.

Feedek
Megosztás
HTML

Michael A. Cremo:Az emberi faj rejtélyes eredete

Az emberi faj rejtélyes eredete c. könyv olyan bizonyítékokat tár elénk, amelyek alátámasztják azt, hogy a jelenleg ismert darwini elképzelés nem helyes. Michael A. Cremo ismeretterjesztő előadása könyvének anyagából. Az emberi faj rejtélyes eredete című könyv 1997 novemberében jelent meg magyar nyelven, s gyors egymásutánban még kétszer került kiadásra. Ebben az időben Michael A. Cremo hazánkban járt, s nyilvános előadásokon, egy vitafórumon, televízió- és rádióműsorokban, valamint a sajtó képviselői számára adott interjúkban mutatta be kutatómunkája eredményét. Az alábbiakban nyilvános, diavetítéses előadásának rövidített formáját közöljük.

Michael A. Cremo

 

"Nagy tisztelettel adózom Charles Darwin és korai követői előtt, hiszen hasonló helyzetben voltak, mint amilyenben én vagyok most, és azt hiszem, nagyon nagy bátorságra volt szükségük, hogy megtegyék azt, amit tettek.

A darwinizmus alapvető tétele az, hogy a hozzánk hasonló emberi lények primitívebb elődökből fejlődtek ki. Először a mai majmok és emberszabású majmok ősei léteztek, utána az ember elődei, a majomemberek illetve ősemberek, végül pedig a hozzánk hasonló emberi lények. Az emberi faj eredetével kapcsolatos kérdésekre azonban másféle válaszok is vannak. Amikor az emberek a darwini elmélettel szembenálló véleményeket hallanak, általában azt gondolják, hogy ezek biztosan a Bibliából származnak.Engem az inspirált a kutatásra, hogy huszonöt éven keresztül tanulmányoztam India ősi írásait. Ezek az ősi szanszkrit írások többek között arról számolnak be, hogy a hozzánk hasonló emberi lények rendkívül hosszú időn keresztül éltek együtt majomemberszerű élőlényekkel. Más szóval, a majomemberek elképzelése nem egy új dolog - ezek az ősi írások is hasonló élőlényekről beszélnek. Nagyon érdekesnek találtam ezt, s azon tűnődtem, vajon létezik-e valamiféle kézzelfogható bizonyíték, amivel ez alátámasztható lenne.Egyesekben persze felvetődhet az, hogy megfelelő dolog-e tudományos kutatómunkát végezni ősi könyvekből származó elgondolások alapján. De ha szigorúan tudományos szempontból nézzük, teljesen mindegy, honnan származik egy elképzelés: jöhet a saját elménkből, egy ősi könyvből, egy barátunktól - a lényeg az, hogy van-e olyan bizonyíték, amely alátámasztja az elméletet. Nyolc éven keresztül teljes körű régészettörténeti kutatómunkát végeztem.Általában azt halljuk, hogy az összes valaha felfedezett bizonyíték az emberi evolúció bevett elméletét támasztja alá. Az alaptörténet úgy szól, hogy körülbelül kétmilliárd éve kezdődött el az élet a bolygón, s úgy ötvenmillió éve jelentek meg a legelső majmok és emberszabású majmok. Mintegy 4-5 millió évvel ezelőtt jelentek meg az első ősemberek, az Australopithecusok, körülbelül száz- vagy kétszázezer évvel ezelőtt pedig a legelső modern típusú emberi lények. És általában azt halljuk, hogy az összes felfedezett bizonyíték ezt a bevett forgatókönyvet támasztja alá.Nyolcéves kutatómunkám alatt azonban arra a felfedezésre jutottam, hogy az utóbbi százötven évben a régészek és az antropológusok hatalmas mennyiségű olyan bizonyítékot fedeztek fel, amelyek azt támasztják alá, hogy e hosszú idő szinte teljes tartamán keresztül olyan emberi lények, amilyenek mi is vagyunk, ugyancsak léteztek a bolygón. Ezeket a leleteket szakavatott régészek, geológusok és paleontológusok fedezték fel, tudományos folyóiratokban számoltak be róluk, és tudományos konferenciákon vitatták meg őket. De azt találjuk, hogy e leletanyag teljes egészében hiányzik a mai kézikönyvekből. Miért van ez? Erről a Tiltott régészet című könyvemben beszélek, amelyben több száz olyan esetet mutattam be, amelyek azt bizonyítják, hogy sok millió évvel ezelőtt is léteztek emberi lények.A könyv nagy figyelmet keltett a tudományos világban. És nem csupán negatív reakciókat váltott ki, pozitív visszajelzések is vannak. Például az egyik tudománytörténeti folyóiratban, a könyv egyik precenziójában az állt, hogy előttem még senki nem pillantott bele ilyen mélyen a régészet történetébe. A világ számos egyetemén, régészeti tanszékén is beszéltem, s számos régészeti konferencián tartottam előadásokat. Mindig azt hangsúlyozom, hogy legalább tudniuk kell az összes olyan bizonyítékról, ami tanulmányaikhoz, kutatási területükhöz tartozik. Azt mondom nekik: "Bármit is szeretnétek kezdeni ezekkel a bizonyítékokkal, az a ti dolgotok, de legalább tudatában kell lennetek minden létező leletnek. Talán úgy ítélitek meg, hogy a bizonyítékok egy része elfogadható, egy másik része viszont nem, de legalább tudnotok kell róla, hogy léteznek."Miért hiányzik annyi lelet a mai szakkönyvekből? Ennek az oka egy olyan folyamat, amit én tudásszűrésnek nevezek. Azok a jelentések, leletek, amelyek összhangban vannak az általánosan elfogadott elméletekkel, nagyon könnyen átjutnak ezen a szűrőn. Azokat a jelentéseket pedig, amelyek élesen szemben állnak az elfogadott elméletekkel, általában elutasítják. Így vagy feledésbe merülnek, vagy mellőzik, illetve bizonyos esetekben elhallgatják, tudatosan eltussolják őket.

Ma este csak egy párat szeretnék megosztani Önökkel abból a több száz esetből, amiket a könyvemben részleteztem. Az esetekkel kapcsolatban két szempontot fogunk figyelembe venni. Először is az ember rendkívül ősi múltjának tényleges bizonyítékait, másrészt pedig a tudásszűrés folyamatát vizsgáljuk meg, és megpróbáljuk feltárni annak az okát, hogy miért nem hallunk manapság ezekről a leletekről. Mivel a régészetnek az egész történetét megvizsgáltam, a ma este bemutatásra kerülő esetek egy része természetesen régebbi, más leletek viszont újabb keletűek.

Az első eset egy múlt századbeli kaliforniai felfedezés. Aranylelőhelyre bukkantak Kaliforniában, s bányászok dolgoztak a helyszínen, hogy felszínre hozzák az aranyat. Vájatokat fúrtak a sziklába, s az aknákban, több ezer lábnyi mélységben, olykor emberi csontvázakat, lándzsahegyeket és mindenféle kőeszközt találtak a hegy különböző pontjain. Ezekben a leletekben az a szokatlan, hogy a szikla, amelyben találták őket, a korai eocén időszakból való, vagyis több mint ötvenmillió éves. A geológusok nagyon alapos vizsgálatnak vetették alá a helyet, s mind egyetértettek abban, hogy a rétegek ilyen idősek. Persze a modern régészet szemszögéből ez igencsak meghökkentő dolog. Senki nem számított arra, hogy olyan bizonyítékra bukkannak, ami az ember ötvenmillió évvel ezelőtti létezését támasztja alá. De a bizonyíték ott van, s a tudományos világnak Dr. J. D. Whitney számolt be róla, aki akkoriban Kalifornia állami geológusa volt. Egy nagy könyvet írt a leletekről, amit a Harward Egyetem adott ki.Miért nem hallunk manapság ezekről a felfedezésekről? Ez Dr. William Holmesnak, a washingtoni Smithsoni Intézet tudományos munkatársának köszönhető. Azt mondta, hogy ha Dr. Whitney értette volna az emberi evolúció modern elméletét, akkor nem hozta volna nyilvánosságra a felfedezéseit, az elébe táruló bizonyítékok hatalmas mennyisége ellenére sem. Más szavakkal, hogyha a leletek nincsenek összhangban az elfogadott elmélettel, akkor, bármilyen meggyőzőek is, félre kell őket tenni. Sajnálatos dolognak tartom, hogy a tudományos közösségen belül van egy réteg, amely inkább ideológiai, politikai mintsem tudományos okok miatt kötelezi el magát a darwinizmus mellett. S ez a leletek kezelésé-ben is megmutatkozik. A tudásszűrés folyamata ez, ami mind a mai napig tart. Tavaly egy televíziós műsorban szerepeltem, amit az MBC, az Egyesült Államok legnagyobb tévétársasága készített. A tévéprogram Az ember rejtélyes eredete címet viselte. A műsor készítése során azt javasoltam a producereknek, hogy menjenek el a berkeleyi Kalifornia Egyetemen lévő Természettudományi Múzeumba, ahol e leletek találhatóak, s filmezzék le őket. Nem mondom most el az egész történetet - a lényeg az, hogy a múzeum vezetői mindenféle kifogásokat találtak, s végül nem engedték meg, hogy a tévétársaság lefilmezze a leleteket. Ez egy valódi "X akták" eset, s nem egy olyan dolog, ami csak a televízióban történik.A tudományos közösségen belüli politikai rétegben nagy felháborodást keltett, amikor a műsort leközölték a televízióban. A vezető tudományos szervezetek tagjai arra akarták rávenni a kormányt, hogy büntesse meg az MBC tévétársaságot, amiért az amerikai népnek bemutatta a műsort. Megpróbálták rábírni a Szövetségi Kommunikációs Bizottságot (ami az Egyesült Államok kormányának az a szerve, amely a tévétársaságok számára kiadott engedélyekért is felelős), hogy több millió dollárral büntesse meg a tévétársaságot a műsor bemutatása miatt. Noha a próbálkozás nem járt sikerrel, maga a tény, hogy ilyen irányú erőfeszítéseket tettek, azt mutatja, hogy van egy réteg a tudományos közösségen belül, amelyik nem szívesen látná, ha nyílt párbeszéd folyna az emberi eredettel kapcsolatos összes bizonyítékról.

Vajon manapság is tesznek-e hasonló felfedezéseket? - kérdezhetné valaki. Az előbbi leletek kora 40-50 millió év, amikor, a bevett elmélet szerint, még csak a legelső majmok és emberszabású majmok léteztek. S ahogy mondtam, azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy rendben van, a múlt században történhetett ilyesmi, de vajon fedeznek-e fel manapság is ehhez hasonló dolgokat? A válasz: igen, ma is fedeznek fel ilyen leleteket. 1979-ben Afrikában, Tanzániában, Mary Leakey több tucat lábnyomot talált. A fizikai antropológusok, akikmegvizsgálták a lábnyomokat, azt állították, hogy azok teljesen megegyeznek a maiember lábnyomával. De olyan kőzetben találták őket, ami majdnem négymillió éves. A jelenlegi elképzelések szerint abban az időben nem létezhettek olyan élőlények, melyek ilyen lábnyomokat tudtak volna hagyni. Akkor viszont milyen magyarázatot próbálnak adni ezekre a lábnyomokra? Azt mondják, hogy négymillió évvel ezelőtt élt egy majomember Kelet-Afrikában, amelynek a lábnyoma pontosan olyan volt, mint a miénk, s ő hagyta ezeket a nyomokat. Ez egy nagyon érdekes javaslat, de nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték, amivel alátámasztható lenne. Az akkoriban létező majomembernek, az Australopithecus afarensisnek a csontjait már megtalálták. Megtalálták a lábcsontjait is, ám a lábujjai sokkal hosszabbak, mint az emberi lábujjak. Egy ilyen láb nem tudott volna olyan lábnyomokat hagyni, mint amilyeneket Mary Leakey talált Tanzániában. A tudomány csak egyetlen olyan élőlényt ismer, ami ilyen lábnyomokat hagyhatott maga után: ez a hozzánk hasonló emberi lény.Egy másik példa a tudásszűrésre. Mexikóban, egy Hueyatlaco nevű helyen, az antropológusok árkokat ástak a földbe, s nagyon fejlett kőeszközökre bukkantak. A kőeszközök korát megállapítandó, megkértek egy geológust, hogy határozza meg a kőzetréteg korát, amelyben találták őket. A geológus, Dr. Virginia Steen-McIntyre, munkatársaival együtt négy különböző módszert használt a lelőhely korának meghatározására, s mindegyik módszer kb. háromszázezer éves kort mutatott. Ez két ok miatt is különös. Az egyik az, hogy ebben az időben sehol a világon nem létezhettek olyan élőlények, akik ilyen eszközöket tudtak volna készíteni. Másrészt Észak-Amerikában, kb. harmincezer évvel ezelőttig nem is élhetett emberi lény. Tehát az, hogy hozzánk hasonló, háromszázezer évvel ezelőtt élő emberek bizonyítékaira bukkantak Mexikó területén, meghaladta azt, amit az antropológusok el tudtak fogadni, ezért megtagadták, hogy nyilvánosságra hozzák a geológus kormeghatározását. Ehelyett húszezer évben határozták meg a lelőhely korát. A geológus pedig, aki a háromszázezer éves kormeghatározást adta, nagyon nagy nehézségekkel találta magát szembe a szakmájában, melyet végül fel kellett adnia. Amikor cikket írtam e felfedezésekről, eredetileg a kőeszközökről készült fényképeket akartam hozzá felhasználni, de amikor engedélyt kértem az antropológusoktól a fényképek megjelentetésére, azt válaszolták, hogy csak abban az esetben járulnak ehhez hozzá, ha nem említem meg a lelőhely háromszázezer éves korát. Ez egy újabb példa a tudásszűrés folyamatára.Természetesen hosszasan folytathatnánk a sort; több száz ilyen esetről tudnék Önöknek beszámolni, sok héten át beszélhetnék róluk.

A kőeszközök nagyon fontos régészeti leleteknek számítanak. A múlt évszázadban Carlos Ribeiro, Portugália vezető geológusa sok száz kőeszközt fedezett fel húszmillió éves kőzetrétegekben. Hasonló korú kőeszközökre bukkantak Franciaországban is, melyekről a Francia Tudományos Akadémia tudományos folyóirataiban jelentek meg beszámolók. Egy német geológus, az Indiai Geológiai Szolgálat szakembereivel együtt húszmillió éves leleteket fedezett fel Burmában. A felfedezések eme nagyon érdekes sorát, a 40-50 millió éves kaliforniai aranybánya-leleteket, a nagy számú húszmillió éves kőeszközt, az ötmillió éves afrikai lábnyomokat stb. szemlélve azt láthatjuk, hogy igencsak ellentmondanak annak a jelenleg elfogadott elméletnek, mely szerint az emberi lény százezer évvel ezelőtt jelent meg.Előadásom hátralévő két-három percében egy rövid pillantást vethetünk arra, hogy vajon milyen messzire nyúlhatnak vissza a leletek az időben? A The Geologist című tudományos újság egy nagyon érdekes jelentést közölt egy emberi csontvázról, amit Illinois Államban találtakkilencven lábbal (27 m) a föld alatt. A jelentés szerint, közvetlenül a csontváz fölött, érintetlen, szilárd kőzetréteg volt. Illinois állami geológusától megtudtam, hogy a kőzetréteg, ami alatt a csontvázat találták, háromszázmillió éves. Egy másik jelentés olyanaranyláncról számol be, amit kb. háromszázmillió évesre datált szénben találtak. A Scientific American beszámolót közölt egy fémvázáról, amit ötszázmillió éves kőzetben tártak fel. Számos olyan beszámoló is van, melyek jóval régebbi korokba nyúlnak vissza. Dél-Afrikában például fémgolyókat találtak, párhuzamos vésetekkel az egyenlítőjük körül, több mint kétmilliárd éves ásványi üledékben. A régészet teljes történetét megvizsgálva azt találjuk, hogy több száz olyan bizonyíték van, amely azt támasztja alá, hogy hozzánk hasonlóemberi lények mérhetetlenül hosszú ideje léteznek már e bolygón. Természetesen majomemberek is léteztek, de a leletanyagot megvizsgálva azt látjuk, hogy pusztán egy időben éltek az emberekkel, s nem az történt, hogy az egyik a másikból fejlődött volna ki. Szóval úgy tűnik, hogy a jelenlegi, az ember eredetére vonatkozó darwini elméletet nem támasztják alá a tények.Köszönöm szépen a figyelmet. "

/euroastra/

A kristálykoponya titka

Megoldásra váró rejtélyek


Az emberiség történetében rengeteg olyan felfedezés van, amelyre a tudomány mai állása szerint nincs elfogadható válasz. Ezek a rejtélyek közé tartozik egy bizonyos kristálykoponya is, amelyet 1927-ben Albert Mitchell-Hedges fedezett fel Közép-Amerikában. Az archeológus a vadonban különleges leletek után kutatott, és egy feltáratlan maya település nyomait vizsgálva, amelyet teljesen benõtt a buja növényzet, úgy döntött, hogy felgyújtja az õserdõt. A buja növényzet ugyanis teljesen benõtt egy területet és hagyományos módszerekkel lehetetlen volt feltárni a lelõhelyet. A lángokban háromhektárnyi terület veszett oda, de miután a füst eloszlott, az expedíció tagjai elképesztõ felfedezéssel szembesültek. Egy hatalmas, páratlanul kiépített és kiváló állapotban fennmaradt települést tártak fel, amely számos piramist és egyéb épületet számlált. A feltárások során Mitchell-Hedges expedíció egyedülálló leletre bukkant, amely élesen megosztotta a régészet-társadalmat. A furcsa lelet egyesek szerint boszorkányos ügyességgel létrehozott hamisítvány, mások szerint a XX. század legfontosabb régészeti felfedezése volt.


A kristálykoponya eredete homályba vész


A vitatott tétel egy kvarckristályból készítet emberi koponya, arányaiban tökéletes, megmunkálási minõségét tekintve példa nélküli. Kora meghatározatlan, funkciója nem ismert, eredete sûrû homályba vész. Nem tudni, hogy milyen módon készítették, a kvarckristály ilyen precíz megmunkálása olyasféle technológiát feltételez, amely még ma sem áll az emberiség rendelkezésére. Korábban is találtak ilyesféle darabokat, de ez azonban teljesen más volt. Ez a koponya tökéletesen hasonlít az emberi koponyához, anatómiailag tökéletes. Nem tudni, hogy milyen módon készítették, a kvarckristály ilyen precíz megmunkálása olyasféle technológiát feltételez, amely még ma sem áll az emberiség rendelkezésére.


A hetvenes években a Hewlett-Packard laboratóriuma részletes vizsgálatnak vetette alá a különleges leletet. Bebizonyosodott, hogy a koponyát egyetlen nagy kvarckristályból alakították ki, ám a készítõi egyáltalán nem használtak fémbõl készített eszközt - a mikroszkópos vizsgálat során egyetlen karcolást sem fedeztek fel a koponya felületén.A Mitchell-koponya tehát a mai napig régészeti és technológiai paradoxonnak számít, az archeológusok rémálma, megfejthetetlen rejtély.A lelet néhány éven át a régész birtokában volt, majd végül, a harmincas években egy Brazil múzeumba került. Ekkorra már a legendák tucatjai övezték a Mitchell-féle leletet. Megfigyelték többek között, hogy a kristálykoponya idõrõl-idõre változtatja színét és a környezeti idõjárási viszonyoktól függetlenül hol elhomályosodik, hol pedig fényesen ragyog. Egyesek úgy vélekedtek, hogy valamilyen istenség koponyája került elõ, mások idegen lények hagyatékának tartották a darabot, ismét mások pedig egy történelem elõtti, magasan fejlett civilizáció bizonyítékát látták benne.

A nácik nagy érdeklõdését váltotta ki

Érdekes megemlíteni, hogy a Mitchell-féle kristálykoponya iránt roppant nagy érdeklõdést tanúsítottak a Harmadik Birodalom okkultista szakértõi is. A fekete mágiával foglalkozó Karl Maria Willigut, a titokzatos náci boszorkány úgy vélte, hogy a kristálykoponya a Halál Istennõjének koponyája, egy õsi árja szakramentum, amely az elveszett Atlantiszról származik.

Az SS Õsi Hagyatéki Hivatala 1943-ban különleges ügynököket dobott át Brazíliába, hogy elrabolják, és Németországba szállítsák a kristálykoponyát. A náci ügynökök behatoltak a múzeumba, betörték a tárló üvegét és kiemelték a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot. Az épületet azonban nem tudták elhagyni, mert megszólalt a riasztó és a múzeum biztonsági személyzete elfogta a tolvajokat. A betörõket kihallgatták és a kihallgatás során azok bevallották, hogy a náci kormány megbízásából követték el a bûncselekményt.Bár a rejtélyes koponya megszerzésére tett elsõ rablási kísérlet kudarccal végzõdött, a Harmadik Birodalom vezetõi ennek ellenére sem mondtak le a kristálykoponyáról, mert újabb ügynököket vetettek be a cél érdekében. Ám a következõ csoport is lebukott. Ezt követõen a múzeum igazgatósága elszállítatta a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot és biztonságosabb helyre került.

De miért akarta a náci Németország megszerezni a kristálykoponyát?


A nácik okkultista szervezete, az Ahnenerbe vezetõi meggyõzõdéssel vallották, hogy a kristálykoponya egy energiafókusz, roppant fontos mágikus tárgy, az árja ember hagyatéka, amely földöntúli hatalommal bír. Érdekes egybeesés még, hogy az SS által alkalmazott legfõbb grafikus szimbólum is a koponya volt, amelyet a fentebb említett Karl Maria Willigut saját kezûleg tervezett Himmler felkérésére. Õszerinte a Mitchell-féle kristálykoponya által lehetett volna megteremteni a Herrenvolk fajt, mert a mágusokat ez a kristálykoponya oly erõvel ruházta volna fel, hogy képesek lettek volna az emberi faj evolúcióját a végsõ szintre juttatni. A kristálykoponya tehát képes lett volna felszabadítani a pogány energiákat, hogy a náci varázslók uralmuk alá hajtsák a világot. Ennek tudatában érthetõ tehát, hogy az SS miért is foglalkozott annyira kiemelten a kristálykoponyával és miért kívánták olyan hevesen Longinus Lándzsája és a Szent Grál mellett ezt az ereklyét is, amelynek megszerzésével megszerezték volna azt az okkult hatalmat, amely révén megalapíthatták volna az Ezeréves Birodalmat, és benne kitenyészthették volna a náci übermenschet, a felsõbbrangú emberi lényt.

 


/Fay Gábor írása/

A jövőemlékezésről - P.M.H. Atwater

Richard Daab interjúja P.M.H. Atwaterrel
Magical Blend Magazin, 1996., október, 52. szám
Fordította: Nic
P.M.H. Atwater: A nyolcvanas évek elején kutatást végeztem a halálközeli élmények terén, s több ezer olyan embert interjúvoltam meg, akinek megváltoztatta az életét, hogy túlélte a klinikai halált. Több könyvet is írtam a témában, s közben fel-felbukkant a jövőre való emlékezés jelensége. Más kutatók is találkoztak ilyen esetekkel, de ők "az események előrepergetésének" nevezték. Számomra valamilyen pszi-képességnek hangzott ez a kifejezés; nem adott magyarázatot arra, hogy mi történik ilyenkor. Ezért elkezdtem konkrétan ezt a témát kutatni. Vizsgálódásaim eredménye olyannyira meglepett, hogy ráébredtem: még több kutatást kell végeznem, hogy végére járhassak annak, milyen következményeket hordoz a jelenség, és hogy hová vezet mindez a gondolkodásmódunkat illetően.
Felsorolná a jövőemlékezés néhány olyan elemét, melyek megkülönböztetik a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományosabb módjaitól?

P.M:H. Atwater: A jövőemlékezés valóban nem azonos a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományos módjaival, melyek ismerősebbek az emberek számára, mint például a prófécia vagy a jövendölés. A jelenség szigorúan jövő-irányultságú, de nem látomásként érzékelik, hanem valós tapasztalatként.
Az összes érzéket érinti, s a részletek olyannyira teljesek, hogy amikor sor kerül egy jövőemlékezési epizódra, nincs mód arra, hogy az egyén megkülönböztesse a szokásos élettől. Az egyén szó szerint megéli a dolgot - megfordul a testével, kinyújtja a kezét, bemegy a fürdőszobába, kifújja az orrát. Nem olyan, mintha moziban lenne, és megnézne valamit a filmvásznon. Harmadszor az teszi egyedivé a tapasztalatot, hogy általában akkor történik, amikor éber és aktív az egyén, és nem módosult állapotban, vagyis nem például az agyműködés alfa szintjén. Az az ember, aki jövőemlékezést él át, általában valamilyen világias elfoglaltságot folytat éppen, például kocsit vezet, mosogat, takarít vagy egyéb ügyeket intéz. És nemcsak hogy világias események során történik az epizód: szinte mindig ilyesmiről is szól. Azok az események, melyeket az emberek előre megélnek, rendszerint hétköznapi tevékenységek, például vásárlás vagy egy állásinterjú, vagy akár az, ahogy aznap este hazamennek a munkából. Előre megélhetik, hogy találkoznak valakivel, vagy egyszerűen csak sétálnak egy utcán, s ugyanazokat az arcokat látják, melyekkel később a mindennapi életben találkoznak. Azt hiszem, a legtöbb kutató többek között azért véti el a lényeget vagy értelmezi félre a jelenséget, mert nem szükségszerűen kirívó, és nem kifejezetten provokatív. Valójában a legtöbb olyan kutató, aki halálközeli élményekkel foglalkozik, nagyon ritkának nyilvánította a jelenséget, de én meglehetősen elterjedtnek találtam. És miközben igaz az, hogy kimondottan olyan embereknél lép fel, akik tudati átalakuláson mentek át, azt találtam, hogy a tapasztalat egyre növekvő mértékben figyelhető meg a nagyközönség körében is.
Lát valamilyen mintát arra vonatkozóan, hogy miként váltható ki a jövőemlékezés?

P.M.H. Atwater: Észrevettem néhány összefüggést, melyek véleményem szerint jelentősek. Először is, úgy tűnik, hogy leginkább serdülőkorban történik, bár előfordulhat később is, főleg stresszes időszakokban. Úgy tűnik, problémás területeket tisztáznak a jövőemlékezés epizódjai. De olyan embereknél is előfordul a jelenség, akiknél hirtelen elsődleges fontosságúvá válik az élet spirituális oldala, vagy akik egyszerűen olyan életszakaszban vannak, melyben nyitottabbak, mint máskor. De megfigyelhető olyan emberek esetében is, akik nem esnek át különösebb pszichológiai vagy fiziológiai stresszen. Gyanúm szerint ők egyszerűen olyan ponton voltak az életükben, ahol ösztönözni tudták a jelenség előfordulását, vagy nyitottak voltak ilyesmire. Tehát nem igazán mondhatnám, hogy egy adott körülménytől függ a dolog.
Meglátása szerint mi a legérdekfeszítőbb vonása a jövőemlékezési epizódoknak?

P.M.H. Atwater: Az előre megélt események világias jellege. Miért élne meg bárki is előre olyasmit, hogy például ebédelni megy a barátaival? Vagy hogy sétál az utcán, és látja az utcán járkáló embereket? Néhányan kétségkívül jelentőségteljesebb dolgokat élnek meg előre, például balesetet, de az epizódok többsége világias, hétköznapi történés. Amint felfigyeltem erre a mintára, azonnal keresni kezdtem az okokat, melyek magyarázatot adhatnának arra, hogy miért mindennapi tevékenységek körül forog egy ennyire egyedi tapasztalat. Amikor egy ember ilyesmit tapasztal, kétségkívül tud róla. Miután a tapasztalat véget ért, mindig megtalálható valamilyen érzékszervi nyom, ami - a kezdeti zavaron túl - jelzi az embernek, hogy ilyen tapasztalatban volt része.
Mit ért ön "érzékszervi nyom alatt"?

P.M.H. Atwater: Az ember borzong, eksztázist él át, nagyon vidám, vagy pedig valamilyen testi érzéklet mutat rá arra, hogy valami nagyon furcsa dolgot élt át épp az imént. A teste reagál, és e reakció módja azt sejteti számomra, hogy valamilyen kémiai anyagok szabadulnak fel ilyenkor az agyban.
Megfigyelései szerint meddig tart egy tipikus tapasztalat?

P.M.H. Atwater: Ezt nehéz lenne végérvenyesen leszögezni, mert nagyon széles skála figyelhető meg e téren. Első tapasztalatom során a következő évet éltem meg előre, s tíz-tizenöt percig tartott az élmény.
Tehát a jövőemlékezés élményének ideje nem felel meg egy az egyben annak az időnek, ami alatt az előre megélt esemény a valós életben megtörténik?

P.M.H. Atwater: Nem, úgy tűnik, felgyorsul az idő, bár az ember nem érzi közben ezt a felgyorsulást.
Mint amikor a halálközeli élményt átélő emberek lelki szemei előtt percek alatt lepereg az egész életük?

P.M.H. Atwater: Igen, nagyon hasonló a kettő. Amikor előre megéltem egy évet, az íróasztalomnál ültem Idaho államban, Boise városának egyik bankjában. Ott dolgoztam. Egy elemzési jegyzőkönyvet futottam át éppen. Nagyon összpontosítottam, és hirtelen ott helyben ledermedtem. Ez egyébként jellemző sajátsága az eseménynek: valahogy minden megdermed a helyén. Ezzel együtt jár egy olyan érzés, hogy valahogy minden felfüggesztődik, s ezután történik meg az epizód. Miközben az ember megtapasztalja az epizódot, igazából semmi sem mutat arra, hogy a történés kilógna a korábbi események közül. Ugyanolyannak tűnik a sebesség. Az ember nem érez felgyorsulást, és azt sem, hogy sebesen zajlana a történés. Úgy éli meg a tapasztalatot, mintha a jelenben történne. Nem tűnik különlegesnek. Tökéletesen kifogástalannak és teljesen normálisnak látszik. Ez okozott nekem kezdetben olyan sok fejtörést a kutatásom során. Saját tapasztalataim mellett mások történetei is a rendelkezésemre álltak; sokat le tudtam ellenőrizni közülük, és meg is tettem, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük, amíg el nem kezdtem olvasni a gyermeki agy fejlődésével kapcsolatos kutatások eredményeit. Ekkor került a helyére a kirakós játék összes darabkája.
Hogyan?

P.M.H. Atwater: Valamikor 3 és 1/2 - 5 éves kor között fejlődik ki a halántéklebeny. Nevezhetjük ezt a képzelet születésének. Ekkor alakít ki magának a legtöbb gyermek egy-egy képzeletbeli játszótársat. Az irodalom szerint szinte teljes mértékben a jövőre koncentrálnak az ilyen korú gyermekek. A jövő megélése eszköz számukra. A segítségével felkészülnek arra, ami hamarosan történni fog velük. Ez az egyik fő módszerük, mellyel felkészülnek a feladatokra, kötelességekre és tevékenységekre, melyeknek elvégzését hamarosan elvárják tőlük. A gyermekek automatikusan, fejlődésük ívének részeként hajtják ezt végre. Az ilyen korú gyermekek számára nem olyan magától értetődő a tér és az idő. Számukra a "most" egyik vetülete a jövő. A gyermekek képessége arra, hogy a jövőbe vetítsenek ki eseményeket, hogy annak megtörténte előtt megéljék és elpróbálják a jövőt, az agy fő eszköze a perspektíva és folyamatosság elsajátítására. Így tanuljuk meg, hogy az egyik dolog egy másik dologhoz vezet, és eredménnyel jár. Ez nyújt nekünk folyamatosságot és perspektívát, s önmagunk felfedezésében is segít. Azt mondhatjuk tehát, hogy négyéves kor körül tudati átalakuláson esnek át a gyermekek. Ugyanez történik, amikor egy felnőtt sámánisztikus látomáson, a kundalini felszínre törésén, halálközeli élményen vagy bármilyen spirituális átalakuláson esik át. Miután valaki ilyesmit élt át, az egyik első nyom annak felismeréséhez, hogy valami nagyon különös és szokatlan dolog történt épp az imént, az, hogy fiatalabbnak látszik, mint korábban. Az ilyen emberek arca és teste szinte egy éjszaka leforgása alatt változni kezd, és gyermekien kezdenek viselkedni - nem gyerekesen, hanem gyermekien. Elkezdenek jobban lazítani. Szemeik csillogni kezdenek. Fényes lesz a bőrük. Amikor a kutatók olyan felnőtt alanyok agyát vizsgálják, akik tudati váltáson mentek keresztül, a homloklebeny kitágulására utaló jeleket látnak. Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ilyen módosult állapotot valamilyen válság váltja ki, és eltöprengünk ezen az információn, arra a következtetésre juthatunk, hogy a limbikus rendszer a válság miatt aktiválta a homloklebenyeket. Mindenféle túlélési mechanizmus aktiválódik ilyenkor az agyban, s a limbikus rendszer kémiai anyagok özönével árasztja el a homloklebenyeket. A homloklebenyben lokalizálódik képzeletvilágunk kezdeti mintázása. Emellett az agynak az a része ez, amit a sámánisztikus rituálék, egyházi szolgálatok és spirituális szabályok aktiválnak. Rengeteg bennszülött kultúra használ drogokat a tudat szikráinak meggyújtására, s ezek a kábítószerek a limbikus rendszert és a homloklebenyeket célozzák meg. Amikor tehát egy felnőtt agyi váltáson vagy tudati átalakuláson megy át, a homloklebenyek kitágulnak, ami a körülbelül négyéves korban történő homloklebeny-fejlődést utánozza. Amikor ilyen agyi váltás történik, a felnőtt elkezdi előre megélni a jövőt, éppúgy, ahogy egy gyermek. S én azt hiszem, ugyanabból az okból teszi, mint a gyermekek: próbál, felkészül, játszik a lehetőségekkel. Újra felfedezi identitását, és összeméri egymással a folyamatosságot és annak hiányát.
Ha a halálközeli élményeket vesszük szemügyre, melyeket itt modellként szeretnék használni, az egyik dolog, amit kutatásom során észrevettem, az, hogy ezek az emberek általában sok problémával küszködnek a mindennapi tapasztalatok és a hétköznapi élet kezelésében, valamint abban, hogy képesek legyenek ismét alkalmazkodni testükhöz, családjukhoz és társadalmukhoz. A halál torkából kiszabadult emberek közül sokan hosszú időn át irányvesztettek és depressziósak, és még az olyan világias tevékenységek is próbára teszik őket, mint amilyen a beszélgetés, az étkezés, a munkába járás, a csekkfüzetük kiegyenlítése és gyermekeik felnevelése. Mindez kihívást jelent számukra, mert már nem ugyanazok, akik voltak. Most már olyan viszonyítási alapjuk van, amilyen korábban nem állt a rendelkezésükre. Most már tudják, hogy nem azonosak a testtel, és hogy nincs tér és idő. Hogyan éljenek hát térben és időben, ha nincsenek is ilyen dolgok? Hogyan magyarázzák el a főnöküknek, hogy mindenféle dimenziókon át tud nézni az elméjük?
A jövőemlékezés folyamata jelentősebbnek tűnik tehát, mint magának az emléknek a tartalma.

P.M.H. Atwater: Pontosan. A folyamat számít. Annak az éremnek a másik oldala ez, amin a gyermekek esnek át a homloklebeny fejlődését követően. A gyermekek esetében az a feladat, hogy fogják ezt a tágabb, egyetemes képzeletvilágot, és valahogyan csiszolgassák, vagy a személyes önfelfedezés szintjére szállítsák le. A felnőtt esetében az a feladat, hogy fogjuk már kialakult ön- és identitásfelfogásunkat, és haladjuk meg azokat a sztereotípiákat, melyeknek nincs értelmük. A képzelet felnőttkori újjászületéséről van itt szó, s a lényeges dolog - az a jel, ami megmutatja nekünk, hogy strukturális és kémiai váltás megy végbe az agyban - nem más, mint a jövő előre megélésére való képesség, mert hiszen az ember nem lenne képes erre, ha nem módosulna az agya. Nem attitűdökről vagy hitrendszerekről beszélek. Nem is kell foglalkoznom az illető hiteivel. Ehelyett arra figyelek, hogy mit tesz a fizikai test, hogy hogyan viselkedik a személy, és hogy agyi fejlődésről árulkodik-e mindez. Amikor felnőttek mennek keresztül agyi váltáson, mindig hirtelen ugrás figyelhető meg az agyi fejlődésben. Most kifejezetten az agysejtek ideghálózatáról beszélek. Az ilyen felnőttek agya máshogyan működik. Intelligensebbek, mint korábban. Elkezdenek halmazokban gondolkodni, amit általában a zseni jelének tekintünk. Kétségkívül sokan - sőt, véleményem szerint a legtöbben - csak részleges váltást hajtottak végre, de akadnak olyanok is, akik teljes váltást valósítottak meg. Ez ismét csak egybeesik azzal, amin a gyermekek mennek keresztül négyéves korukban. Egyik ugrás után a másikon mennek keresztül az agyfejlődés terén, és szinte órára pontosan ki is számíthatjuk ezt, ha tisztában vagyunk a gyermek korával és azzal, hogy milyen ösztönzést kaptak környezetüktől és játékaik során. Ez kicsit alábbhagy a továbbiakban, aztán ismét nagy ugrás következik a serdülőkorban, majd az élet hátralévő része már hegynek lefelé folytatódik. Azoknál az embereknél azonban, akik tudati átalakuláson estek át, mindig találunk jeleket arra, hogy újabb ugrás megy végbe agyi fejlődésükben. Ahelyett, hogy csökkenés következne be az idegsejtek termelődésében, fokozódás figyelhető meg e téren. Valami nagyon jelentős dolog történik itt.
Véleményem szerint arra utal ez, hogy strukturális és kémiai tekintetben változik az adott személy agya. Funkcionális és fizikai szempontból is megváltozik. Tehát nem csupán olyasvalamiről beszélünk, ami misztikus természetű; olyasvalamiről van itt szó, ami fizikai. Ezért csigázza fel annyira az érdeklődésemet.
Korábban említette, hogy úgy véli, a jövőemlékezés jelensége egyre inkább növekszik a nagyközönség körében. Jelzésnek látja ezt arra, hogy mi, emberi lények valamilyen elfeledett, de minket születésünktől fogva megillető jogra tartunk ismét igényt?

P.M.H. Atwater: Teljes mértékben. Túl a fényen [Beyond the Light] című könyvemben szemügyre veszem a fizikai apparátust, amivel születünk. Mindannyian rendelkezünk azokkal a fizikai mechanizmusokkal, melyekre a születéshez, a teremtéshez és az újjászületéshez szükségünk van. Születésünktől fogva minket megillető jogunk, hogy fejlődjünk, növekedjünk és változzunk. Arra törekszem, hogy félretegyem az összes divatos frázist, hagyományt, kultúrát és képzeletvilágot, és a nyersanyagot szeretném vizsgálni, hogy rájöjjek, mi is történik itt valójában. Idaho sivatagainak és kanyonjainak szellemi őrzői neveltek. Ismerem a sámánisztikus utazást, mert így neveltek. Emellett abban a szerencsében részesültem, hogy rengeteg kutatást végezhettem. Ezrekkel dolgoztam együtt spirituálisnak vagy misztikusnak nevezhető találkozások során. Tehát már régóta összeköttetésben álltam ezzel a területtel, méghozzá különböző perspektívákból, s egyre csak azt láttam: függetlenül attól, hogy éppen milyen vallást, kulturális hagyományt vagy rituálét tanulmányozok, mindig van valami a tapasztalat mögött és azon túl, mely annak alapzataként szolgál. S ha a történelem és a nyelvezet összes rétegét lehámozzuk, eljutunk az alapokig. Elkezdünk ráeszmélni, hogy a tudat az elsődleges. Minden tudatos. Minden él, abban az értelemben, hogy mozog, lélegzik és intelligens. Kétségkívül különböző fokai vannak az intelligenciának, de mindenben megvan a tudat szikrája. Az egyik dolog, amire első halálközeli élményemet követően azonnal ráébredtem, az volt, hogy minden - még a ruháim is - élettel telinek látszik. Két másik halálközeli élményembe került, mire rádöbbentem ennek összes következményére.
És miben állnak ezek a következmények?

P.M.H. Atwater: Úgy gondoljuk, hogy emberi lények vagyunk, de ez valójában nem igaz. Isteni lények vagyunk, akik emberi testet viselnek. Van bennünk egy szikra, egy tűz, ami örökösen újra akar egyesülni nagyobb erőforrásával. A tudati átalakulások vagy agyi váltások azt a célt szolgálják, hogy felébresszék bennünk azt az apparátust, amire ahhoz van szükségünk, hogy tudatára ébredjünk, kik vagyunk; hogy megtapasztaljuk, mik vagyunk; hogy értsük, miért vagyunk itt; hogy mit tehetünk érte, és hogy merre tartunk. Célt és felelősséget mutat nekünk. Születésünktől fogva minket megillető jogunk ez, hiszen a lehetősége benne van testünk felépítésében. Születésünktől fogva minket megillető jogunk a születésünk mellett az is, hogy újjászülessünk. Más szavakkal, mindannyian egy magasabbrendű agy felé fejlődünk, hogy felszínre bukkanhasson a magasabbrendű elme. Ez tesz majd minket képessé arra, hogy megtegyük a következő ugrást. Az agyi váltásokat egy autó (ez esetben az agy) betolásához lehetne hasonlítani, ami a magasabbrendű elme felszínre bukkanását segíti elő. Miután ez megtörténik, valóban más idők szelei fújnak majd, mert egyre inkább azzá válunk, ami és aki valójában vagyunk. Miután megtörténik, alábbhagy az a mechanizmus, ami az egészet mozgásba lendítette. Miután a homloklebenyek kifejlődnek a gyermekben, a gyermek folytatja életét; maga mögött hagyja képzeletbeli játszótársait, és elválasztja a jövőt a jelentől. Úgy tűnik, ugyanez történik azokkal a felnőttekkel, akik azt a fajta agyi váltást tapasztalják, amiről beszélek. Néhány év után csökkenni látszanak a jövőemlékezési epizódok; némelyiküknél már egyáltalán nem is jelentkezik ilyesmi. Más szavakkal, ha már a homloklebenyek kitágulása stabilizálódik, az ember folytatja életét, de más élet ez már. Békésebb és nyugodtabb lesz az egyén. Az ilyen emberek örömtelibbek, és a jelek szerint képesek arra, hogy együtt áramoljanak az élet erőpróbáival és kihívásaival. Ennek talán az az oka, hogy ha már megtapasztalta az ember az egyidejűséget, többé nem gyakorol rá hatást az idő zsarnoki uralma.
Mi a helyzet az idő zsarnoki uralmával? Mindig 100%-osan pontosak a jövőemlékezési epizódok? Meg lehet őket változtatni?

P.M.H. Atwater: Úgy tűnik, ez egyéntől függő. Néhányan a jelek szerint valóban képesek módosítani előre megélt tapasztalataikat. Én nem voltam rá képes. Akad példa a kettő közötti átmenetre is: vannak, akik késleltetik a jövőből származó emlékek megvalósulását. A könyvben leírtam egy esetet egy nőről, aki azt élte meg előre, hogy a férje késő este egy találkozóra megy, és totálkárosra töri a kocsit. Természetesen nagyon aggódott emiatt, és meg akarta akadályozni. Így aztán aznap este, amikor a férje már indulni készült a találkozóra, a feleség közbeavatkozott: ragaszkodott ahhoz, hogy vele megy, és ő vezeti az autót. Semmi nem történt, így a nő nagyon megkönnyebbült. De a következő héten egy késő este újabb találkozója volt a férjnek, és karambolozott. Totálkárosra törte össze a járművet. A nő tehát egy héttel késleltette a jövő-emlék bekövetkezését. Nem állította meg, csak késleltette. Úgy látszik, sokszor előfordul a késleltetésre való képesség a megállítás képtelenségével párosulva, de rengeteg ember jelenti ki azt, hogy egészen addig a pontig képesek módosítani, amíg már vagy nem történik meg az esemény egyáltalán, vagy pedig nagyon eltérő módon következik be. Tehát úgy tűnik, egyéne válogatja.
Meg lehet tanulni tetszés szerint kiváltani a jövőemlékezést?

P.M.H. Atwater: James Van Avery, a téma egyik kutatója szerint meg lehet. Egy évtizedes kísérletezés után kifejlesztett egy jövőemlékezést kiváltó módszert, s én útmutatást adok a könyvben az eljárásáról.
A jövő emlékezete [Future Memory] előszavában azt írja, hogy labirintusszerűen szerveződik a könyv. Mi az oka ennek? Azt próbálja elérni, hogy a könyv olvasása kiváltsa a tapasztalatot?

P.M.H. Atwater: Pontosan. A jövő emlékezetének lényegét a jelenséget kísérő agyi váltások képezik, valamint azok a következmények, melyek tér- és időfelfogásunkban jelentkeznek az élmény nyomán. A könyv labirintusszerű megírásával az volt a célom, hogy túlmenjek az információ puszta bemutatásánál, és olyan agyi váltásra serkentsem az olvasót, mely tapasztalati perspektívát nyújt majd számára. Ezért választottam a labirintus-szerkezetet. A labirintus nem útvesztő. Nincsenek zsákutcák. A labirintusnak egy bejárata és egy kijárata van, de az ösvény egyre csak kanyarog ide-oda, miközben kibontakoztatja önmagát. Ha szemügyre veszünk egy labirintust, látjuk, hogy az emberi agy tekervényeire emlékeztet, és ha áthaladunk egy labirintuson, akkor ez módosítja az agy működésének módját. Ez a célja a labirintusoknak: hogy megváltoztassák a tudatot.
Hogyan tervezte meg a könyvet, hogy mindezt visszadja vele?

P.M.H. Atwater: Őszintén szólva nem tudom. Tizenegyszer írtam meg a könyvet, úgy, hogy mindig a semmiből kezdtem újra, s így tizenegy különböző forma született. Akiknek odaadtam elolvasni, ilyesmiket mondogattak: "Az anyaga egyszerűen csodálatos, de végül is mi a véleményed erről az egészről?" Ez azt jelezte számomra, hogy nem írtam meg jól. A tizedik újraírás után már kész lettem volna arra is, hogy elégessem. 1987 óta írtam. Az egész lelkemet beletettem ebbe a könyvbe, és iszonyúan elegem lett már belőle. Aztán egyik nap, amikor épp végeztem a zuhanyzással, és kiléptem a fürdőkádból, minden ledermedt a helyén. Szikrákkal telt meg a levegő, és a következő mondat állt össze ezekből a szikrákból: "Változtasd labirintussá a könyvet!" Azonnal tudtam a mikéntjét. Nevetésben törtem ki, mert egyszerűen tökéletes volt. Nemcsak egy könyv lesz a könyv, hanem pszichotronikus eszköz, mely képes arra, hogy módosítsa az olvasó gondolkodásmódját. Amikor befejezi a könyvet, ezzel a hihetetlen érzéssel csukja be: "Hűha! Mi történt velem épp az imént?"
Mivel zárná szívesen ezt az interjút?


P.M.H. Atwater: Összegzésképpen annyit szeretnék elmondani, hogy a jövőemlékezés jelensége azért jelentős, mert a magasabbrendű agy fejlődését jelzi. Ahogy a gyermekek belemélyedtek a jövőbe, amikor előkészültek arra, ahogyan nemsokára élni fognak, úgy azok a felnőttek is elmélyednek benne, akik tudati átalakulást tapasztaltak, mégpedig ugyanabból az okból: hogy felkészüljenek arra, ahogyan hamarosan élni fognak. A jövőemlékezés azt mutatja nekünk, hogy ez - vagyis hogy strukturális, kémiai és funkcionális tekintetben megváltozik az agy - azért történik, hogy felszínre bukkanhasson a felsőbbrendű elme. A jövőemlékezés a jel; ez aktiválja a folyamatot. És még képezhetjük is magunkat rá. Ha megnyitjuk magunkat a folyamat előtt, meg fog történni. Már a könyv elolvasása is elindítja a folyamatot. Ez pedig fontos, mert különben kiszaladunk az időből, hogy végrehajtsuk azokat a változtatásokat, melyekre szükség van a társadalmunkban. Ez egy mód arra, hogy nekiugorjunk a folyamatnak.
Forrás: http://www.magicalblend.com/library/
readingroom/interviews/futurememory.html

Az álmok különös világa

Az ember életének egyharmad részét alvással tölti. Ezalatt a test pihen, a lélek szabadon szárnyal, a fizikai kötöttségektől megszabadulva gyógyítja az ébrenléti állapotban szerzett sebeit.

Mivel az álomban nem létezik tér és idő, bárkivel kapcsolatba léphetünk, élőkkel és holtakkal, emberekkel és angyalokkal, megharcolhatunk az általunk teremtett démonokkal, láthatjuk előző életeinket és a lehetséges jövőt is.

A földi élet anyagi szinten négy elem három dimenziójában időhöz kötve zajlik. Az álmok helyszíne az ötödik elem, az éter, más néven az akasha.


Az akashának különböző szintjei léteznek, ahol megtalálható a lélek egyéni és kollektív tapasztalata, és ez a tudás a legkönnyebben az álom segítségével válik hozzáférhetővé. Az akasha nem egy hely, inkább egyfajta közeg, liláskék színű, zselés állagú, piramis kristály szerkezetű valami, amely lehetővé teszi a kontaktust a láthatatlan energiák között. 

A fizikai érzékszerveink számára láthatatlan és érzékelhetetlen, de ott van mindenütt a világmindenségben és a Földön is. Földi érzékelés szerint egyfajta hiper-szupravezetőként jellemezném.

Az emberiség legtöbb felfedezése, a zsenik tudása, a próféták látomásai innen származnak. A porból és hamuból alkotott emberi test önmagától nem képes arra, amit például Mozart, Leonardo Da Vinchi, Einstein és a többi zseniális ember tudott. 

A reinkarnáció szerint egyénenként kb. 300 életünk van. Hogy ez mégsem ennyire egyszerű, ez a sok-sok élet az akashában időtlenül, helyesebben mindörökké a jelenben egyszerre van jelen. 

Kryontól kölcsönözve a hasonlatot: ha az életeket egy sínen képzeljük el, mint vasúti kocsikat, akkor egy kör alakú pályát képzelj el, ahol pont 300 kocsi fér el, és ezek folyamatos mozgásban vannak. Tehát a mostani életünkben az összes élet is benne van. Képzeld el, micsoda tudástömeg ez egyénenként is, ha ehhez a többiekét is hozzáteszed, a tudás, ami az akashában létezik korlátlan.

Az álomban a lélek több szinten is tartózkodhat, a testben és azon kívül is. A testelhagyás során valóságos helyszíneken, valós élményeket, kapcsolatokat élhetünk át. Az ébren lévő embertársaink érzékelhetik a jelenlétünket, ugyanígy mi is érzékelhetjük mások szellemét, akik többségükben nem halottak szellemei, csupán mély álomba merült ismerősök, akik így lépnek kapcsolatba velünk. 

Ébredéskor általában törlődnek az élmények, ugyanúgy ahogy az előző életeket is a feledés fátyla borítja. Tudatalatti szinten azonban azonban nagyon is jelen vannak, és bármikor előhívhatók.

Amikor az álom közvetítette információra szükség van, akkor bújik elő a feledés homályából, van úgy, hogy napközben egy monoton tevékenység közben, van, hogy csak hetek múlva. A tudatos előhíváshoz nem kell mást tenni, mint mantrát ismételni. A monoton szavakat a tudatos agyfélteke egyszerűen elunja, és kikapcsol. Ugyanakkor a másik agyfélteke, amely az intuíciót és a spirituális információkat tárolja működésbe lép. 

Reggel közvetlenül ébredéskor alkalmazva az álom teljes tartalma előhívható. Érdemes azonnal rögzíteni írásban vagy szóban, még félálomban, mert később már nehezebb visszaemlékezni rá. Azok a legfontosabb álmok, amelyekre tisztán emlékszünk, szinte beleégnek az emlékezetbe, évek múltán is fel tudjuk idézni őket. Jelentésük a legtöbbször egyértelmű, életfeladatot közölnek.

Jákob álmában látta a lajtorját, Emese álmában látta születendő gyermekét, akit Álmosnak nevezett el, és aki a csodálatos Árpád házi királyok atyja lett. Dániel próféta úgy fejtette meg Nabukodonozor álmát, hogy előbb magát az álmot kellett kitalálnia. 

Ugyanazt az álmot látta, mint az uralkodó, majd a jelentését is elmondta. Tehát nem egy szimpla álomfejtésről volt szó. A régi korok emberei nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az álmaiknak, nagyra becsülték azokat, akik értettek az álom nyelvén.

Ez egy olyan tudás, amit nem lehet megtanulni, ezt csak ajándékba lehet kapni a teremtőtől, és ezért tudták azt a régi emberek, hogy aki képes megfejteni az álmokat, az kegyelmi állapotban van, és egyéb tudással is rendelkezik. Az álmok nyelvezete sokban különbözik a materiális életben használt fogalmaktól, mivel nincs tér és idő ezért más a jelentésük is.


Nem létezik jó vagy rossz. Például a trágya a szántóföldön jó, az asztal közepén rossz, a mi elképzelésünk szerint, de önmagukban a dolgok nem jók vagy rosszak, csak ha viszonyítjuk őket. Egy gólyát lelőni az bűn, egy óriási harcsát kifogni az dicsőség, pedig valójában állatgyilkolás mindkettő. Az álom nem emberi ésszel működik.

Az álmok három síkon értelmezhetők: fizikai, érzelmi és szellemi szinten. Mivel ezek szoros összefüggésben vannak, mindig az aktuális konfliktust hivatottak feloldani, amely ezt a hármas harmóniát veszélyezteti. Betegségeket jeleznek, a külső körülményekben bekövetkező változásokat, emberi kapcsolatok problémáit, reakciók azokra a gondolatokra, amelyek ébren foglalkoztatnak bennünket. A rendeltetésük kettős: lehet maga az álom a feloldozás, vagy tálcán kínálja a fizikai síkon történő megoldást. 

Egy szélsőséges példán illusztrálva: egyik közeli hozzátartozónk meghal. A gyász megélésében nagy segítség, hogy álmunkban találkozhatunk, beszélhetünk vele, soha ki nem mondott érzelmeket élhetünk át vele kapcsolatban, így a stressz, amit az elvesztése okozott az álomban oldódik, és nem betegíti meg a fizikai testünket.

Nincs olyan, hogy jó vagy rossz álom, az álom az mindig segítség, amely a lelket gyógyítja. Ehhez természetesen az kell, hogy az álmunk tiszta, tudatmódosító szerektől mentes legyen. Az alkohol és a drogok, így az altató orvosságoknak nevezett mérgek is blokkolják a tudatot, rémálmokat vagy teljes lelki zárlatot okoznak. 

Ha valaki nem tud altató nélkül aludni az általában halálfélelem miatt van. Persze a váltott műszakos munkahelyek, az éjszakai munkavégzés, a normális életritmus felborulása mind oka az alvásproblémáknak, de ezekben az esetekben is csak növényi eredetű, természetes altatókat jó használni, az egyéb szerek több kárt okoznak, mint amennyi a hasznuk.


A halál és az álom

Talán te is álmodtál már olyan jót és szépet, olyan valódit, hogy amikor felébredtél, bosszankodtál, hogy miért nem tartott tovább. Ilyenkor az ember próbál gyorsan visszaaludni hátha még folytatódik. Általában ez nem szokott sikerülni. Álmunkban egy cseppet sem zavar bennünket, hogy nem a fizikai valóságban élünk, és álmunkban nem tudjuk, hogy fel fogunk ébredni. 

A halál nem más mint a mindennapos mély alvás ikertestvére. A test meghal, de a lélek, a szellem tovább él, ott ahol addig is mindennapos vendég volt álmaiban. A magyar nyelv szépen fejezi ki : aki meghal, az jobblétre szenderül, megboldogul, végső nyugalomra lel. A két szó hal és hál csak egy ékezetben különbözik. A haláltól nem kell félni, hiszen jó ismerősünk ő: minden éjszaka találkozunk vele.

SZÉP ÁLMOKAT!


/foldangyal.hu/

Vízbe fojtotta a csapdába esett idegent

A Bild német napilap szerint egy mexikói farmer még 2007-ben bukkant a különös élőlényre, melyet egy vadcsapda fogott meg.


„A paraszt mintegy öt éve, 2007 áprilisában bukkant a különös lényre, akit jobb karjánál kapott el a csapda. A lény külsejénél is nagyobb döbbenetet okozott neki, hogy kereken három óráig kellett küszködve a víz alatt tartani a fura élőlényt, mire az megfulladt.


A testet most szakértők vizsgálják, az elsődleges eredmények alapján egyetlen földi fajra sem hasonlít. Teste gyíkszerű, fogai gyökértelenek, agya hátsó része pedig jóval nagyobb az emberénél.”


Biztos vagyok benne, hogy igazi a földönkívüli-tetem – közölte Jaime Maussan neves mexikói ufókutató, miután tanulmányozta a már múmiává aszott testet.


/gyor.hir24.hu/