.

Feedek
Megosztás
HTML

A bennfentesek fedezékbe vonulnak

Forrás:idokjelei.hu - Dave Hodges - Activist Post

Az alábbi cikkben olvasható információk hitelességét, ahogy erre annak szerzője is felhívja a figyelmet, nincs módunkban megerősíteni, de üzenetük mindenképpen hasznosnak tűnik és egybevág eddigi ismereteinkkel. Fontos észben tartani, hogy a közzététel célja nem a félelemkeltés.

Egyre több ember látja segítség nélkül is, hogy valami nincs rendben a világban és válaszokat keresnek. Jézus az utolsó időkről szólva ezt mondta:

„Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.” (Lukács 21:26)

Ez azokra vonatkozik, akik nem értik, hogy mi történik körülöttük, hiszen tudjuk, hogy „az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik” és keresztény szemmel az ember másképpen gondolkodik ezekről a viharos időkről, tudva, hogy csupán rövid ideig tartanak és Isten „a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is”.

A cikkek célja tehát segíteni minél több embernek megérteni ezeket a sorsdöntő eseményeket és rajtuk keresztül megtalálni a választ kérdéseikre.

„Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” – János 14:27

Rádiós műsorvezetőként nem ritka, hogy „bizalmas, bennfentes információk” birtokában lévő egyének keresnek meg, hogy megosszák velem a tudomásukra jutott információkat. Ezek az emberek most egytől egyig azt állítják valami nagyon rossz van készülőben. A legmegbízhatóbbnak számító források, szokásuktól eltérően, most teljes anonimitást kérnek. Ennek eredményeként el kellett döntenem, hogy egyáltalán írjak-e az általuk közvetített információkról.

Természetesen az anonim források használata bizonyos kockázatokkal jár, hiszen ezek az információk lehetnek egyszerűen helytelenek, a források dezinformátorok, mások pedig csak figyelemre vágynak. Közzétételükhöz némi bátorságra is szükség van. Ennek fényében szeretném megköszönni Doug Hagmann-nek, hogy megjelentette a nemzetvédelmi minisztériumból származó forrásának komoly figyelmeztetéseit. Ennek is köszönhető, hogy én is a rendelkezésemre jutott információk megosztása mellett döntöttem.

A figyelmeztetések közzététele talán bátorításul szolgálhat másoknak, hogy megosszák a birtokukban lévő információkat és talán idővel olyan sok „bennfentes” áll majd elő, hogy lehetetlenné válik az igazság elfedése azok elől, akik aktívan keresik a válaszokat. A nagynyilvánosság számára sajnos mindegy, mert ők még mindig úgy gondolják, hogy a kormány mindig gondoskodni fog róluk, hogy a fősodrású média az igazságról tudósít és a télapó hozza az ajándékokat. Sajnos ezeknek az embereknek fogalmuk sem lesz arról, hogy mi találta el őket.

Habár a Doug Hagmann által közzétett figyelmeztetés némiképp eltér az általam kapott információktól, sok közös tényező is van bennük. Az egyik téma, amiről Hagmann forrása nem beszélt, hogy számos volt szövetségi tisztségviselő és ismert Wall Street-it személyiség eltűnt a térképről. Az alábbi cikk erre a kérdésre összpontosít.

A Marrs észrevétel

2012. december 9-én, a Common Sense Show-ban, Jim Marrs arról beszélt, hogy körülbelül 4-500 vezető bankár hagyta ott pozícióját és vonult vissza a nyilvánosságtól. Marrs emlékeztette a hallgatókat, hogy az elit magbankokat hozott létre, amikhez kizárólag nekik van hozzáférésük. Arra utalt, hogy rendkívül negatív események várnak a világra és a globalista elit ezekre készül fel. Saját forrásaim szerint ugyanez történik számos szövetségi szervezetben, mégpedig a CIA, a DHS, az NSA és a FEMA mostanában nyugállományba vonult munkatársai körében. Ez a tény önmagában vitathatatlan. Én magam három olyan volt szövetségi tisztségviselőt ismerek személyesen, akik biztonságos, védett helyre költöztek, pedig a lépés kifejezetten bomlasztó hatással volt családi életükre. Egyre inkább úgy tűnik, hogy valamilyen nagy horderejű esemény van készülőben és a bennfentes információval rendelkezők megpróbálnak fedezékbe vonulni.

Tömeges nyugállományba vonulás a szövetségi ügynökségeknél

A tömeges nyugdíjazás nem feltétlenül számít említésre méltó eseménynek a szövetségi ügynökségeknél, azonban, ha a nyugállományba vonulást „túlélő” helyszínekre történő áttelepülés is követi, talán érdemes odafigyelni, különösen, ha ugyanezt látjuk a Wall Street-et otthagyó korábbi vezetők részéről is.

A fenti tények ismeretében érthető, hogy a legutóbbi Hagmann interjú felkeltette az érdeklődésemet. Két saját, szövetségi ügynökségnél dolgozó informátorom is hasonló apokaliptikus eseményekről beszélt. A Hagmann által közölt információk egybevágnak azzal, amit én magam is hallottam, miszerint a volt szövetségi tisztségviselők jelentős része önfenntartó közösségeket hoz létre.

DHS és CIA áttelepülések

A szövetségi ügynökségeknél standard eljárás, hogy volt alkalmazottaikat és családjukat biztonságos helyszínekre költöztetik Colorado államban, zavaros időkben. A jól informáltak számára nem újdonság, hogy a Denveri nemzetközi repülőtér alatt hatalmas földalatti létesítmények helyezkednek el, ahonnan közvetlen földalatti vasúttal lehet eljutni a Cheyenne hegység NORAD/Fort Carson/Peterson légitámaszpont földalatti létesítményeibe. Ezek a létesítmények még a hidegháború elején épültek a „kormány folytonossági program” keretén belül.

Mostanában azonban ezek a létesítmények egyre inkább a globális elit Egyesült Államokban élő tagjainak menedékhelyeként szolgálnak. 2011. szeptemberében a DHS „Hegyi védelem hadművelet” fedőnevű akciója során elpróbálták az elit evakuálását erre a biztonságos helyszínre, amely során a Denveri repülőteret lezárták a lakossági járatok előtt, kivéve néhány konkrét, jelöletlen légi járművet, amelyek részt vettek a megrendezett katasztrófa kezelésének próbáján. Erről az akcióról a fővonalas média is tudósított. Ami miatt mégis említést érdemel, hogy a CIA szintén erre a helyszínre szállítatta legfontosabb adatgyűjtő egységeit.

A Washington DC vonzáskörzetében élők számára az üzenet egyértelmű: az USA fővárosának evakuálása egyre valószínűbb. Én személy szerint biztos elkezdenék új lakóhely után nézni. Ez az információ minden olyan ember számára, aki követi a fontos híreket ismert volt. Ami ezután következik már kevésbé.

Volt CIA és DHS áttelepülési helyszínek

Amellett, hogy Coloradót a jövőbeli főváros helyszíneként készítik fel, érdemes megemlíteni, hogy számos volt DHS és CIA tisztségviselő, akik egyébként nem az elit tagjai, de tisztában vannak a várható eseményekkel, önerőből alakítottak ki maguknak biztonságos menedéket a Sziklás Hegységben, Denver vagy Colorado Springs közelében. Ezek a Denveri repülőtér alatti létesítmények „házilag” elkészített kisméretű utánzatai, a szükséges eszközökkel, mint például saját légszűrő rendszerrel felszerelve. Ezek az információk egy volt DHS munkatárstól származnak.

NSA áttelepülések

Az NSA nemrégiben visszavonult munkatársai az Ozarks hegységben rendelkeznek egy földalatti biztonsági zónával, amelyet mini, önellátó, földalatti falvakká alakítottak/alakítanak. Az ingatlanok családonként átlag 5-10 hektáros nagyságúak, saját vízellátással, a lakosok nyakig felfegyverkezve, alternatív kommunikációs rendszerrel ellátva, ami nem függ az országos hálózattól és persze több évre elég élelmiszerkészlettel. Ez az információ egy olyan forrástól származik, aki két éve ment nyugdíjba az NSA ügynökségtől. Ő Barack Obama újraválasztása miatt döntött az áttelepülés mellett, ami szerinte fel fogja gyorsítani a várt eseményeket, mert a mostani kormány egyetért az Egyesült Államok elpusztításával.

Volt FEMA munkatársak áttelepülése

A FEMA ügynökség nemrég visszavonult munkatársai North Carolina hegyvidéki részeire költöztek, biztonságos, saját levegő, víz és élelmiszerellátással rendelkező telepekre. Itt is rendelkezésre állnak a külvilágtól teljesen elzárható földalatti létesítmények. Ezt az információt két különböző forrás is rendelkezésemre bocsátotta, akik maguk úgy döntöttek, nem vesznek részt az áttelepülési programban.  Az egyik forrás azért döntött úgy, hogy nem vesz részt a programban, mert véleménye szerint ezek a biztonságos helyszínek később célpontokká válhatnak, éppen azért, mert az ott élők túl sokat tudnak.

Összegzésképpen

Nyilván a nevüket elhallgatni kívánó források kevésbé számítanak hihetőnek, mint a dokumentált források, azonban figyelembe kell vennünk, hogy egyre több hasonló beszámoló kerül a nyilvános híradásokba, párbeszédekbe, így talán bölcs dolog, ha odafigyelünk ezekre a hangokra is. Senkitől nem kérem, hogy feltétel nélkül elfogadja az itt olvasottakat. Arra bátorítok mindenkit, hogy tudakozódjon és további megerősítés birtokában tegyen saját belátása szerint.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy milyen események bekövetkezésére számítanak ezek az emberek. A cikk második része ezzel foglalkozik majd.

UFO követte a Chicago felé tartó repülőt Amerikában

A karácsony, illetve az azt követő napok legnagyobb eseményévé lett a nemzetközi UFO kutatás terepén az amerikai utasszállító gépet követő azonosítatlan repülő tárgy, amelyről az egyik utas egy szokatlanul látványos felvételt készített. Az eset 2012. december 23-án történt és a Houstonból Chicagoba tartó menetrendszerinti repülő utasai közül többen is látták a fénylő, ismeretlen eredetű repülő szerkezetet, melyet egyiküknek, egy Mauricio Ruiz nevű férfinak sikerült videóra is vennie.


Az észlelésről már több tudományos portál is beszámolt, amelyek kivétel nélkül valamiféle közönséges magyarázattal próbálnak szolgálni a furcsa jelenségre. A Discovery.com azt valószínűsíti, hogy a felvételen minden bizonnyal csak egy utastérből visszaverődő tárgy látható:

"A repülőgépek ablakai a hagyományos ablaküvegekkel ellentétben nem teljesen sík alakúak, hanem enyhén homorúak, amely torzítja az általa visszavert, illetve a rajta keresztül látott képet. Ráadásul nem is egy ilyen üvege van a repülők ablakainak, hanem legalább kettő, ami tovább deformálhatja a látványt, ezzel könnyen létrehozhat olyan furcsa formát, mint ami a videón látszik."

Azt ugyanakkor elismeri, hogy a férfi láthatóan a belső fények kiszűrése miatt a tenyerével eltakarja az utastér felől érkező fényeket, de ehhez a cikk írója szerint nem elégséges egy felnőtt ember tenyere.

A belső visszaverődést támasztja alá a Discovery.com szerint továbbá, hogy az ablakon át látható tárgy teljesen mozdulatlan a repülőgéphez képest. Pontosan ugyanolyan sebességgel halad és ugyanolyan magasságban repül, mint az utasszállító gép, ráadásul a kettejük közti távolság is végig változatlan, ami szerinte nagyon nehezen kivitelezhető.

Végül a belső fényvisszaverődés legnyilvánvalóbb indokaként azt említi, hogy az éjszakai égbolton a pilótáknak észre kellett volna venniük a tárgyat, már csak azért is, mert annak közelsége miatt a gép műszereinek is jelezniük kellett a vészhelyzetet, az ütközésveszélyt.

A Discovery.com szerint tehát, csupán egy azonosítatlan visszaverődő objektumot örökített meg a jól sikerült videó, de a többi tudományos oldal is hasonló magyarázatokat valószínűsít: a földfelszínen lévő világító tárgyra, netán a repülőgépen kívül lévő közönséges fényre, vagy éppen számítógépes csalásra gyanakodnak.

A szemtanú azonban kizártnak tartja, hogy a jelenség csak egy kabinból visszatükröződő fényforrás lett volna és a következőket fűzte hozzá észleléséhez:

"Korábban egy hosszabb felvételt tettem fel, amelyen látszott a többi utas és néhány légi utaskísérő is, de mivel tőlük nem kértem engedélyt a közzétételre, azt a felvételt inkább letöröltem és feltöltöttem helyette ezt, amelyen csak a lényeg látható. Ezt a rövid kis videót elküldtem az amerikai Légügyi Hatóság szakembereinek is (Federal Aviation Administration - FAA), hogy állapítsák meg, mi követte perceken át a gépünket. Rengetegen kérték már tőlem az eredeti felvételt, ahogy sokan szerettek volna velem interjút is készíteni az esetről. Arra kérek mindenkit, hogy előbb hadd várjam meg a hatóság hivatalos véleményét, utána készséggel állok mindenki rendelkezésére."

 

/ittvannak.hu/

Kalmár János előadása a budapesti UFO konferencián (videóval)

"Az annunakik egy földönkívüli faj, akik évezredekkel ezelőtt érkeztek bolygónkra." Ezzel az első hallásra vadul hangzó feltételezéssel foglalkozott novemberi előadásában a Magyar UFO Szövetség elnöke. Kalmár János szerint a lények hüllők voltak és először az ókori közel-keleti népekkel léptek kapcsolatba, akik később különféle ábrázolásaikban meg is örökítették őket.

Az annunakik az emberiség genetikai átprogramozásában játszottak központi szerepet az előadó szerint, aki elmondta azt is, hogy leszármazottaik a mai napig köztünk élnek és valamennyien befolyásos politikai, gazdasági, vagy éppen művészeti pozíciókat töltenek be.

A konzervatívabb olvasó számára hajmeresztően hangzó teória az egyik legfelkapottabb összeesküvés elmélet napjainkban. Eredetileg David Icke-től származik, aki szerint a hüllőemberek mai utódai irányítják egész világunkat és egyebek mellett képesek alakváltásra is, amelyet állítólag már biztonsági kamerák is megörökítettek.

A világ minden részén találni kutatókat, akik meggyőződéssel hisznek a hüllőemberek elméletében. November elején Jesse Ventura, egykori amerikai politikus - 1999 és 2003 között Minnesota állam kormányzója volt - az egyik amerikai kereskedelmi tévécsatornán futó Conspiracy Theory (Összeesküvés elmélet) című sorozatában egy külön epizódot (itt megnézhető angol nyelven) szentelt a teóriának.

Hasonló feltételezésre épül John Carpenter: They Live (Elpusztíthatatlanok) című fantasztikus filmje, melynek  hamarosan az újraforgatását tervezik.

/ittvannak.hu/

Eckhart Tolle - Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda.

Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.

Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.

Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult.

Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?

A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?

Az illuzórikus én

Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam” szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.

A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete?

Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?

Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált.

Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.

A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.

Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát.

A hang a fejben

A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül.

Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)

Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”

Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!

Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.

Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.

Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.

Az ego tartalma és szerkezete

Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti.

A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be.

Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.

A dolgokkal való azonosulás

A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke.

Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.

A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.

Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait.

 

Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.

Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?

/Eckhart Tolle:Új Föld/

A kristálykoponyák nyomában 14.rész 2/2 - A maják és a kristálykoponya

Írta: Chris Morton és Ceri Louise Thomas - Utómunkálatok: Galactus

Az évszázadok óta fennálló állításokra reagálva, melyek szerint a maják nem voltak elég intelligensek ahhoz, hogy önmagukban ilyen fejlettségű civilizációt hozzanak létre, Linda az ilyen teóriákat hallgatólagos rasszizmussal vádolja meg;azok szerinte csak a kulturális imperializmust és a Nyugat intellektuális felsőbbrendűségének mítoszát voltak hivatottak állandósítani.

Ha másra nem is jók, von Daniken feltételezései legalább fényt vetettek arra, milyen keveset is tudunk valójában az olyan ősi népekről, mint a maják, és hogy azoknak milyen fejlettségi fokot sikerült elérniük. Talán éppen ez az oka az egyre képtelenebb teóriák megszületésének.

Akárhonnét is származtak valójában a maják, Dr. Linda Schele egy sokkal hihetőbb magyarázattal szolgált a palenque-i nagy fedélre,mint von Daniken. Kutatása a maják titkos hieroglifáinak legújabb kori megfejtésein alapult. Ezeknek a munkáknak azalapján ma már széles körben elfogadott, hogy a maják afféle párhuzamos világokban vagy univerzumokban hittek: az alvilág, vagyis a holtak világa; a felső világ, avagy a mennyország, az égi istenek és ősök lakhelye; és a közbülső világ, saját jól ismert valóságunk.

Az ősi maják egy fával szimbolizálták ezeket a világokat és a közöttük lévő kapcsolatokat, rendszerint egy ceibafával, mely a szent "Életfát" jelképezte. Gyökerei lenyúltak egészen az alvilágig, míg ágai elérték a mennyeket is.

Linda Schele szerint a palenque-i nagy fedél valójában Pacal királyt ábrázolja a halál pillanatában, és arra utal, miként viszonyultak a maják a halálhoz, és hogyan látták ezeket a másvilágokat vagy dimenziókat. A szarkofág fedelének jobb felső sarka egy "égsáv", a nappal jele. Az ellenkező sarokban a sötétség és éjszaka jele látható. A faragvány közepén az Életfa fut, amit egy kereszt jelez, tetején egy égi madárral, mely a mennyei birodalmakat jelképezi. Két, négyszögletes orrú kígyó formálja a fa ágait, áldozati edényekből kinőve. Ezeket a kígyókat két másik, csontvázszerű kígyó tükrözi vissza, akik az alvilágból emelkednek fel, nyitott állkapoccsal, a királyra várakozva, akinek abban a pillanatban kell megkezdenie leereszkedését az alvilágba, ahol már várja a halál. Dr. Schele szerint ezt szimbolizálja a lenyugvó nap is, ahogyan a horizont alá ereszkedve elér az alvilágba, magával hordozva a halott királyt is.

A maják ugyanis abban hittek, hogy amint a nap lebukik a látóhatár alá, a halott király is elindul földi horizontunkon túlra, az alvilág felé, ahol, akárcsak a Nap, a halál után is folytatja életét. A királyt ezért is ábrázolták magzati pózban, utalva rá, hogy habár a köztes világban éppen haldoklik, az alvilágban újjá fog születni. A történetnek azonban még nincs vége. Hogy mi történt a királlyal, miután leszállt az alvilágba, magának a sírboltnak az elrendezése taglalja. A Feliratok templomát ugyanis úgy építették, hogy a sírkamra kelet-nyugati tengelyét gondosan egy másik templomhoz, a Kereszt templomához igazították. Ha kettejük között vonalat húzunk, és azt meghosszabbítjuk, a vonal egy adott pontra fog mutatni a horizonton. Ezen a ponton éri el a nap legjellegzetesebb pozícióját az egész napév alatt: ez a legdélebbi pont, a téli napforduló. Ahogyan a Nap lebukik a horizonton, egy vonalba kerül a sírbolt közepével, ahová Pacalt temették. Ahogy a Nap lehullik a sötétségbe, Pacal is lehull az alvilág sötétjébe. Amint a Nap újra felkel, hogy észak felé megkezdje útját, Pacal is fel fog kelni, és északra indul, hogy elfoglalja helyét az északi égbolton, az északi sarkcsillag közelében. Így a király halálának és újjászületésének mítosza nem marad meg a sírkamra falai között, de Palenque egészét érinti, hiszen az univerzum teli van szimbolikus jelentéssel a maja emberek számára.

A szent geometria egyre több és több eleme kerül nyilvánosságra egy új tudomány, az "archeo-asztronómia" ténykedése folytán. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az épületek igazítása az égitestek mozgásához, mélyen spirituális okokból, széles körben elterjedt volt a maják között. Úgy tűnik, az épület egyetlen paraméterét sem bízták a véletlenre. E tekintetben ismét csak az egyiptomiakkal állíthatjuk őket párhuzamba. A palenque-i szarkofágfedél egy másik értelmezését találhatjuk Gilbert és Cotterell, a maja próféciákról szóló munkájában. Szerintük az a maják négy fő istenére utal. Az alak a fedél közepén a víz istennője, Chalcuihtlicue, aki egy liliomlevelet tart az egyik kezében; a többi szimbólum pedig más nagy isteneket jelképez: Ehecatl, a szél istene; Tonatiuh, a napisten; és Tlaloc, a vihar, égi tűz, villámlás és eső istene tűnik fel. A szerzők meggyőződése szerint a négy isten a négy különféle elemet képviseli, valamint az emberiség különböző korait, miután a maják, hasonlóan az aztékokhoz, szintén úgy tartották, hogy számos előző "világ" vagy földtörténeti kor létezett a miénk előtt, melyek mindegyikét a Föld egy adott eleme pusztította el.

A láthatóan absztrakt minta, mely a fedél oldalait dekorálja, állítólag olyan kódolt mintázat, mely megfejtve még többet árul el a maja mitológia isteneiről. Gilbert és Cotterell kijelenti, hogy a szarkofágfedél mintázatának egésze, ha mint egységet kezeljük, az emberiség történetét hivatott megjeleníteni, bemutatva az előző világok pusztulását, és közölve egy kódolt üzenetet, melyben a nagy vezér, Pacal, figyelmeztet bennünket azokra az eseményekre, melyek a közeljövőben ránk várnak. Akármi is volt azonban a palenque-i fedél valódi jelentése és a maják eredete, nekünk arra a kérdésre kellett elsősorban választ kapnunk, utal-e rá bármiféle bizonyíték, hogy a maják kristálykoponyákat készítettek, vagy birtokában voltak-e olyan kristálykoponyáknak, melyeket őseik hagytak rájuk, bárkik is voltak azok.

Előlépve a napfénybe, leereszkedtünk a Feliratok templomától, és megkezdtük Palenque felfedezését. A Feliratok temploma egy három hasonló piramisból álló sor egyik végén helyezkedett el. A következő piramisban a közelmúltban. 1995-ben, egy asszony sírjára bukkantak, vélhetően egy királynőére, aki talán Pacal partnere lehetett. A sor másik végén magasodott az a piramis, melyet azonnal észrevettünk, amikor az első pillantást vetettük a városra. Ezt a piramist félig elborította a zöld aljnövényzet, miután azt csak részben tisztították meg a vegetációtól. A legtöbb turista annyira türelmetlenül várja, hogy megmászhassa a Feliratok templomát, hogy fel sem figyel erre a félig feltárt templomra az ásatások jobb szélén. Az építmény meglehetősen roskatagnak tűnt, és még a helyszínről készített térképek sem ábrázolták. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy felmászunk rá. Felérve a csúcsra igazi meglepetésben volt részünk. Az 50 fokból álló lépcsősor tetején, éppen a templom bejáratánál, egy csodálatosan kifaragott kőkoponya várt bennünket. A templom falának fehér mészkövéből kifaragott koponya átmérője 18 hüvelyk (45 centiméter) volt. Úgy tűnt, ő a díszes síremlék őrzője. Azonnal eszünkbe juttatta a koponyát, amit Tikalban láttunk, az eredeti koponyát, melynek a "Végzet Koponyája" becenevet adtuk, és amely bevezetett bennünket a kristálykoponyák rejtélyébe, elindítva kutatásunkat. Ez a koponya hasonlított ahhoz, csak még sokkal szebb volt. Domborműként is alig emelkedett ki a templom falának felszínéből; ez a stílus különösen jellemző a Palenque-et díszítő dekoratív munkáknál.

A tikali koponya teljesen elsötétült az őt borító zuzmótól, vonásai lassan elkezdtek omladozni és torzulni. Megvolt a hatása annak, hogy oly sokáig volt kitéve az esőerdő nyirkosságának. A palenque-i koponya azonban jó állapotban vészelte át mindezt, és még mindig tisztán felismerhetőek voltak a vonásai. A tikali koponya esetében nehéz lett volna ezt megállapítani, de ez a koponya láthatóan nélkülözte az alsó állkapcsot. Mindkét koponyát egy olyan lépcsősor legtetejénél találtuk, melyek egy díszes síremléknek tűnő építményhez vezettek. Viszont míg az omladozó koponya Tikalban egy sírhelyet őrzött, félúton felfelé egy némileg kisebb és jócskán alacsonyabb rendű piramison, addig ez a koponya a piramis megkoronázásának tűnt, éppen a tetején magasodó síremlék bejárata felett. Kíváncsiak voltunk rá, mi okozza az archeológusok látható közönyét a koponyákkal kapcsolatban. Miért nem gyújtotta fel a képzeletüket, és - különösen a Votan könyvében leírtak fényében - miért nem próbálták meg töviről hegyire átkutatni az egész piramist? Micsoda hatalmas kincsek lehetnek itt, talán még kristálykoponyák is. Hamarosan előttünk is nyilvánvalóvá lett, miért nem tárta fel mind ez idáig senki a piramist. Mint felfedeztük, gyakorlatilag semmilyen módja nem volt, hogy hozzáférjenek a belső mélységekhez.

Nyoma sem volt olyan kődugaszoknak, amilyeneket Alberto Ruz felfedezett. A kegyhely a templom belsejében csupasz falaival szintén nem kínált más támpontot. Egyéb nyomokat kutatva átvizsgáltuk Palenque valamennyi épületét, keresztül a még mindig érintetlen titkos alagutakon, a palotakomplexumon belüli ünnepi tér maradványain, a jellegzetes felfordított V alakú boltívekkel büszkélkedhető melléképületeken, újabb piramisok lépcsőit róva le s fel. Ahogy Tikalban, itt is egyetlen magányos, kőbe vésett koponyát találhattunk csak: azt, amelyik a rejtélyes templom bejáratát őrizte. Ezek a koponyák újabb kérdéseket vetettek fel. Mi lehet a jelentőségük? Mit akarhattak elfedni ezek a síremléknek tűnő építmények? Mire használhatták őket? A meditáció helyei voltak, az imádaté, vagy éppen a rituális emberáldozaté? Lehet, hogy egykor kristálykoponyák is megtalálhatóak voltak itt? Az aprólékosan kimunkált faragványok nyilvánvalóan arra utaltak, hogy a maják érdeklődtek a koponyák iránt. De miért? És a válasz ezekre a kérdésekre bizonyítékot szolgáltathat arra is, hogy a maják valóban ismerték- e a kristálykoponyákat?

Ugyan semmivel sem vitt bennünket közelebb a probléma megoldásához, de a maja kultúrában cseppet nem volt hiány a koponya ábrázolásaiban. Egy másik ősi kézirat, amit Brasseur de Bourbourg fedezett fel, vélhetően a legfontosabb fennmaradt munka a maja mitológiával kapcsolatban, így semmivel sem kisebb az értéke, mint a mi Ótestamentumunknak. Ez a híres Popol Vuh, a "Tanács Könyve", mely egy epikus teremtéstörténetet ír le, vagy ahogyan Dr. Linda Schele fogalmazott, egy "idegen Odisszeát". Bár az eredeti, hieroglifákkal íródott kézirat nem maradt fenn, a Popol Vuhot valamikor a XVI. század folyamán átültették spanyolra. Már az első oldal is szövevényes rejtélyekre és bonyodalmakra utal: A Popol Vuh, ahogy hívják, többé nem található meg... Az eredeti könyv, melyet réges-régen írtak, valaha létezett, de most rejtve van a kutató elől, és a gondolkodó elől... Ennek a mítikus teremtéstörténetnek az első felében a koponyák fontos szerepet játszanak, mint a tiltott tudás szimbólumai. Akárcsak Ádám és Éva bibliai történetében, a maja történet is egy fiatal nőről számol be, akit egy fán növő gyümölcsök kísértenek meg. A maja verzióban nem almáról van szó, hanem lopótökről. Ennek a fának a gyümölcse, miután kiszárítják és kivájják, meglepő módon valóban hasonlít az emberi koponyára. A történet azzal kezdődik, hogy a maja alvilág urai, a halál istenei, kihívnak egy másik fontos istenséget, a kukorica istenét - aki ezáltal az életet jelképezi -, hogy az küzdjön meg velük. A halál istenei megölik az élet istenét, és a fejét egy fára helyezik, mely lopótök-gyümölcseitől lesz terhes. A "koponya"-gyümölcsöt figyelmeztetésként szánják az embereknek, hogy ne keresztezzék a halál urainak útját, akik megtiltják mindenkinek, hogy a fa közelébe menjenek, ebben is visszhangozva a bibliai történetet. Csakhogy: Egy Xquic nevű lány (valójában a halál egyik urának leánya) meghallotta, hogy egy korábban terméketlen fa gyümölcsöket hoz. Kíváncsi volt, és látni szerette volna. Amikor látta, hogy a fa teli van gyümölcsökkel, azt mondta magának: - Nem mehetek el úgy, hogy a gyümölcsök egyikét meg nem kóstoltam. Biztos nem fogok tőle meghalni. Ezeken gondolkozott, amikor a koponya, melyet a fa ágaira helyeztek, megszólalt: - Valóban akarod ezt a gyümölcsöt, teljes szívedből? - Igen, akarom - felelte a szűz. A koponyafa erre a lány kezébe köpött, amitől az terhes lett. A koponya ekkor ismét megszólalt: (Ez ) csak egy jel, melyet neked adtam, a nyálam, a köpetem. Itt, a fejemen, már semmi sincs, csak csont; a húsnak nyoma sincs. Ugyanígy van ez minden nagyúr fejével is; csak a húsa az, amitől az arca elviselhetőnek néz ki. És amikor meghal, az embereket megrémítik a csontjai. Azután a fia lényében olyanná válik, mint a nyála, mint a köpete, legyen egy úr gyermeke, egy kézművesé vagy szónoké. Az atya nem tűnik el, hanem kiteljesül. Lehet, hogy ezáltal a koponyák Tikalban és Palenque-ben, sőt a kristálykoponya is, az eredeti koponyát (vagyis gyümölcsöt) jelképezik, így a tudás fájának tiltott gyümölcsét is? Ez a koponya kétségkívül képes volt a beszédre, de vajon mit akart mindezzel mondani?

A történet azonban tovább folytatódik. A szűz végül is egy ikerpárnak ad életet, Hunahpunak és Xbalanque-nak, akik a maja mitológia túlnyomó részének hősei. Ők azok, akik kihívják maguk ellen a halál isteneit. Az ikrek epikus utazást tesznek az alvilágban, melynek során a halál urainak sikerül megölniük Hunahput, kinek fejét egy vérszívó denevér harapja le. Ezt követően azonban kijátsszák a halál urait, egy zöldséggel helyettesítve a fejet, míg egy valódi fejjel nem tudják pótolni azt. Akkor hát a kő- vagy kristálykoponyák Hunahpu levágott fejét jelképezik? Ha így is van, újra itt a kérdés, hogy mit akar mindez jelenteni? A koponyák azonban távolról sem csak ezen a színtéren jelennek meg a maja mitológiában. Az ősi maják egy alvilágban hittek, a halál és rettegés honában, melyet Xibalbaként ismertek. Szörnyűséges hely volt ez, melyet a halál hatalmas urai irányítottak. A "Xibalba" valójában a xib szótőből származik, melynek jelentése "rettegés", "terror", és "reszketés a félelemtől". Már Tikalban találkoztunk egy sor faragott csonttal, melyek ezt az utazást illusztrálták a halál mezsgyéjén. Az élet és a halál metaforája itt egy folyón tett utazás. A csontok egy királyt ábrázolnak, kenuja közepén ülve. Kezét a fejére helyezi, mely küszöbön álló halálra utaló gesztus. Állattársak kísérik el útján: egy kutya, egy papagáj, egy pókmajom és egy iguána. A csónakot két ősi istenség hajtja előre, Rája evezős és Jaguár evezős. A másik csontpár megmutatja a csónak víz alá süllyedését, amint a király elindul az alvilág felé, miután a maják hite szerint az alvilág elérhető volt a vizeken vagy a barlangokon keresztül is. A maják úgy tartották, hogy amikor meghalunk, a lelkünk az alvilágba távozik, de útközben rettenetes próbatételekkel kell szembenéznie. A hasonlóságok a középkori keresztény mitológiával szembeötlők, különösen ha a pokol leírását tekintjük az itáliai poéta, Dante i. sz. 1300 körül keletkezett fő művében. Mindkettő felidéz egy folyón tett utazást, egy kutya társaságában. A középkori keresztény változatban a kutya az elveszett lelkek kínzását szolgálja, míg a maja verzióban az embereket segíti útjuk során. Viszont, akárcsak Dante, a maják is kilenc szintre osztották fel az alvilágot, melyeket Dante a "kilenc pokolnak" nevezett el. A maja mitológia szerint ha az elhunytak sikeresen hatoltak át ezeken, akkor újra csatlakozhattak őseikhez, akik az egekben éltek.

Az alvilágban találhattunk egy sor öreg, fogatlan istenséget is, akik a különféle halálokok után kapták nevüket, mint az öregkor, feláldozás és háború, és a koponya képe gyakorta feltűnt egyikükkel- másikukkal kapcsolatban. Még olyan cserépfigurára is bukkantak, mely a Popol Vuhban szereplő egyik halálistent koponyával ábrázolja a feje helyén, ami meglepő hasonlatosságot mutat a Tikalban látott kőkoponyával. A legismertebb halálistent gyakorta nevezik Yum Cimihnek, bár hogy pontosan milyen néven is emlegetik, nagyban függ attól, hogy a több mint 30-féle maja nyelv közül melyiket használják, így sokszor egyszerűen az "A" istenként hivatkoznak rá. Ő a legmagasztosabb a halál urai közül, és sokszor ábrázolják koponyával a feje helyén, melynek, úgy tűnik, nem kevésszer hiányzik az alsó állkapcsa is. Így könnyen lehet, hogy a kő- vagy kristálykoponyák valójában a halálistenek egyikét jelképezik. Különös módon sok ábrázoláson a halál istenei valahogy komikus figuraként jelennek meg. "A" isten például gyakorta pókhasú és cingár lábú. Őrá hivatkoznak sokszor a Cizim, "Felpüffedt" néven, és a maja művészet több, finoman kidolgozott, napjainkig fennmaradt kézirattekercse utal rá, hogy undorító bűz árad belőle! Így tehát, bár a halál isteneit sokszor ábrázolják a koponya képét felhasználva, mégsem teszik őket félelmetes figurává. Ehelyett mintegy gyengéd ragaszkodással tekintenek rájuk.Szinte képtelenség volt úgy gondolni Palenque és Tikal kőkoponyáira, melyek a piramisokat uralták - nem is beszélve a kristálykoponyákról -, mint amelyek nem képviselnek semmi magasztost, csupán valami komikus, pókhasú, folyton szellentő istenséget. Egyre inkább el kellett fogadnunk, hogy sem a maják művészetét, sem mítikus történeteiket nem szabad szó szerint értelmezni.

Mindennek szimbolikus jelentősége van. Végiggondoltuk mindezt, és úgy döntöttünk, hogy mélyebb szinten a mitológia feladata gyakorlatilag nem volt más, mint hogy tájékoztassa az ősi majákat életről és halálról, arról, hogy mire számíthatnak, és válaszképpen hogyan gondolkodjanak és viselkedjenek. Olyan jelentéstartalommal bírt, melynek segítségével az emberek értelmet találhattak életükben. Az ily módon kódolt történetek teli voltak gazdag metaforákkal, melyből kivonható egy jelentéstartam, ami még saját mindennapos életünkben is megállja a helyét. A koponyának a fán a Popol Vuh legendában például mélyebb, szimbolikus jelentése is van. Egy nő kísértést érez rá, hogy megkóstolja az élet és tudás fájának gyümölcsét, hogy a saját döntései szerint éljen. Beleharap a gyümölcsbe, vagy még inkább a koponyába. A koponya tehát itt nem egyszerűen a halál szimbóluma, de az életé is. Miután a koponya a halálisten tevékenységének eredménye, az élet istenének fizikai maradványa is. Teli van lehetőségekkel, új élet és tudás forrása. A lány azonban felfalja. Így, legalábbis ebben az értelemben, az élő meghal; meghal a választás szempontjából, mely többé nem adatik meg neki; a lehetőség elmúlt, ahogyan a gyümölcs is felemésztődött, hogy már soha többé ne kínálkozhassék fel.

Ahogyan azt a maja szakértő, Dr. Karl Taube korábban kifejtette: Mezo-Amerika-szerte hitték, hogy a halál nélkül nem birtokolhatjuk az életet. Valahányszor megeszel valamit, megölsz valamit az élet számára. De ezután vissza is kell adnod valamit a halálnak. Ha nem adsz vissza semmit az anyaföldnek, nem sarjadhat több élet. Olyan ez, mint egy szüntelen dialógus a két ellentét között. Mert ezek nem különálló jelenségek, mindig egymástól függenek. Ahogyan Linda Schele is informált róla bennünket: Szinte valamennyi maja nyelvben, még a napjainkban létező legtöbb mezo-amerikai nyelvben is, a "koponya" szó szinte megkülönböztethetetlen a "csont" szótól; a szó a "csontra" pedig, ami a bak, ugyanaz, mint a "mag" szó. A bak ráadásul érdekes módon Palenque maja neve is. Palenque mindössze egy spanyol elnevezés, semmi érdekeset nem jelent, csak annyit, hogy "kerítés". A maja név azonban "koponyát, "csontot és "magot is jelent, arra a következtetésre indította Linda Schelét, hogy a palenque-i kőkoponyának talán nagyon is szokványos, mindennapi funkciója lehetett. Elképzelhetőnek tartja, hogy nem jelentett többet az ősi maják számára puszta útjelző táblánál. Ahelyett, hogy az embereket figyelmeztette volna közelgő halálukra, vagy bármiféle különös, rejtett értelmű célt szolgált volna, egyszerűen tudatta a város nevét az ide látogatókkal. Hogy ez a gyönyörűen kifaragott koponya, mely a templomtetőről az alatta elterülő városon uralkodott, ne lett volna más, mint egy közönséges jelzőtábla, meglehetősen irritálta romantika iránti érzékünket! Ennél azért csak kellett itt lennie többnek is. Valóban, már maga a városnév is mélyebb jelentést hordozott, mint azt elsőre gondolnánk. A szavak néha kulcsok a mély értelmű filozófiai koncepciókhoz, melyek felfedik egy adott kultúra viszonyítási rendszerét. Maga a maja nyelv a koponyákat és csontokat egészen eltérő fogalomként kezeli, mint az számunkra megszokott. Számunkra a csontok és koponyák emlékeztetők saját törékeny halandóságunkra és sebezhetőségünkre. Hajlamosak vagyunk félresöpörni őket, hogy ezáltal a gondolatainkból is eltűnjenek. A maják számára azonban a koponyák és csontok, akárcsak a magok, az élet alapelemei voltak. Formát adtak emberi létünknek, ahogyan a mag is életet adott a növénynek. A csontjainkra hús növekedett, ahogyan levelek a növényen. Hogy ezekre a koncepciókra ugyanazt a szót használták, ezzel a maják arra emlékeztetnek bennünket, hogy mindennek aktív, életadó szerepe van. Ezáltal a maják számára az élet lehetősége éppen a halál arcában mutatkozott meg, és a koponya nemcsak a halál szimbóluma volt, de az életé, az újjászületésé és a felépülésé is.

Megtudtuk, hogy ennek a hitrendszernek a befolyását a mai napig megtalálhatjuk a maják modern kori leszármazottjai körében, akik az Atitlán-tó közelében élnek, Guatemala fennsíkjain. Minden évben megőrzik a kukorica magját, hogy újraültethessék. Ezeket a különleges szemeket "kis koponyáknak" nevezik, mert szimbolikus értelemben minden évben a kukorica istenének koponyáját ültetik el, újrakezdve ezzel a feltámadás ciklusát.

Az élet és a halál kettőssége - mely éppoly erőteljesen megnyilvánul a Popol Vuh fára akasztott koponyájában, mint az ikrek mondabéli alakjában - az egyik legtovább fennmaradt mítikus koncepció Mezo-Amerika-szerte. Az ikrek ezt az alapelvet képviselik, a minden életet átható kettős erőt. Ez mutat némi hasonlóságot a kínai Yin és Yang koncepciójával, az egyesült, ám kölcsönösen ellentétes erőkkel, melyeket mindenütt jelenlévő lényegi valónak tekintettek. Számunkra azonban a Popol Vuh ikrcinek története még ennél is többet jelentett. Azok ugyanis, miután megverték a halál urait, elindultak, hogy megkeressék atyjukat, akit egy labdajátéktéren temettek el. Csakis akkor kelthették életre, ha meg tudták nevezni valaha volt arcának valamennyi részét. Ők azonban nem jutottak tovább a szájnál, az orrnál és a szemnél, egy koponya legsajátságosabb elemeinél. Így hát az ikrek otthagyták őt a labdapályán, de megígérték neki, hogy tisztelettel fognak emlékezni a nevére. Ezután elszabadultak a halál urainak hatalmából, lelkük szárnyalni kezdett, hogy csatlakozzék égben lakó őseikhez, majd ők váltak a Nappá és a Holddá. A maják komoly hangsúlyt helyeztek az ősök emlékezetére és tiszteletben tartására. Mint azt a maja szakértő, Dr. David Pendergast korábban elmondta: Úgy tartották, hogy a holtak bizonyos tekintetben részesei az életnek, hogy az emberek összekapcsolódnak a múlttal. Hitték, hogy őseik valahogyan megvédelmezik őket, és hogy tudásra tehetnek szert általuk, ha nem is közvetlen módon, de legalábbis közvetett értelemben. Ezáltal a kristálykoponya és az egyéb koponyaábrázolások úgy is értelmezhetőek, mint egy nagyon hosszú tradíció részesei, mellyel az ősök közelében maradhattak. A maják gyakorta megtartották őseik földi maradványait, melyeket rendszerint házuk alatt temettek el. Bizonyos esetekben a fejeket, vagy még inkább koponyákat, melyek egykor fontos ősök részei voltak, kéznél tartották, "tanácskoztak" velük, és hatalmas tudás forrásának tekintették őket. Ha mindezt megtették a valódi koponyákkal, érveltünk, miért ne tehették volna meg a kristálykoponyákkal is?

Az ősi maják számára a halál nem olyasmi volt, amitől félni kellett volna. A halálfélelem azért volt, hogy felülkerekedjenek rajta, és ez annak a mélységes megértésén alapult, hogy az élet és a halál kölcsönösen egymástól függő, összetartozó jelenségek. A kettő szétválaszthatatlanul részese egymásnak, mint maguk az ikrek, mint a növény és a mag, mint az egyesült, de ellentétes erők, melyek minden dologban ott vannak. A maják tudták, hogy meghalni annyi, mint újjászületni.

Megint csak eltöprengtem rajta, hogy lehet-e a kristálykoponyáknak bármiféle közük e hitrendszerhez, hiszen áttetsző természetük éppen azt látszik szimbolizálni, hogy maga a halál nem végleges állapot, hanem olyasmi, amin felül lehet kerekedni. A maják számára mindez még ennél is többet jelentett. Mint azt az ikerhősök meséje is példázza, az ő hitük szerint az ősökkel történő egyesülésen keresztül győzedelmeskedtek a halálon, és végül a mennyek legfelső szintjére érkeztek. Anna Mitchell-Hedges azt mondta, hogy az ő koponyája egy ősi pap fejét jelképezi. Lehetséges tehát, hogy a kőbe, illetve kristályba faragott koponyák valójában azokat a mélyen tisztelt ősöket jelképezték, akikhez a maják újra csatlakozni kívántak? Az ősi maják minden bizonnyal rendkívüli hatalmat tulajdonítottak őseiknek, különösen azoknak, akik szerintük az idők kezdetén éltek. Ez világlik ki a Popol Vuh soraiból is: Tudták, hogy háború közeleg; minden jel, amit láttak, világos volt a számukra. Akár a halál fenyegetett, akár éhínség, akár széthúzás, ők bizonyosan tudták, hiszen volt egy helyük, ahol megláthatták... talán egy kristálykoponya? Láttak, és azonnal a messzeségbe láttak, megtudtak mindent, ami csak a világon volt. Amikor néztek, azonnal láttak mindent maguk körül; megszemlélhették a mennyek ívét, és a Föld kerek orcáját. Az elrejtett dolgokat mindet tneglátták, anélkül hogy mozdulniuk kellett volna, mindent láttak a világból...nagy volt az ő bölcsességük. Ez az idézet is alátámasztja, hogy a maják tisztában voltak a Föld gömbölyű alakjával, több száz évvel megelőzve a Nyugatot. A könyv egy korábbi része beszámol róla, hogy a megérzés hatalmát, melyet az ősök hagyományoztak rájuk, az azokat teremtő istenek vették el a leszármazottaktól. A legenda szerint a korai emberek ezért láthattak olyan messzire. Ezek voltak az ajándékok, melyek feldúlták az isteneket, és az istenek ezért belehelték a látomásaikat, akár egy tükröt, így a látomások elfelhősödtek, ami után nem láthatták már, csak ami a közelükben volt... A Popol Vuh első része beszámol az idők hajnaláról és az emberiség eredetéről is. Minden azzal kezdődött, hogy 12 istenség összegyűlt, kigondolták, hogy a föld emelkedjék ki a vizekből. Számos kísérlet történt emberi lények teremtésére is, de valamennyi kudarcba fulladt, míg az emberek fel nem ismerték és meg nem értették szerepüket, mely "néven nevezni teremtőiket, dicsőíteni őket, támaszuknak és táplálójuknak lenni". Ezáltal a Popol Vuh meghatározta az emberiség küldetését is. Az istenek azért teremtették az embereket, hogy azok visszatükrözzék önnön dicsőségüket. Az emberek célja tehát visszaadni valamit az isteneknek és a természet erőinek, az élet ajándékának felismerése által. Tisztelniük kellett isteneiket, és szolgálniuk őket "jó szokás szerint" azáltal, hogy emlékeznek saját eredetükre, illetve imádkoznak és áldozatokat mutatnak be. Volt alkalmunk rá, hogy végiggondoljuk ezt az ember és természet közt fennálló kapcsolatrendszert, mialatt Yaxchilán ősi maja városa felé tartottunk, mely mintegy 100 mérföldnyire délre fekszik Palenque-tól. Utazásunk Yaxchilán felé kijózanító tapasztalat volt. Nem a fegyveresek úttorlaszai zavartak bennünket, melyekbe úton-útfélen botlottunk; még csak nem is a hajmeresztő átkelés az Usamacinta folyón. Valami más volt az, valami sokkal fontosabb. Palenque napjainkban egy gyorsan visszahúzódó dzsungelben fekszik, mely sajnálatos módon és túlságosan is gyorsan esik áldozatul a helyi lakosoknak és a fakitermelő társaságoknak egyaránt, hogy helyet adjon az intenzíven terjeszkedő mezőgazdaságnak és haszonállat-tartásnak.

Jóllehet a régészeti lelőhelyek közelében fekvő esőerdők még érintetlenek, minden évvel egyre több és több fa esik a láncfűrészek áldozatául a közeli erdőkből. Ahogy növekszik a kereslet a mexikói marhahús iránt, az ősi maják modern kori leszármazottait kiszorítják földjeikről a gazdag földtulajdonosok, ahogyan a tradicionális létfenntartó gazdaságokat felváltják az óriási haszonállatranchok. A gazdag földtulajdonosok profitéhsége számtalan őslakost tett máris otthontalanná. Őket, akárcsak a fákat, a haladás nevében söpörték félre az útból. Ez vezetett el jelenkori lázongásokhoz Chiapas államban, amikor is a földműves parasztok egyesítve erőiket a földtulajdonosok ellen fordultak, akik annak az életformának a kipusztításával fenyegetnek, mely már egy ezredéve fennáll. Az általunk is látott katonai úttorlaszok éppen ezt a társadalmi elégedetlenséget voltak hivatottak feloldani. Teljesen elszörnyülködtünk, amikor kinyitottuk a National Geographicnak azt a példányát, melyet magunkkal hoztunk. Egy légifelvételt találtunk benne, melyet a környező területekről készített egy NASA-műhold. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a környező esőerdő rettenetes megtizedelése már tisztán látszik a világűrből is. Palenque-tól keletre és délre kígyózík az Usamacinta folyó, elválasztva Mexikót Guatemalától. Ezt a természetes határt még több ezer mérföldnyire a földfelszín felett is tisztán ki lehet venni. A műholdfelvétel azért mutathatta meg a folyó pontos kontúrját, mert a guatemalai oldal élénkzőld színben pompázik, míg a mexikói oldal sápadt és üressárga. A folyó guatemalai oldalán ugyanis zavartalanul burjánzhatnak a fák és az aljnövényzet, melyeket még nem érintett a láncfűrészek tombolása. A mexikói oldalon azonban már csak a fák csonkját találhatjuk meg, a frissen létrehozott végtelen legelőkön, melyeken már csak a fű nő meg. Végigtekintve azon a domboldalon, mely valaha egyike lehetett a világ legcsodálatosabb panorámáinak, mi is csak megfeketedet csonkokat és ágakat láthattunk; egy valaha éríntetlen erdő elsze nesedett maradványait. Az ólomszürke égbolt alatt csak elszórtan magasodott egy-egy ceibafa - még életben - többszáz évnyi növe kedéstől magas és tömör törzsével. Volt valami komorság ezekben a magányos elszigeteltségben virrasztó fatörzsekben, melyek mintha csak azért maradtak volna, hogy meggyászolják a mostanra eltűnt erdőségeket.

Elgondolkodtam az emberiség küldetésén, hogy visszaadjon valamit az isteneknek és a természet erőinek, meg hogy mi vajon mit adunk vissza Közép-Amerika erdőségeinek kifosztásával. Mi történt azzal a kölcsönös, kétirányú kapcsolatrendszerrel, mely az ősi majákat hitűk szerint isteneikhez és a természet erőihez fűzte? Az ősi maják, ahogyan azt már tudhattuk, az istenek járandóságát áldozatok formájában törlesztette, rituálékon, szertartásokon,áldozatbemutatásokon keresztül.Hitük szerint tovább erősíthették kötelékeiket az istenekkel azzal, hogy emlékeztek és valahogy kapcsolatot teremtettek őseikkel. Az ősöket, mint a legkorábbi embereket, annak a tudásnak a forrásaként látták, melyre nemcsak a múlt, de a jövő szempontjából is múlhatatlan szükség volt. Így, visszaadva valamit az isteneknek és a régmúlt ősöknek, a maják hitük szerint időlegesen ősatyáik szellemi hatalmát birtokolták. Úgy tűnt, a koponyák, és vélhetően a kristálykoponyák is, szerepet kaptak ebben a gyakorlatban. Ahogyan azt Dr. Linda Schele elmondta, "A vér volt a maja vallásgyakorlás kötőanyaga". Hiszen mi értékesebb ajándék adható a vérnél, az élet becses szubsztanciájánál, mely lehetővé teszi a létet? Ismét párhuzamot vonhatunk a keresztényi mitológiával. Krisztus feláldozta önmagát, önnön vérét adva, és úrvacsorakor a keresztények is megosztoznak ezen az áldozaton, Krisztus vérét bor formájában magukhoz véve. A maja véráldozat gyakorlása során azonban a vért gyakorta rituális körülmények között, a különféle testrészekből nyerték - a nyelvből, a fülcimpákból, sőt nemi szervekből. Ezek az áldozati rituálék kizárólag a királyi méltóságoknak, a papságnak és az arisztokrácia legfelsőbb rétegeinek voltak fenntartva, és gondos előkészületek előzték meg a végrehajtásukat, beleértve a test és a lélek sanyargatását is, ha erre volt szükség. Azok, akik feláldozták magukat, a böjtölés és az önmegtartóztatás eszközével elhatárolódtak az őket körülvevő fizikai világtól. Az izzasztókamra, a rituális gőzfürdő gyakorta szolgálta a megtisztulást. Miután megtisztult és felkészült, a résztvevő reménykedhetett benne, hogy az áldozat meghozza a kívánt eredményt - egy látomást.

És úgy tűnik, ezen a ponton kap szerepet a koponya, mely összekötötte a víziók keresőjét az ősökkel és a szent tudás birodalmával. Yaxchilánban grafikus részletességgel megalkotott kőfaragások illusztrálták a rituális véradás gyakorlatát. A városban egykor számos díszesen faragott pillért lehetett látni, melyek i. sz. 725-770-re datálódtak, bár sokat ezek közül elszállítottak a British Museumba. A 17-es számú darab egy Jaguármadárként ismert királyi férfiút ábrázol, amint éppen készül átszúrni péniszét egy hosszú lyukasztótű segítségével. Egy pazar ruhákba öltözött asszony, Balam-Ix úrhölgy, feleségeinek egyike, a térdén előtte ül. Mindketten nyugodtnak tűnnek; méltóságteljesek, és teljesen lefoglalja őket tevékenységük. Balam-Ix úrhölgy egy zsineget vezet keresztül a nyelvén, ami jellegzetesen a női véráldozat gyakorlásának módja.

A sebből kiszökő vért papírdarabokkal fogták fel, melyeket az áldozati edényekben ezután elégettek, az isteneknek szóló ajándékul. Érdekes megjegyezni, hogy Jaguármadár olyan fejdíszt visel, mely egyféle koponyát és csontvázszerű kígyót formáz. Valóban, a többi pillér képein is feltűnik ugyanez a koponyás- kígyós fejdísz. Úgy tűnik, ez lehetett a rituális öltözet a látomáskeresők számára. A rituálé másik jellegzetessége a víziók kígyójának felbukkanása. Ez úgy tűnik, a szellemet szimbolizálja. A szellem a világ számos jelentős vallásában az energiát, a mozgást jelképezi, mint fontos alapelvet. Itt a kígyó az áttevődő energiára utal. A látomás kígyó legjobban a 25-ös számú pillér faragványán figyelhető meg. Térdelő testhelyzetben Xoc úrhölgyet láthatjuk, amint az elmaradhatatlan koponyát és csontkígyót ábrázoló fejdíszt viseli, bal kezében pedig a rituális véráldozathoz szükséges eszközöket tartja. Előtte láthatjuk a kígyó látomás óriási, hullámzó testét, hatalmas, kidülledt szemeivel, és a szájából alácsorgó vérrel. A kígyó Tlaloc maszkját viseli, a víz istenéét, akit kapcsolatba hoztak az áldozatbemutatással és a termékenységgel is. Ahogy a British Museum útikalauza leírja: A vér áldozati bemutatása Yat-Balam látnoki manifesztációját idézi fel, aki alapító atyja volt Yaxchilán dinasztiájának... az ősi szellem egy hatalmas, kettős fejű kígyó ásító száján keresztül tör fel, mely Xoc úrhölgy felett ágaskodik. Az asszony felfelé néz a jelenésre, melyet ő idézett meg. Bal kezében a véráldozó edényt tartja, mely az áldozat egyéb kellékeit tartalmazza: egy rája gerincét és egy vulkáni üveg pengét.

A turistakalauz azonban elfelejt számot adni arról, hogy mi látható Xoc úrhölgy jobb kezében. Vagy a kezében tartja, vagy a csuklójára lett függesztve, de szemmel láthatóan egy emberi koponya az, talán éppen egy kristályból faragott darab. Valójában úgy tűnik, hogy a jelenés-kígyó, melynek szájából a nagy ősatya képe felbukkan, éppenséggel ebből a koponyából tör fel. Ugyan nem lehetünk benne egészen biztosak a rajz alapján, hogy a kígyó nem emelkedik-e ki ugyanúgy a földre helyezett áldozati edényből is - vagy éppenséggel csak onnan -, ez a gyönyörűen megfaragott pillér vélhetően azt a pillanatot örökítette meg, amikor egy olyan ősi maja vízíónak lesz a szemtanúja, mely egy koponyából, sőt talán éppen egy kristálykoponyából ered. Az a tény, hogy a koponya derékmagasságban látható, szintén arra utal, hogy az a közbülső világban, a tudatos valóságban helyezkedik el. Le voltunk nyűgözve. A koponyából felszálló víziók képe tökéletesen egybecsengett mindazzal, amit a különféle kristálykoponyák meglátogatásakor láttunk, illetve hallottunk; az információkkal, melyeket Carole Wilson közvetített számunkra az Anna Mitchell-Hedges-féle koponyát felhasználva; és Nick Nocerine kijelentéseível, hogy a kristálykoponyák ma is látomásokat ébresztenek az emberekben. A legkevesebb, ami a kristálykoponyákról elmondható volt, hogy általánosan elterjedt vélemények szerint képesek változásokat előidézni a szemlélődő tudati állapotában - sőt akik rendszeresen érintkezésben voltak velük, meggyőződéssel állították, hogy valóban képesek látomások támasztására. Talán yaxchiláni kép Xoc úrhölgyről nem ábrázol mást, mint a kristály koponya ősi felhasználását más dimenziók feltárására. Gyanítom, hogy most már sohasem tudhatjuk meg, mi is az igazság. Ami azonban mostanra nyílvánvaló volt, az az, hogy a koponya képe nagyon is fontos volt az ősi maják szemében. Teljességgel eltérő attitűddel viseltettek a halál iránt, és úgy tűnt, a koponyákat a látomások keresésével azonosították. Csakhogy, mint azt felfedeztük, ez még nem volt minden; ezzel még nem merült ki a koponya felhasználása az ősi maják körében.