico Citytől.A teotihuacánokat a toltékok követték, akiket leginkább Tula városának alapítóiként ismerhetünk, melynek maradványai a mai napig megtalálhatóak, szintén nem messze Mexico Citytől.

Őket az azték hit- és gondolatvilág számos elemének forrásaként is számon tartják. Az aztékok mítikus helyként kezelték Tulát, olyan fenséges és virágzó városként, mely festőknek, szobrászoknak és drágakő-műveseknek adott otthont. A későbbi azték számadások szerint a toltékok "valóban bölcs" emberek voltak.Számos istenséget imádtak, mindenekelőtt azonban a középamerikai civilizációk hatalmas istenét, a "tollas kígyót", Quetzalcoatlt.A tanításai szerintük olyan vallásos gyakorlaton alapult,mely a fényt és a megismerést helyezte előtérbe, harmóniát és egyensúlyt teremtve az emberiség és a természet között.Az aztékok hite szerint Quetzalcoatl óriási segítséget nyújtott őseik művészeti és kulturális fejlődése során. Úgy tartották, bámulatraméltó palotákat építtetett, melyek a négy fő irány felé néztek, és kioktatta az embereket a vallásról, földművelésről, törvényről.Ő tanította meg nekik a matematikát és az írott nyelvezetet is, akárcsak a zenét és dalírást, a művészeteket és kézművességet,és különösen azt, hogyan munkálják meg az értékes fémeket és köveket. Ahogyan a korai spanyol krónikás, de Sahagún feljegyezte:A maga idejében Quetzalcoatl hatalmas gazdagságot fedezett fel... az eredeti türkizt, aranyat és ezüstöt, korallt és kagylót...és a drágaköveket.Ezáltal könnyen lehetséges az is, hogy éppen a nagy vezér tanította meg az aztékok őseit arra, hogy készítsenek el értékes kövekből olyan tárgyakat, mint akár a kristálykoponya is.Az mindig is tisztázatlan volt, hogy az eredeti Quetzalcoatl csupán istenség volt, vagy valóban élő személy, mindenesetre"sápadt bőrűnek és szakállasnak" írták le. Az aztékok szerint valaha élt is egy Quetzalcoatl nevű főpap, aki egy vallásos kultuszt vezetett,és egy apróbb birodalmat irányított, központjában Tulával.Akár istenség volt, akár ember, a történet úgy tartja, hogy Quetzalcoatl,aki a fényt képviselte, a sötét erők ellen küzdött Tulában.A sötétséget az olyan istenek képviselték, mint Tezcatlipoca, avagya "Füstölő Tükör", vagy Huitzilopochtli, az aztékok védő istensége,aki a Nap és a háború istene is volt. Az emberáldozat nyilvánvalóan már akkoriban is elterjedt gyakorlat volt Közép-Amerikában- a toltékok legalább annyira rögeszmésen viseltettek a halál és az emberáldozatok irányában, mint az aztékok -, csakhogy mindez nem képezte Quetzalcoatl tanításainak részét, és a hitvilág szerint éppen ez volt az a pont, ahol vitába szállt a körülötte lévőkkel.Végül elveszítette a küzdelmet a sötétség erőivel - különösen Huitzilopochtlival szemben maradt alul -, és rákényszerült,hogy elmeneküljön Tulából.



A legendák szerint "kincsét eltemette",és kígyók hátán "a tengereken át keletnek hajózott". Előtte azonban ígéretet tett rá, hogy visszatér, de némely beszámolók szerint csakis akkor, ha felhagynak az emberáldozatokkal; bár mások szerint a visszatérés az ősi kalendárium szerinti Egy Nád évében fog bekövetkezni.Hallgatva Quetzalcoatl és csatájának történetét a Huitzilopochtli által képviselt sötét erőkkel szemben, önkéntelenül is eltűnődtem rajta, lehet-e bármiféle köze a kristálykoponyáknak ehhez a nagy és bölcs tanítóhoz, aki nyilvánvalóan sokat tudott a drágakövekről,ásványokról és megmunkálásukról. Lehettek a kristálykoponyák olyan szépséges szimbólumok, melynek készítésére a rejtélyes tanító feltétlenül megtanította népét? Vagy a kristálykoponyák éppen Huitzilopochtlit és a sötétség erőit jelképezik?Nem sokkal azután, hogy Quetzalcoatl elmenekült, a XIII. század eleje körül, egy csapatnyi nomád tűnt fel Mexikó középső részén.Kezdetben úgy emlegették őket, mint "az embereket, kiknek arcát senki sem ismeri", később pedig ők lettek a magasztos aztékokká.Mint azt José Salomez Sanchez kifejtette, a törzs valódi eredete napjainkra már a mítoszok és a legendák ködébe veszett. Egyes beszámolók szerint a legendás Chicomoztocból származtak, "a hét barlang vidékéről" - ezt gyakorta tartják utalásnak arra a magasan fekvő, hegyvidékes részre, melyen oly sokáig tartott az átkelés, miután elindultak eredeti "anyaméhükből".

Ez a közös eredet - melyet azok az emberek osztottak meg, akik az út ideje alatt hét törzsre szakadtak szét - egy "Aztlan"-nak nevezett helyre mutat.Ezt többen tartják "tengeren túli országnak", "csodálatos városnak,mely egy szigetre épült", bár ennek később nyoma veszett.Számos beszámoló állítja, hogy az aztékok eredetileg északról érkeztek,ám a hit szerint az eredetileg Aztlanból érkező telepesek vándorlása roppant hosszú ideig, több évszázadig is eltartott, mialatt Mexikó pusztaságai és hegyei között kóboroltak, alkalmas helyet keresve új otthonuk megalapítására. A vándorlásról szóló számos történet utal arra is, hogy az aztékok átkeltek Michoacánon,"azok földjén, akik birtokolják a halakat" - és így vélhetőenaz Atlanti-óceánon is -, mielőtt elérhették volna végleges otthonukat.A legendák szerint a vándorlást a törzsek prófétái irányították,akik elmondták az embereknek, hogy ott fognak majd egy hatalmas várost emelni, ahol meglátnak majd egy sast, amint az kígyót tart a karmai között. A XIII. század elején az aztékok megérkeztek egy kiterjedt fennsíkra, több mint 7000 láb (2240 méter) tengerszint feletti magasságon. A völgy napjainkban szikkadt és száraz,de akkoriban két óriási tó is található volt itt, és így tökéletes helyként kínálkozott egy nagyobb népesség életkörülményeinek biztosítására. Valóban, amikor az aztékok megérkeztek ide, a fennsíkot már benépesítették a különféle törzsek, ráadásul az őslakosokban valamiért visszatetszést keltettek az új jövevények.Miután megtudták, hogy az aztékok letelepedésre alkalmas helyet keresnek, az egyik tó partjára irányították őket - olyan területre,mely hemzsegett a mérges kígyóktól - abban a reményben, hogy azok egyszer és mindenkorra véget vetnek a bevándorlásnak.1325-ben azután - nem messze a parttól, egy parányi szigeten -az aztékok nyilvánvalóan meglátták a jelet, melyet oly régóta kerestek- egy sas telepedett le az egyik kaktuszra, egy kígyóval a karmai között. Így hát boldogan telepedtek le azon a helyen, elkezdték fogyasztani a kígyókat, és még köszönetet is mondtak a helybélieknek, amiért ilyen csodálatos helyre irányították őket,ahol biztosítva van egyik kedvenc ételük folyamatos ellátása. Nádból és botokból szerény kivitelű templomot emeltek esőistenük,Tlaloc tiszteletére, aki a vizek és a termékenység istene is volt,majd nekiláttak lecsapolni a mocsarakat, öntözőcsatornákat vájtak a sziget talajába, és jövedelmező mezőgazdasági termelésbe kezdtek,különösen ami a kukoricát illeti.Az aztékok azonban hatalmas katonai potenciált is kiépítettek.

Zsoldosként bérbe adták erejüket a területen élő kisebb törzseknek,a nyers erőszakot hirdetve tanácsadóikká váltak, majd alaposan kizsákmányolták őket mindezekért cserébe. Hamarosan már alattomos és könyörtelen emberek hírében álltak, akik különös módon barátságos tónust ütöttek meg támadásaikat követően,ugyanakkor azok alatt nyomát sem lehetett náluk látni könyörületességnek vagy lelki aggályoknak. Ennek különösen elborzasztó példájaként José Salomez azt az esetet említette, amikor meghívtak egy szomszédos királyt egy ünnepségre, melynek során annak leánya iránti "megbecsülésüket" kívánták kimutatni. A király előreküldte lányát, és ő maga csak később csatlakozott a ceremóniához.Amikor elérkezett az ideje, hogy lánya is megjelenjék a lakomán,a király elborzadva látta, hogy egy azték harcos táncol be a színre, leánya frissen lenyúzott bőrében.Ezt követően az aztékok hatalmas birodalmat kovácsoltak össze.Ahogy gazdagságuk gyarapodni kezdett, két hatalmas várost is építettek aranyból és kövekből. A város a tavon Tenochtitlan néven volt ismert, ez a mai Mexico City; a másik, Tlatelco, valamivel északabbra - ma szintén a hatalmas és kiterjedt város része. Minden várost egymással kapcsolatban álló csatorna-, illetve öntözőhálózattal kötöttek egymáshoz, melyek ellátták azokat a környező hegyek friss vizeivel. Mindegyikük központjában egy hatalmas templom- és palotakomplexum magasodott, melyek otthont adtak az újsütetű királyoknak, arisztokráciának és szent embereknek,ezen felül helyszínként szolgáltak az aztékok számára temérdek istenük imádatára, melyek megkívánták a rendszeres emberáldozatot is. Tenochtitlan közepén építették fel az aztékok legmagasztosabb templomukat, mai nevén a Templo Mayort (főtemplomot).Uralkodóik és könyörtelen harcos-királyaik irányítása alatt kezdték az aztékok kiválasztott népnek tekinteni önmagukat.

Újraírták a történelmet, múltbéli győzelmeiket dicsőítették, és megsemmisítették az általuk leigázott törzsek valamennyi történelmi emlékét, hogy ne maradhasson bizonyíték, mely megkérdőjelezné az azték felsőbbrendűséget. Ők felelősek a vallási rendszer reformjáért is, mely során új megvilágításba került a rettegett nap és hadisten, Huitzilopochtli - természetesen Quetzalcoatl rovására.Az aztékok szupremációja Mexikóban azonban csak kevesebb mint egy évszázadig tarthatott, mert az egész birodalom alapjaiban rázkódott meg, amikor a XVI. század hajnalán megérkeztek a spanyolok. Az eseményt az azték szent emberek és az arisztokrácia néhány tagja vélhetően előre meglátta. Egyik katonai vezetőjük,Nezahualpilli, aki mágus és varázsló hírében is állt, állítólag már az 1500-as évek elején figyelmeztette az uralkodót, II. Moctezumáta "Nap fiainak" eljövetelére, és azokra "a különös és csodálatos dolgokra, melyekre az ő uralma alatt fog sor kerülni". A szóbeszéd szerint maga Nezahualpilli is úgy menekült meg a haláltól,hogy még a spanyolok érkezése előtt egy titkos barlangba vonult vissza.II. Moctezuma olyan uralkodó hírében állt, aki kritikusan szemlélte a vallási rituálékat, és a papi kaszt ezoterikus jóslatait;állítólag egyre inkább visszatetszést keltett benne számos, általa rossz előjelnek tekintett esemény. Mintegy 10 évvel a spanyolok megérkezése előtt egy vakítóan ragyogó üstökös tűnt fel az égbolton.De Sahagún elmagyarázza, milyen jelentőségű volt ez az esemény az aztékok számára:.. egy rossz előjel elsőként a mennybolton mutatkozott meg.Ez olyan volt, mint egy lángnyelv; mint a tüzes hajnalpír. Úgy tűnt, apró cseppekben hullani is kezdett a földre, mintha átlyuggatta volna az égboltot.Ezt követően az egyik azték istennő szentélye rejtélyes körülmények között tüzet fogott, és a tó vize gigászi hullámokat vetett,holott éppen szellő sem rezdült.

II. Moctezumáta

Mondják, hogy egy rejtelmes kő "beszélni is kezdett", és bejelentette Moctezuma birodalmának bukását. Keveset tudunk erről a kőről, azon túl, hogy úgy hivatkoznak rá, mint az "áldozat kövére",és hogy egy Azcapotzalco nevű helyen tartották. A spanyol Diego Durán korai megemlékezései szerint:A kő... ismét megszólalt. "Menj, és mondd meg Moctezumának,hogy lejárt az idő... Figyelmeztesd rá, hogy a hatalmának és az uralmának vége, hogy hamarosan látni és tapasztalni fogja személyesen is a véget, mely rá vár, amiért nagyobbá akart válni magánál az istennél is, mely a dolgokat irányítja."Magának Moctezumának szintén volt egy varázserejű tükre obszidiánból(vulkáni üvegből), melyet az eljövendő események előrelátásához használt. Állítólag amikor belenézett a tükrébe, "fegyveres férfiakat látott, szarvasok hátán ülve" - feltehetőleg így utalt a spanyolok lovaira, melyek ez idő tájt teljesen ismeretlenek voltak Amerikában.Moctezuma egybehívta szent embereit és jövendőmondóit,hogy megfejtse a végzetet, mondván:Ti ismeritek a jövőt... tudtok mindenről, ami csak az univerzumban történik... hozzáfértek mindahhoz, mely a hegyek szívébe és a föld közepébe lett zárva... látjátok, mi van a vizek alatt, a barlangokban, a talaj hasadékaiban, a lyukakban, és a zubogó forrásokban... Könyörgöm nektek, semmit se rejtsetek el előlem, és beszéljetek teljesen nyíltan."De azok nem voltak hajlandóak beszélni. Dühében Moctezuma börtönbe vetette valamennyiüket. Amikor azonban hallotta, hogy papjai egyáltalán nem esnek kétségbe ketrecükben, de "teli vannak örömmel és boldogsággal, és egyfolytában nevetgélnek maguk között", újra felkereste őket, és ezúttal szabadságukat kínálta cserébe,amennyiben beszélnek.Azt felelték neki, hogy amiért ennyire ragaszkodik baljós végzete megismeréséhez, el fogják mondani neki, mit olvastak ki a mennyek csillagjaiból, és mit tudtak meg a rendelkezésre álló hatalmak folytán: olyan bámulatos csodának fog áldozatául esni, melyhez hasonló végzetet még soha emberfiának nem kellett elszenvednie.Egyes beszámolók szerint Moctezumának annyira nem volt ínyére a válasz, hogy hagyta papjait és jövendőmondóit éhen pusztulni.1519 áprilisában az első spanyol hódító, Hernando Cortez, és parányi serege Veracruznál elérte a mexikói partokat.

Hernando Cortez

A helybéliek látták, ahogyan a hajók elvitorláztak az öböl partvonala mentén,majd jelentették is Moctezumának, hogy "egy hegyet láttak mozogni az öböl vizében". A beszámolók szerint a könyörtelen spanyol konkvisztádor parancsot adott rá, hogy valamennyi hajóját égessék fel, vagy süllyesszék el az óceán vizében, nehogy hadseregének egyetlen tagja is kísértést érezzen rá, hogy elszökjön a megpróbáltatások elől, hiszen az őslakosok ezerszeres túlerőben voltak velük szemben.Cortez azonban agyafúrt politikus és diplomata is volt: sikeresen győzte meg róla Tlaxcalans lakosait és több más törzset is, akik megelégelték alárendelt szerepüket, hogy egyesítsék erőiket a magasztos azték birodalom elpusztítása érdekében. Habár még nem tudhatott róla, a végzet máris az ő oldalán állt.Az Egy Nád éve járta, amikor Moctezuma hallott a "fehér kezűés arcú, hosszú szakállú" idegenekről, akik "szarvasok hátán lovagolva"keletről megjelentek a partokon, és vezetőjük azt követeli,hogy találkozhassék vele. Nem csoda, hogy összetévesztette Hernando Cortezt a visszatért nagy istennel, Quetzalcoatllal, aki a prófécia szerint eljött, hogy magáénak követelje jogos hatalmát.Ez a tévedés nem csak Moctezuma számára, de az egész azték birodalom szempontjából is végzetesnek bizonyult.Kezdetben Moctezuma nem is igazán tudta, mit tegyen. Úgy kellene fogadnia Cortezt, mint az istenek istenét, vagy kezelje inkább halálos ellenségeként? Ekkor valahogy elterjedt, hogy Huitzilopochtli hívei képtelenek lesznek megőrizni hatalmukat, ha egyszer azt maga Quetzalcoatl fogja majd visszakövetelni. Így azután Moctezuma Cortez és serege üdvözlésére sietett. Drágakövekből és virágokból font míves láncot akasztott a férfi nyakába, a szurukumadár tollából készült koronát ajánlott fel a számára, és utalt rá, hogy alázatos híveként felajánlja neki egész birodalmának irányítását, ha ez lenne, amire vágyik. Cortezt és seregét egyenesen Tenochtitlan szívébe kísérték, ahol az összegyűlt tömeg őket éltette, majd az uralkodói palota fényűző épületeit kínálták fel számukra lakóhelyül.A spanyolok alig mertek hinni a szemüknek. Az azték főváros messze nagyobb volt, mint Róma vagy Konstantinápoly, melyeket ők ismertek. 300000-es népességével a metropolisz ötször nagyobbnak számított abban az időben, mint London. A katonák közül többen Velencéhez hasonlították, míg mások azt hitték, a legendák elvarázsolt városába jutottak el, mondjuk Atlantiszra.Cortez egyik katonája, Bernal Díaz, így írt naplójában:Le voltunk nyűgözve, és azt mondtuk: olyan ez, mint azok a csodák, melyeket a legendás Amadísról mesélnek; hatalmas tornyaival, vízből kiemelkedő építményeivel, kőből felfalazott házaival. Katonáink közül néhányan még azt is megkérdezték,nem álmodjuk-e csupán mindezt.Voltak ott függőkertek, és hatalmas piacok, zsúfolásig telve arannyal, ezüsttel, jade-kővel, és mindenfajta élelmiszerrel. A királyi palota saját madárházzal és állatkerttel is büszkélkedhetett,ahol jaguárok, pumák és krokodilok éltek, a szakértő állatorvosi gárda felügyelete alatt. A szépség, a rend és a tisztaság fővárosa volt ez, melyhez foghatót a spanyolok még életükben nem láttak.Amennyire elteltek azonban a katonák a város szépségeitől,ugyanakkora volt a rémületük is a Templo Mayor láttán, mely a  fenséges metropolisz szívében helyezkedett el. Itt két központi, piramis alakú szentélyre bukkantak.

Az egyik Tlalocnak lett ajánlva,a víz és a termékenység istenének, a másik Huitzilopochtlinak, a Nap és a háború istenének. Több mint 100 lépcsőfok vezetett el a piramisok tetejére; de ezek mindegyike feketére volt elszíneződve,és vastagon állt rajtuk az emberáldozatok során kiömlött, majd odaszáradt vér. A levegő a halál nyirkos és rothadt leheletétől volt terhes.Az aztékok meghívták a spanyolokat is, hogy csatlakozzanak a Huitzilopochtli tiszteletére megült ceremóniához. Amint megkezdődtek a rituális táncok, és az aztékokat teljesen lefoglalták az ünnepségek, a spanyolok megragadták a pillanatot a támadásra.Az azték nemesség valamennyi prominens tagját megölték, és egyetlen éjszaka leforgása alatt legkevesebb 10000 embert mészároltak le. Az aztékok közül néhányan megkísérelték megállítani őket, elcsalogatva őket a városból, de a spanyolok helyi szövetségeseikkel tértek vissza, és a korábban épített 13 dereglye segítségével ostrom alá vették a várost. Tenochtitlan végül 1521. augusztus 13-án esett el. Magát Moctezumát is fogságba ejtették, majd kivégezték; ezreket gyilkoltak le, és az utcákon csak úgy hömpölygött az új spanyol uralom első áldozatainak vére.Az ezután következő években azok, akiket nem öltek meg a behatolók,a járványoknak és betegségeknek estek áldozatul. A spanyolok által behurcolt himlő, kolera, kanyaró és sárgaláz ismeretlen volt az amerikaiak előtt, így semmiféle immunitás nem alakulhatott ki bennük ezek ellen. A háború és a betegségek következtében az őslakosság megtizedelődött, és 20 esztendő leforgása alatt 10 millióról alig több mint 2 millióra csökkent.

Visszatérve a múzeumra, lenyűgözve meredtünk a spanyolok által elpusztított azték főváros méretarányos makettjére; és egy hatalmas kőlapra, melyet részletesen kidolgozott faragások borítottak,olyan pozícióban ábrázolva az embereket, mintha azok éppen haláltusájukat vívnák. José elmagyarázta, hogy ez volt az az áldozati kőtábla, melyet az azték piramisok tetején helyeztek el, hogy az áldozási ceremóniák során lássák hasznát. Többet is meg akartunk tudni az emberáldozás azték gyakorlatáról, miután feltételeztük,hogy valamilyen módon a kristálykoponyáknak is köze lehetett mindehhez.José kifejtette, hogy az aztékok gyakorlatilag az egész birodalmat az emberáldozatok vérére építették fel. A legfőbb áldozatok azok az ellenséges katonák voltak, akiket a harcban ejtettek fogságba,és gyakorlatilag az egész katonai gépezet azért jött létre,hogy ellássa a fővárost a megfelelő számú alannyal az áldozatok bemutatásához. A két fontos tartópillér, a háború és az emberáldozat,ily módon egymást táplálta, ami a birodalom konstans ütemű terjeszkedését is eredményezte.Senki sem tudja pontosan, hány embert áldoztak fel az aztékok.A spanyol hódítók első hulláma minden bizonnyal kialakíthatta a maga becslését, végigtekintve az aztékok tzompantlinak nevezett koponyatartó állványain, melyek néhány példányát a mai napig gondosan őriznek a múzeumban. A feláldozás után ugyanis- melynek során rendszerint kitépték az áldozat szívét, és magasra feltartották a levegőbe - általában a lefejezés következett.

A testétől megfosztott fejet karóba tűzték, és párhuzamos sorokban helyezték el a koponyatartó állványok mentén. A koponyatartókat a város szívében állították ki, a nagy piramisok és a labdajátéktér mellett.Bernal Díaz megpróbálta számba venni a kiállított emberi koponyákat,amikor a spanyolok első hulláma megérkezett, és úgy becsülte, hogy legkevesebb 100000 darab volt belőlük. Két harcostársa állítása szerint a pontos számolást is elvégezte, és a 136000-es számmal állt elő; megjegyezve, hogy a koponyák a bomlás és rothadás különböző stációiban leledzettek.A későbbiekben találkoztunk egy kortárs "azték pappal",Tlakaeletl mesterrel, aki állította, hogy az aztékok emberáldozatairól terjengő történetek meglehetősen túlzóak. Elmondta nekünk,hogy a spanyol hódítók elemi érdeke volt brutális vadállatként beállítani az őslakosokat, hogy saját tetteiket igazolhassák,amikor szinte teljes körű genocídiumot (fajirtást) hajtottak végre Közép-Amerika lakosainak körében. A koponyatartók, állította,valójában az ősi aztékok naptárrendszerének részét képezte, és a fejek olyan emberekhez tartoztak, akik természetes halált haltak.A tartó használata szerinte némiképp az abakuszhoz hasonlítható,ahol a fejek segítettek az idő nyomon követésében.Akármi is az igazság ebben a kérdésben, a további részletek,melyeket José a rendelkezésünkre bocsátott, világosan utaltak rá,hogy az ősi aztékok gyökeresen más nézetet vallottak az emberáldozatról,mint ami modern nyugati világunk hozzáállását jellemzi.Annak érdekében, hogy az áldozatokhoz megfelelő számú fogoly álljon rendelkezésre, az aztékok egész sor rituális háborút indítottak a szomszédos államok ellen, melyeket a "virágok háborúja" néven ismerünk. A jaguár bőrbe öltözött "jaguárlovagok", a sasfőt mintázó sisakba bújt "sasharcosok", és a többiek - akik nem viseltek semmi különlegeset, csak egy emberi koponya alsó állkapcsát a sajátjuk felett - irányítása alatt ütközetbe induló azték harcosok csak ritkán végeztek ellenfeleikkel a csatatéren, e helyett inkább a rituális emberáldozatokra tartogatták őket. Különös dolog,hogy miután fogságba esett, a fogoly többé már nem volt ellenség,hanem az istenek küldötte. Amikor egy harcos foglyul ejtett valakit,mindig kijelentette, "Itt az én szeretett fiam", mire a fogoly szertartásosan így válaszolt, "Itt az én mélyen tisztelt atyám".

Az aztékok és számos szomszédjuk számára nagy tisztességnek számította feláldoztatás, és az áldozat szinte az istenekével vetekedő méltóságra tett szert általa.Ami azt illeti, a feláldozás vélhetően olyan tiszteletre méltó módja volt az elmúlásnak, hogy az aztékok nem kizárólag ellenségeik részére tartották fenn; az áldozatok sokszor éppen saját soraikból kerültek ki. Gyakorta választottak ki egy bizonyos napon,megfelelő asztrológiai jegyben született fiú gyermekeket már születésük pillanatában, hogy azután feláldozásukig más családoknak adják át őket nevelésre. Egy ilyen gyermek számára meghalni a templomnál egész egyszerűen az élet végső és egyetlen célja volt.A pubertáskort követően, néhány hónappal a nagy nap előtt,az áldozathoz gyönyörű arát adtak feleségül, hogy azzal éljen, és megtanították rá, hogy sípon gyönyörű dallamokat játsszék. Amikor azután eljött a nap, tarka köntösökbe öltöztették, bokái körül csengők csilingeltek, nyakában virágok illatoztak. A piacon hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy üdvözölje, amikor elhalad az áldozat ipiramis felé. Miközben megmászta az építményt, a gyönyörű dallamokat játszotta, hogy azután darabokra zúzza agyagsípját a piramis tetejének közelében. Elérve a tetőpontot egy dolowachinak nevezett fájdalomcsillapító és nyugtató italt itattak vele, miközben a papok összegyűltek a ceremóniára. De Landa szerzetes szavaival:Hivalkodó parádé keretében mutogatták... majd elhelyezték az áldozati kövön. Négyen megfogták a kezét és a lábát, ahogyan kitárt tagokkal feküdt...Az ital abban is segített, hogy az áldozat mellkasa ellazuljon, és az áldozati kő görbületéhez illeszkedve megkönnyítse a kés behatolását.Ekkor lépett elő a hóhér, egy pattintott kő késsel (vagy vulkániüveg pengével) a kezében, majd nagy szakértelemmel megejtette a bemetszést a bal oldali bordák között, a mellbimbó alatt; majd belesüllyesztve kezét a hasadékba, vérengző tigrisként kitépte a még élő szívet.A még verdeső szívet ezután magasan feltartotta az ég felé, áldozatul a napistennek, Huitzilopochtlinak. A vér, "az isteni víz"ömlött a testből, miközben a szívet, a cuauhnochtlit, egy tálban elégették.A holttestet ezután ledobták a piramis oldalán, emlékeztetőül a mitológiai küzdelemre Huitzilopochtli, és isteni nővére,Coyolxauhqui között, akit az isten állítólag meggyilkolt.

Coyolxauhqui

A hullát ezután lefejezték, a fejet pedig a koponyasoron karóba húzták.A test megmaradt részét darabokra aprították; a húst az arisztokrácia tagjai között osztották szét, a rituális kannibalisztikus étkezések céljaira, melyeket szintén Coyolxauhqui tiszteletére ültek.A Templo Mayor múzeumában a későbbiekben belebotlottunk egy Coyolxauhquiról készült kőfaragásba. Ez azt a pillanatot ábrázolta,amikor halálát lelte isteni testvére kezei által. Coyolxauhqui fejét és végtagjait levágták, derekánál egy hatalmas koponya díszeleg.A legtöbb archeológus úgy tartja, hogy a koponya a halál pillanatát jelképezi, és ami megmaradt az istennőből ebben a mindennapi dimenzióban, ebben a "köztes világban". Be kell vallanom,hogy eljátszottam a gondolattal, hogy mi van akkor, ha a derekához kötözve az ábrázoláson éppen egy kristálykoponya látható.Akárcsak a templomi feláldoztatás, a csatatéren halt halál istiszteletre méltó volt az aztékok szemében. Végtére is, számtalan azték harcos vesztette életét aközben, hogy foglyot próbált ejteni,így bizonyos fokig az emberáldozatoknak kijáró méltóság a harcban elesett hősöket is megillette. Egy ősi azték dal meglehetős szabatossággal fogalmazza meg azt az érzést:"Nincs olyan semmi, mint a harcban halt halál,Hasonló a virágos halálhoz,Mely oly értékes annak, ki életét adja.Bármily messze lássak,Ez szívemnek vágya."Kiemelt fontosságú volt az is, hogy valaki pontosan hogyan hal meg. Mint azt José kifejtette: - Ez határozta meg, hogy az illetőt miképpen temették el; magzati pózban egy agyagedényben, vagy kiterjesztett tagokkal fekve valaki más sírboltjában.Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az aztékok hite szerint a halál módja sokkal inkább meghatározta a másvilági elbánást, mint valakinek az élete - ahogyan azt a keresztény hitrendszer feltételezi.Harcosként vagy emberáldozatként meghalni - mely minden halálok legnemesebbikének számított - biztosította az illető helyét a paradicsomban.A halált követően a harcos lelke eltávozott a Nap házába, ahol az azután következő négy évben elkísérte a napot mindennapos útja során az égbolton, nyilakat lőve ki rá, hogy tovább mozgassa égi pályáján.

Miután bevégezték ezt a feladatot, a harcosok lelke pillangókká és kolibrikká változott, és azok békében éltek egy virágokkal teli paradicsomi kertben. Napjaikat azzal töltötték,hogy nektárt szürcsöltek a virágok kelyhéből, dalokat énekeltek, és történeteket meséltek a ragyogóan tündöklő Napról.Az asszonyok, akik a gyermekszülés "csatájában" estek el,ugyanezt az utat tették meg ebbe a napfényes paradicsomba. Ha valaki vízbefúlás vagy villámcsapás következtében hunyt el, hasonló végzet várt rá, azzal a kitétellel, hogy egy vizes paradicsomba került, mely felett Tlaloc, az esőisten uralkodott.Ha azonban az átlag halandók természetes halála vetett véget az életnek, az igazi küzdelem csak a halál után kezdődött meg.A léleknek hosszú és fáradságos utat kellett megtennie az alvilágban,melyet "Mictlannak" neveztek, mielőtt végső nyugodalmat lelhetett. Mictlan volt a sötétség, félelem és reszketés hona, émelyítő,rothadt szagokkal tele. A pokolnak eme azték verzióján Mictlantecuhtli, a Nagy Halálúr uralkodott feleségével, Mictlancihuatllal az oldalán.A múzeumban számos szobrot, és egyéb, főként agyagalapú műtárgyat láthattunk, mely a halál e két istenségét ábrázolta.Mictlantecuhtli láthatóan többféle alakot is képes volt magára ölteni;néha valódi emberi teste volt, de gyakorta nem állt másból,csak csontvázzá aszott emberi maradványokból. Az egyetlen dolog,ami állandónak tűnt a karakterében, az arca volt, melyet mindig hús nélküli emberi arcként jelenítettek meg, rendszerint kidülledt szemmel. Hasonlóképpen felesége arcát is egy koponya szimbolizálta, és számos őt ábrázoló szobornak találhattunk egy koponyát a nyakában, illetve parányi koponyákból álló egész füzért a feje tetején.Megkérdeztem Josétól, lehetett-e ezeknek az istenségeknek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz. A férfi elmondta, hogy mielőtt erre a következtetésre jutnánk, emlékeztetnie kell arra, hogy a koponya képe szinte mindenhol megtalálható az azték művészeti ábrázolásokban, és az számos egyéb istennel is kapcsolatba hozható.Quetzalcoatl egyik ellenlábasát, a fekete Tezcatlipocát, vagyis "Füstölő Tükröt" szintén gyakorta ábrázolták koponyával a feje helyén. Akárcsak Huitzilopochtli, ő is a konfliktus és a változás erőit képviselte, és baljós, sötét erők birtokosának hitték. Tezcatlipocának állítólag egy sötét obszidián tükör volt a bal lába helyén,egy mágikus "füstölő tükör", mely lehetővé tette számára,hogy nyomon kövesse az istenek és az emberek cselekedeteit,bármerre is jártak azok.

A tény, hogy feje helyén egy koponyával ábrázolták, és hogy képes volt belelátni más dimenziókba, egyaránt utalhat egyféle kapcsolatra az isten és a kristálykoponyák közt. Csakhogy, mint azt már láthattuk a British Museumban,Tezcatlipoca koponyáját rendszerint vörös és fekete csíkokkal tarkítva jelenítették meg.Ekkorra már találkoztunk egy több mint 15 láb (4 méter) magas,és több mint 10 tonna tömegű óriási szoborral is. Ezt eredetileg a XIX. század elején fedezték fel, de a mexikói hatóságokat nyilvánvalóan olyan mértékű rettegéssel töltötte el a látványa,hogy azonnal vissza is temették. Bár szóba került, hogy a visszatemetéssel valójában el szerették volt kerülni annak szégyenteljes megvallását, hogy képtelenek magyarázatot találni arra, miként voltak képesek a "primitív" és barbár aztékok egy ilyen tárgy előállítására;ennek éppúgy oka lehetett egy politikai manőver is,mely az aztékok örököseit kívánta megóvni a fájó sebek feltépésétől,melyet kultúrájuk spanyolok általi elpusztításának emléke okozhatott volna.A szobor egy eredeti azték istennőt ábrázolt, aki Coatlicue,avagy "a kígyószoknyás nő" nevet viselte.

Coatlicue volt valamennyi azték istenség ősanyja, a Föld istennője, és ezáltal az élet és a halál ura. A szobor megtekintése valóban felkavaró élmény. A fej egész egyszerűen nem is került ábrázolásra - az istennő arca vélhetően túlságosan is borzasztó volt a halandó tekintetek számára-, helyette két tekergőző kígyó utal a kilövellő vérre azon a helyen,ahol lennie kellene. Az istennő szoknyáját kígyók alkotják,melyek, levetve bőrüket, a halál és a megújulás örökös ismétlődésére utalnak; ráadásul karmai is vannak, melyek a természet destruktív jellegét hivatottak kidomborítani. Nyaka körül levágott kezekből és emberi szívekből font füzért visel, derekánál egy újabb hús nélküli koponya mered ránk. Akárcsak Mictlantecuhtlinak,neki is kidülled a szeme, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy az istennő nyomon követi mind az életet, mind a halált; bár engem ismét annak mérlegelésére késztetett, hogy lehet-e ennek bármiféle köze a kristálykoponyákhoz.Igazán az tűnt lenyűgözőnek ebben az óriási szoboralakban,hogy - bár Coatlicue a Föld, és így az élet istennője volt - a halál valamennyi kellékével felruházták. José kifejtette, hogy a mezoamerikai kultúrákban mindig is megtalálható egy furcsa kettősség az élet és a halál erői között. A Föld istennőjének megvan rá a hatalma,hogy új életet teremtsen, de el is veheti azt. Ahogyan a Földanya is nekünk adja az életünket, hogy azután halálunk óráján elvegye tőlünk.Az ősök világképének valamennyi aspektusát áthatotta az a nézet,hogy élet és halál ugyanazon érmének egymástól elválaszthatatlan két oldala, melyek nem létezhetnek egymás nélkül. Közép-Amerika őslakosai számára tehát értelmetlen lett volna a haláltól rettegni, vagy megpróbálni az egész problémakört a szőnyeg alá seperni, ahogyan mi hajlamosak vagyunk tenni napjainkban.A halál egyszerűen utazás volt egy másik helyre; rendszerint olyan esemény, melyet alig vártak.Ez az eltérő attitűd az élet és halál dolgában a pokol azték verziójában is kifejezésre jut. Habár rengetegen megmártóztak az alvilágban,az mégsem volt az az örökkévaló kárhozat, amilyennek a keresztény nézőpont láttatta. Akárcsak az eredendő út az anyaméhből az élet kezdete felé, az utazás át az alvilágon sötét volt, és meglehetősen körbehatárolt, de végül, amikor az egyén elérte avégső megnyugvást, már maga az alvilág sem tűnt olyan rossz helynek.Miközben Coatlicue óriási szoboralakját szemléltük, eltöprengve élet és halál kérdésén, José közölte, hogy van itt másvalami is,amit meg akar mutatni nekünk.

Egy kis oldalhelyiségbe vezetett bennünket a múzeum azték főcsarnokából, és megmutatta nekünk,mi található az egyik üvegvitrinben. Egy 12 parányi csontkoponyából álló nyaklánc függött itt, láthatóan helyet kínálva magán egy tizenharmadik darabnak is. A kísérőcédula szerint a leletet Guerrero államban találták, és az i. sz. 1000. esztendő környékére datálható.José elvezetett bennünket egy másik vitrinhez is, és megkért,hogy nézzük meg közelebbről is a tartalmát. Átkukucskálva az üvegen nem kis meglepetésünkre két parányi kristálykoponyát fedezhettünk fel. A koponyák mindössze 2 hüvelyk (5 centiméter) magasak voltak, és egy függőleges furat futott bennük végig. A megmunkálás meglehetősen durvának hatott, de mindkettő csodálatosan áttetsző volt. Egyikük az azték, másikuk a mixték (egy szomszédos kultúra, melyet az aztékok leigáztak) címkét viselte. Több részletet innen nem tudhattunk meg.Meg voltunk döbbenve. Még fel is kiáltottam: - Ezek szerint mégis csak aztékok készítették a kristálykoponyákat!José azonban késedelem nélkül lehűtött, hogy a kérdés korántsemilyen egyszerű. Elmondta, hogy valójában senki sem tudja, mit képviseltek ezek a koponyák, vagy hogy mire használták őket; sőt ami azt illeti, azt sem, hogy valójában honnét származnak. A koponyák azért kapták az azték, illetve mixték címkét, mert ez volt minden, amit a múzeum feljegyzései elmondtak róluk. Ezek a nyilvántartások még a tizenkilencedik század közepéről származtak,ugyanakkor nem tartalmaztak részletes feljegyzéseket arról,hogy pontosan melyik régészeti ásatás során kerültek elő a leletek.Lehet, hogy egyáltalán nem is ásatás útján bukkantak rájuk.

/Forrás:The mystery of the crystal skulls/

Az UFO jelenségekkel is foglalkozó új magyar nyelvű tévéműsor indult

A Fix HD Enigmája után péntek este egy újabb, megmagyarázatlan jelenségekkel, így az UFO jelenséggel és a földönkívüliekkel is foglalkozó tévéműsor indult útjára 'Hihetetlen' címmel a Hatos Csatorna nevű televízióadón. A heti ötven perces műsoridőt főként korunk megoldatlan rejtélyeinek feltárására szánják a készítők.

Az első adásban a két műsorvezető, Szűcs Róbert, a 'Hihetetlen' című havilap főszerkesztője és Dombóvári Gábor, a témában meglepően otthonosan mozgó ismert televíziós személyiség, betekintést adott a későbbi műsorok igencsak változatos tartalmába. A rövid filmrészletekkel megszakított beszélgetés során - egyebek mellett - szó esett a Földet ősidők óta látogató idegenekről, illetve ennek a világ különböző részein fellelhető bizonyítékairól is.

Az új adásokat ezentúl minden páratlan héten péntek esténként 21 órától, az ismétlést pedig az azt követő szombat délután 15 órától sugározza a Hatos Csatorna, melynek adása a televízió honlapján élőben is nézhető. Később az egyes műsorok a honlapról is visszanézhetők lesznek.

/ittvanak.hu/