.

Feedek
Megosztás
HTML

A kristálykoponyák nyomában 4.rész

A tudósok


A kristálykoponya nemcsak a régészek figyelmét vonta magára. A tudósokat éppúgy izgalomban tartotta a koponya rejtélyes története, és a hihetetlen lehetőségek, melyeket felvetett. Amikor Anna Mitchell-Hedges beleegyezett abba, hogy kölcsönadja a koponyát a Hewlett-Packard számítógépes és csúcstechnológiai vállalatnak, megnyílt a lehetőség az alaposabb tanulmányozásra. A Hewlett-Packard egyike a világ legkiemelkedőbb gyártóinak a számítógépek és egyéb elektronikus berendezések területén. Az elektromos szerkezetek teljes palettáján alkalmaznak különféle kristályokat. A tudósaik így nemcsak a számítógépeknek, de a kristályok fizikai, technikai és tudományos tulajdonságainak is szakértői. A kristálykoponya tesztelésére még az 1970-es évek végén, a Hewlett-Packard kristálytani laboratóriumaiban, a kaliforniai Santa Clarában került sor. Ezekbe a laboratóriumokba látogattunk el, a kaliforniai Szilikon-völgy mélyén, hogy megtudjuk, mit tapasztaltak a tudósok. A teszteket a frekvenciaszabványok csoportjából Jim Pruett felügyelte. Mikorra mi Kaliforniába értünk, ő már régen máshol dolgozott, de Ceri és én beszélhettünk a laboratórium egyik vezető tudósával, Jack Kustersszel, és a kvarckőzeteket használó egységek műszaki vezetőjével, Charles Adamsszel, aki a kísérletek során is jelen volt. A két férfi együttesen mintegy 50 évnyi szaktapasztalatot tudott felmutatni a kristályok szakterületén.


Ahogy Jack és Charles elmagyarázta, a csapat kezdetben még abban sem lehetett bizonyos, hogy a kristálykoponya egyáltalán kvarckőzetből készült. Ami azt illeti, számos más anyag létezik, ami az átlagos vizsgálódás szemszögéből szinte megszólalásig hasonlít a kvarcra, beleértve a különféle műanyagokat és üvegeket is. Még az ólomkristály is, melyből a legtöbb üveg dísztárgy és dekoratív műtárgy készül, valójában egyfajta üveg, és semmi köze a kristályokhoz. Ezenkívül napjainkban már számos mesterséges, azaz "szintetikus" kristály is rendelkezésre áll. A természetes kvarc - vagyis hegyikristály - azonban teljes egészében az anyatermészet terméke. A szó szoros értelmében a földben növekszik, milliárdévnyi idő alatt. A kristályok jobbára mélyen a föld kérgében találhatóak, rendszerint vulkanikus és szeizmikus tevékenység közelében. A folyamathoz hihetetlen mennyiségű hőre és nyomásra, valamint minden esetben egy "magra" van szükség. Ez a mag akkor jön létre, amikor egyetlen szilikonatom intenzív hőhatás és nyomás alatt egybeolvad két oxigénatommal, mely az ugyanazon a helyen foglyul esett roppant forróságú víz, illetve gőz alkotóeleme. Az ily módon fuzionáló atomok egyetlen kristályos szilikon-dioxid-sejtben egyesülnek, és ebből a szubsztanciából tevődik össze a kvarckristály. (Melléktermékként hidrogén keletkezik.) Ezredévek alatt, ha megfelelőek a feltételek, a mag növekedésnek indul. Az őt körülvevő folyadéknak azonban megfelelő arányban kell szilikont és vizet, illetve nagynyomású gőzt tartalmaznia, aminek ráadásul elegendő időn keresztül hihetetlenül intenzív hőhatásnak, illetve nyomásnak kell kitéve lennie. Ahogy az elsődleges fontosságú folyadék átszivárog a szilikon-dioxid első sejtjén, a sejt reprodukálni kezdi önmagát, komplex kristályos szerkezetét egyszerre mindig csak egy atomra átörökítve. A kristály valamennyi sejtje ugyanazt a mintázatot ismétli. Minden sejt önmagában véve is parányi kristály, és minden sejt azt a mintát ismétli, amit az előtte lévő. Ezúton a kristály komplex, háromdimenziós hálózattá növekszik, amit "kristályrácsként" ismerünk; tökéletes geometriai precizitással, ahol minden sejt egyaránt szimmetrikus, és az őt megelőző társa hibátlan mása. Lépésről lépésre, az évek hosszú sora alatt, így jön létre egy darabka tiszta és átlátszó természetes kristály. Természetes állapotában meglehetősen szögletes az alakja, mindig hatoldalú, és egyik irányban fokozatosan hegyes ponttá vékonyodik el. Persze nem minden természetes kvarckristály születik tökéletesnek. Beszivároghatnak különféle szennyeződések, nyomokban vas és alumínium, illetve nagyszámú más anyag is, melyek foglyul esnek a hálóban. Más elemek jelenlétét az elszíneződések mutatják; az alumínium például füstösszürkévé teszi az anyagot, melyet "füstkvarcként" ismerünk; a vas árnyalatnyi rózsaszínt visz bele, kialakítva ezzel a "rózsakvarcot" vagy "cseh rubint", hogy csak e kettőt említsük. A magas radioaktív szint szintén befolyásolhatja a növekedést, és elszíneződésekhez vezethet. Ha a környezetben egyáltalán nincs jelen sem radioaktivitás, sem szennyező elem, csakis akkor jöhet létre tökéletesen tiszta és átlátszó kristály. A kvarc mindazonáltal az egyik leggyakrabban előforduló természetes ásvány. Amint azt Jack elmondta nekünk, jelenkori becslések szerint a földkéreg 80 százalékában megtalálható. Többsége azonban túlságosan is szennyezett, vagy apró a gyakorlati felhasználásra, legfeljebb csak kvarchomokként. És jóllehet a kevésbé tiszta kristályok is lehetnek gyönyörűek, az elektronikai iparban vajmi kevés hasznukat lehet látni. Komoly gondot okoz, hogy az iparágnak nagy és tiszta darabokra van szüksége, melyek meglehetősen ritkák. Napjainkban ezt bizonyos mértékben úgy válaszolták meg, hogy ember által készített, vagy még inkább növesztett, mesterséges, avagy szintetikus kvarcot használnak. Az első kísérletek a mesterséges kvarckristály előállítására, illetőleg növesztésére 1851- ben kezdődtek, de a technika csak a XX. század végére érte el azt a fokú tökéletességet, mely a gyakorlati használat elengedhetetlen előfeltétele. Azokban az időkben, amikor a gyakorlati kísérletek folytak a kristálykoponyával a Hewlett-Packardnál, a gondosan kiválogatott természetes kristályok még mindig az első számú forrást jelentették az elektronikus berendezések számára, viszont napjainkra, amikor a tudósok sikeresen képesek előállítani saját verziójukat, a szintetikus kristályok szinte teljesen kiszorították természetes társaikat a legtöbb elektronikus szerkezetből. A mesterségesen előállított kristály lényegi tulajdonsága, hogy a kristály tisztasága és mérete száz százalékig garantált. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eljáráshoz ne lenne szükség a jó öreg természet segítségére. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen lehetséges módja a mesterséges kristályok készítésének, ha azokat természetes darabokból növesztik. A tudósok végső soron nem tesznek mást, mint felgyorsítanak egy olyan folyamatot, mely rendes körülmények között egy örökkévalóságig tartana, és elérik, hogy az mindössze néhány hét alatt végbemenjen. Ennek az a módja, hogy mesterséges úton létrehozzák az optimális környezetet a növekedés számára.


Egy hatalmas "autoklávban", egy rendkívül kifinomult kemencében, a kvarc törmelékei roppant nyomáson és hőhatás alatt felolvadnak a vízben. A legfontosabb alapanyag azonban továbbra is a jó minőségű kvarc; enélkül a folyamat el sem kezdődhetne. Ezt a gondosan kiválasztott természetes kristályt egyszerűen beleteszik egy nagynyomású főzőedénybe, és a többit a természetre magára bízzák. A környező folyadék növelni kezdi a kristály térfogatát, és az eredményt a végén eltávolítják az edényből, amikor az elérte a megfelelő méretet. De ezek a kristályok, többgenerációnyi tudósmunka termékei, semmivel sem lehetnek tökéletesebbek, mint az eredeti darab kvarckristály, amit a természettől kaptunk. Tekintve a számos anyagot, amit szabad szemmel könnyedén összetéveszthetünk a kvarckristállyal, a Hewlett-Packard tudósainak legelső feladata az volt, hogy meghatározzák, miből is készült a koponya. Az egyik teszt során a koponyát alámerítették egy benzilalkohollal teli üvegtartályban, melynek ugyanaz a sűrűségi és fénytörési mutatója, mint a tiszta kvarcnak. Amint a koponyát beleeresztették a tartályba, az eltűnni látszott. Ez azt bizonyította, hogy hihetetlen tisztaságú kvarckristályból készült. De nemcsak tiszta volt, természetes is. Amikor polarizált fénysugarat irányítottak a koponyára az üvegtartályban, homályos árnyékok avagy "fátylak" tűntek fel, melyek világosan utaltak a természetes eredetre. Ezek az árnyékok a kristály növekedése nyomán keletkezett mintázat parányi eltérései, melyek némiképp a fák évgyűrűire emlékeztettek, és hiányoznak a precízen szabályozott körülmények között, mesterségesen előállított kristályokból. Így a koponya nem valamely műanyagból vagy üvegből készült, és nem volt szintetikus kristályból sem. Az alapanyag kétséget kizáróan természetes hegyikristály volt, a természet műve. A fátylak jelenléte azonban felfedte a koponya egy másik, figyelemre méltó tulajdonságát is. Tekintve a méretet, ami szokatlanul óriási volt a természetes kristályokéhoz képest, néhányan arra kezdtek gyanakodni, hogy a koponya több darabból készült, melyet gondosan egymáshoz illesztettek. A polarizáltfény-próbák azonban kétséget kizáróan igazolták, hogy a koponya egyetlen darab kristályból készült, sőt a különálló állkapocs is ebből került megformálásra. A kristálykoponya valaha egyetlen kőzetkristálytömb volt. A kutatócsoportot teljesen bámulatba ejtette a felfedezés. A tiszta kvarckristály egyike a legkeményebb anyagoknak. A Mohs-féle keménységi skála, melyet az ékszerészek használnak, csak alig valamivel kalibrálja a gyémánt alá. Ez a tény rendkívüli nehézségek elé állítja azt, aki megkísérli az anyagot kifaragni, tekintve annak törésre és morzsálódásra való hajlamát. A koponya a maga nemében páratlan műremek volt, melynek elkészítése a kutatócsoport becslése szerint még a jelenkori elektronikusan vezérelt, gyémántfejű eszközökkel is nem kevesebb, mint egy évbe telne. A csoport azonban levont egy még meglepőbb következtetést is.


Véleményük szerint ugyanis még a modern gyémántfejű szerszámokkal is szinte lehetetlen lett volna egy ilyen hihetetlenül kifinomult objektum kifaragása. A vibráció, a hőhatás és a súrlódás, melyet az ilyen szerszámok keltenek, az olyan finoman cizellált darabok esetében, mint az alsó állkapocs, óhatatlanul is a koponya repedéséhez és töréséhez vezettek volna. Nyilvánvalóan ez a tény sarkallta a tudóscsapat egyik tagját a kijelentésre: - Ennek a koponyának nem is szabadna léteznie! De a kutatócsoport vélekedése, hogy a koponyát nem modern eszközökkel készítették el, több volt egyszerű megérzésnél. A további kísérletek is ezt igazolták. Még a koponya felületének szélsőségesen nagymértékű felnagyítása sem fedte fel a modern szerszámok nyomait; nyoma sem volt az árulkodó, egymással párhuzamos bemetszéseknek. Tekintve, hogy az ilyen jelek nyomait hihetetlenül nehéz eltüntetni, az eredmények a kutatócsoport kezdeti vélekedését támasztották alá - a kristálykoponyát valóban kézzel faragták ki! Ez fantasztikus felfedezés volt, hiszen a kristály kizárólag kézi technikákkal történő megmunkálása hihetetlenül hosszú időbe telik. A tudósok csakis arra gondolhattak, hogy a koponyát lassan és türelmesen, kézzel csiszolták ki az eredeti kristálytömbből, vélhetően folyami homok és víz keverékét felhasználva. Még a rézeszközök vagy ferdevésők használatával is több generációnyi időnek kellett eltelnie, mire a kristálykoponya elkészülhetett! Ugyan a pontos időt lehetetlen meghatározni, a Hewlett-Packard belső magazinja, a Mérték, 300 esztendőnyire becsülte azt! Ahogyan azt Jack és Charles elmagyarázta, bárkik is készítették a koponyát, egy óriási darab szögletes kvarckristályból kellett kiindulniuk - mely mintegy háromszor akkora lehetett, mint maga a koponya -, és amikor nekiláttak a faragásnak, semmilyen módon nem bizonyosodhattak meg arról, hogy a belseje is hasonló tisztaságú, avagy teli van repedésekkel és lyukakkal. Gondosan osztályozniuk kellett a felhasznált homokot szemcseméretük szerint, kezdve a legnagyobb szemekkel, mellyel az általános formát alakították, s fokozatosan haladva az egyre kisebb szemcsék felé, amint a munkadarab egyre részletesebbé vált, végül elérkezve a mikroszkopikusan finom, szinte por alakú homokhoz, mellyel a végső polírozást végezték. Ráadásul, ha bármelyik ponton hibáztak volna, kezdhettek volna mindent a legelejéről. Ha csak egyetlen túlméretes homokszem is hullott volna a felületre, amikor a végső simításokat végezték, újra kellett volna kezdeniük az egész munkát. Valóban irdatlan feladat lehetett. Elmondtam azt a korábban hallott, meglehetősen elrugaszkodott teóriát - melyet az ősi legenda is támogatott, sőt azok közül is sokan, akik huzamosabb időt töltöttek el a koponya társaságában -, mely szerint a koponyát valójában földönkívüliek készítették. Végtére is, ha mi még modern szerszámainkkal sem lennénk képesek megalkotni, hogyan történhetett meg ez egyszerű kézi munkával? A Hewlett-Packard tudósai, érthető módon, elvetették a teóriát. Ahogyan Jack Kusters mondta: Tudósként nehezen tudom elképzelni, hogy azok az emberek - bocsánat, teremtmények - egy másik univerzumból idejönnének, ilyen tárgyakat elrejtenének itt, majd eltűnnének, hogy azután soha többé ne zavarjanak bennünket. Ezek az egyéb alternatívák egész egyszerűen nem férnek bele a lehetséges magyarázatok körébe. Nem hiszek az idegenek létében, így azt a következtetést kell levonnom, hogy a tárgyat emberi kéz alkotta. A vizsgálatok eredménye már önmagában véve is eléggé hihetetlen volt. Ráadásul Frederick Mitchell-Hedges mindezt már a maga korában is sejtette: Legkevesebb 150 esztendőnek kellett eltelnie, mialatt generációk sora dolgozta le élete minden egyes napját, türelmesen csiszolgatva homokkal a hatalmas kristálytömböt, míg végül a tökéletes koponya kialakulhatott. Az Ember 1936-os értekezésében a British Museum munkatársa, Adrian Digby is megjegyezte, hogy "Mr. Burney (vélhetően Mr. Mitchell-Hedges) koponyája nem rokonítható az újabb kori (bronzkori) feldolgozási technikákkal." Mindezek ellenére úgy tűnt, a tudósok cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztották alá: a koponyát teljes egészében kézi munkával készítették el, mindennemű modern fémeszköz segítsége nélkül. Viszont az még a tudósok számára is lehetetlennek bizonyult, hogy meghatározzák, mikor is készült el a koponya. Ahogyan azt Jack és Charles kifejtette, a kvarckristályoknak egyáltalán nincs kora. Az idő múlásával nem korrodálnak, nem kopnak, és semmilyen más formában sem változnak.

 

Valójában éppen ez a kvarc számos szokatlan tulajdonsága közül, mely annyira kívánatossá teszi a modern elektronikai ipar számára. Ez a sajátosság azonban még a radiokarbon kormeghatározást is lehetetlenné teszi. Más anyagok esetében, még ha a kornak nincs is látható nyoma, ahogyan a kristálykoponya esetében, a tudósok rendszerint képesek rendkívüli pontossággal meghatározni mind az alapanyag, mind a feldolgozás korát azáltal, hogy lemérik az anyagot alkotó szénatomok radioaktív bomlásának mértékét. Kvarckristályok esetében ez nem járható út. Így a csoport tudományos felkészültségével, a rendelkezésre álló csúcstechnológiával és a szakmai tapasztalattal sem kínálkozott semmilyen eljárás a koponya korának meghatározására. Lehetett több száz, vagy akár több milliárd éves is. Amennyire meg lehetett állapítani, lehetett olyan ősöreg, akár maga a Föld, sőt még annál is öregebb.

Az is lehetséges volt, hogy már az idők kezdete óta létezett. A Hewlett-Packard tudósai azonban képesek voltak feltárni még egy potenciális kulcsot a kristálykoponya rejtélyéhez. A további tesztek kimutatták, hogy a koponya nemcsak hogy egyetlen természetes kvarckristályból készült, de "piezoelektromos" szilikondioxidból, pontosan abból a természetben előforduló kvarcfajból, melyet széles körben használnak a modern elektronikában. Ahogyan Jack kifejtette, némely kvarckristály piezoelektromos tulajdonságait még a múlt század vége felé fedezte fel Marie Curie férje és a sógora, Pierre és Jacques Curie. A piezo görög szó, anynyit jelent, "összepréselni"; az electrose jelentése pedig "töltésre tesz szert". Hogy a koponya ebből a fajta kristályból készült, azt jelentette, hogy rendelkezett egy pozitív és egy negatív pólussal, akárcsak egy elem. Ennek okán, ha nyomást gyakorlunk a koponyára, vagyis "összepréseljük", akkor képes az elektromos áram gerjesztésére, ha pedig elektromos áramnak tesszük ki a koponyát, megváltoztatja az alakját anélkül, hogy az kihatna a tömegére vagy a sűrűségére! Csakhogy a piezoelektromos kvarckristály, így a koponya is, ebben a tekintetben is anizotrop, ami azt jelenti, hogy a tömegét nem tekintve minden tulajdonsága más a különféle tengelyek irányában. Az elektromos tulajdonságok tekintetében a precíz orientáció az X-Y tengely mentén definiálható; más szavakkal, képes az elektromos áram vezetésére, de csak abban a hat irányban, mely köthető ehhez az X-Y tengelyhez. Minden más irányban szigetelőként fog viselkedni. A kristálykoponya esetében a tudósok megállapították, hogy az vertikálisan "piezoelektromos orientált", ami azt jelenti, hogy az X-Y tengely közvetlenül áthalad a koponya közepén, fentről lefelé. E szerint ha elektromos töltést alkalmazunk a koponya tetőpontjára, az nemcsak az alakját fogja megváltoztatni eközben, de az elektromos áram a koponya tetőpontjáról egyenesen a földbe áramlik. A koponya préselése esetén elektromosság nyerhető, és eléggé különös módon a nyomás irányának megfordítása a kristály elektromos polaritás irányának a megfordulását vonja magával. A Hewlett-Packard csoport tanulmányozta a koponya szokatlan optikai tulajdonságait is, köztük azt a képességét, hogy felbontja az alulról érkező fényt, és a szemgödrökön keresztül fókuszálja. Ez nyilvánvalóan egyedül a koponya optikai tengelye irányultságának a számlájára írható, miután a kvarckristálynak éppúgy van optikai, mint elektromos tengelye. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fény gyorsabban hatol át a koponyán az egyik irányban, mint a másikban. Jack elmagyarázta, hogy a koponya nemcsak ezekre a hihetetlen trükkökre volt képes a normális, többirányú fénnyel, de amikor irányított vagy polarizált fénysugárral vették célba, a fény nemcsak hogy gyorsabban áthatolt rajta az optikai tengely irányában, mint bármely más irányban, de a koponya gyakorlatilag elforgatta a fényt, mely a tengely mentén haladt! A koponya másik jellegzetessége, hogy környezeti értelemben hihetetlenül teherbíró. Ez a piezoelektromos szilikon-dioxid másik olyan tulajdonsága, mely miatt előszeretettel alkalmazzák a modern elektronikában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kristálykoponya rendkívül ellenálló a környezeti behatásokkal szemben. Ez különösen igaz a kémiai változásokra. A legtöbb hasonló természetes anyagot idővel kikezdik különféle kemikáliák, legyen szó savakról, vagy csak egyszerű vízről. A kristálykoponya azonban rezisztens ezekre a behatásokra. Ahogyan Jack kifejtette: A kvarckristály rendkívül stabil, mind fizikális, mind kémiai értelemben, ugyanakkor reagál a fényre és az elektromosságra. és pontosan ez az, ami hasznossá teszi az elektronika számára. A modern tudomány megalkotta a piezoelektromos kvarckristály egy merőben új felhasználási területét is, ahol mint kiváló oszcillátor, illetve rezonátor használatos.


Jack ezt a következőképpen magyarázta el: Ha egy vékony kristályszeletet, melyet az elektromos térrel párhuzamosan metszettek ki, váltakozó elektromos áramnak teszünk ki, elérhető, hogy a kr-istály rezegni kezdjen. A metszett kristály méretei olyanok, hogy legerősebben azon a váltakozó áramú frekvencián fog rezonálni, mely legközelebb áll saját természetes rezgési frekvenciájához. Ezen a rezgésszámon a kristály mechanikus mozgása a váltakozó irányú áramot fogja felerősíteni. Más szóval a kristálynak, ellentétben más anyagokkal, megvan az a rendkívüli tulajdonsága, hogy kontroll alatt tartsa az elektromos energiát, és állandó, precíz frekvencián rezonáljon. Ez, legalábbis teoretikus értelemben, azt jelenti, hogy a koponya vélhetően képes lenne az elektromosság - és ezzel együtt potenciálisan egy adott információ - tárolására, és elektromos impulzusok, illetve az információ rezgéshullámokban történő kibocsátására. Oszcillátorként való használhatósága szintén roppant értékessé teszi a kvarckristályt az elektronikai iparban történő felhasználásra. Megtalálhatjuk például az oszcillátor áramkörökben is, melyek létfontosságúak bármely olyan szerkezetben, ahol az elektromos frekvenciák rendkívül pontos szabályzása alapkövetelmény. Ez kiemelt fontosságú a precíziós elektronikában, különösen az időmérő eszközök területén. Valóban, a kvarckristály napjainkban már megtalálható szinte valamennyi precíziós időmérő szerkezetben, a karóráktól a faliórákig. Még az atomórában is ott van, mely a világ legpontosabb órája, és amelyhez az összes többi időmérőt igazítják. A pontatlanság mértéke itt minden egymillió évben mindössze három másodperc (bár a gyártók csak az első három évre vállalnak garanciát)! A kvarckristály a tudományos haladás homlokterében áll, itt és sok más tekintetben is. Az atomórát használták például arra, hogy leteszteljék Einstein teóriáját, mely szerint az idő sokkal lassabban telik, ha a fénysebesség megközelítését alkalmazzuk. Az óra pótolhatatlan azokban a kutatásokban is, melyek a távoli bolygók szeizmikus tevékenységét hivatottak felmérni. És az egész berendezés egy egyszerű kvarckristályra épül. A kvarc azonban nemcsak a legfejlettebb időmérőkben kapott helyet, de vitális fontosságú az információs technológiában, a telekommunikációban és a tömegkommuniká -cióban, nem is beszélve a navigációs berendezésekről, radarokról és hanglokátorokról, a legfrissebb gyógyászati és ultraszonikus technológiákról. Rendkívüli elektromos tulajdonságai révén szinte az összes elektronikus berendezésben megtalálható, a rádióktól a számítógépekig, a földi televíziós rendszerektől a legfejlettebb telekommunikációs műholdakig, melyek a Föld körül keringenek. Ezek mindegyike ilyen vagy olyan formában, de a kvarckristályokat hasznosítja. Még a határtalan információs szupersztráda is csak a kristályok kutatásának legújabb kori eredményei folytán válhatott valósággá. A kristály tehát valóban ott található a tudományos fejlődés homlokterében. Megbújik a modern számítógépek, elektronikus, telekommunikációs és tömegkommunikációs berendezések legmélyén.
Kijelenthetjük, hogy a kristály jó megközelítéssel megváltoztatta társadalmunk arculatát. Olyan világban élünk, ahol az elektronikus információ és kommunikáció az élet mindennapos részét képezi, és ahol még az időt is elektronikusan határozzuk meg. Képesek vagyunk késedelem nélkül kommunikálni olyanokkal, akik akár több ezer mérföldnyire vannak tőlünk; eltárolni és visszakeresni hatalmas mennyiségű információt, akár egyetlen gombnyomásra. A kristály képezte a magját annak a technológiai forradalomnak, amilyet talán még sosem látott a világ. Oly mértékben váltunk függővé a kvarckristályokat tartalmazó szerkezetektől, hogy azok már életbe vágóan fontosak lettek civilizációnk szempontjából. De vajon a kristálykoponya miért készült éppen abból az anyagból, melynek tulajdonságait és jelentőségét csak most kezdjük felismerni?



/Chris Morton/

Molyember - A jövő ura vagy a képzelet szüleménye?

Az ember a kezdetek kezdete óta megteremtette saját démonait, megfogalmazta félelmeit. A hatvanas évek végén a Molyember tartotta rettegésben és lázban Amerika lakóit...

1966. november 12-én sírásók különös lényt véltek felfedezni a Nyugat-Virginiai Clendenini temetőben. Miközben dolgoztak, hirtelen hatalmas szárnysuhogásra lettek figyelmesek. A látvány, ami eléjük tárult, megváltoztatta az életüket. Valamennyien egy nyak nélküli, szárnyas, közel három méter magas, erős testfelépítésű lényről számoltak be, akinek szemei vörösen izzottak. Testét tetőtől talpig finom szőr borította, színe pedig a szürke egy különös változata volt.

A legenda életre kel

Mindössze három napnak kellett csak eltelnie ahhoz, hogy két fiatal házaspár, akik kocsikázni indultak Point Pleasantból a Nyugat-Virginiai egykori Fegyvergyár területére, ami mellesleg a második világháború idején TNT-gyárként működött, találkozhasson a különös lénnyel. A régi gyár csupán hét kilométerre van Point Pleasanttől, és a McClintic erdő mellett helyezkedik el, amiről pillanatok alatt elterjedt, hogy nagy valószínűség szerint azt választotta otthonául a lény. (Igaz, erre kézzel fogható bizonyítékot a mai napig senki nem tudott felmutatni.)


Roger Scarberry és barátai a találkozást követően napokig nem tértek magukhoz, amiben az is közrejátszott, hogy saját bevallásuk szerint menekülniük kellett, mert a szőrös teremtmény hosszú kilométereken keresztül üldözte őket. A baráti társaság meg sem állt a Mason megyében élő Millard Halstead képviselő házáig, aki jól ismerte a tőle segítséget remélő embereket. Együtt visszahajtottak a régi TNT-gyárig, de még csak nyomát sem találták a bizarr szörnynek.


November 16-án Mr. és Mrs. Raymond Wamsley barátaik társaságában egy régi ismerősükhöz utaztak, akik szintén az egykori gyárterület közelében laktak. Mivel azonban nem egyeztették előre a látogatás időpontját, nem találták otthon Thomasékat, ezért úgy döntöttek, hogy nem időznek a ház előtt, és nem is várják meg őket, inkább azonnal visszafordulnak. Az autó ugyanakkor mindazok ellenére nem mozdult, hogy a gázpedált szinte tövig benyomta az autó vezetője. Az ok egyszerű volt, legalábbis a család elmondása szerint, akik váltig állították, hogy az autóval nem tudtak kitolatni az udvarból, mivel annak útját állta egy hatalmas, szürke színű, szőrös testű szörny, akinek szemei vörösen izzottak. Mivel rettenetesen megijedtek, telefonon segítséget kértek segítséget a rendőrségtől, de mire azok kiértek, a Molyembernek csak hűlt helyét találták..


Ezt követően szinte elszabadult a pokol, alig akadt olyan ember, aki ne találkozott volna személyesen a szárnyas lénnyel, vagy legalábbis ne látta volna messziről. November 24-én négyen számoltak be arról, hogy látták a gyár fölött röpködni a Molyembert. Másnap reggel Thomas Ury a közeli főúton autózott hazafelé, amikor az ő autója fölött is átrepült a vörös szemű szörnyeteg. A hölgyekkel ellentétben ő nem tudott beszámolni sem üldözésről, sem pedig arról, hogy bármit is közölni szeretett volna vele a vörös szemű szörnyeteg. November 26-án Mrs. Ruth Foster, szemben a többi élménybeszámolóval, már nem repülés közben, hanem séta közben figyelhette meg a szőrös alakot.


Az emberek azonban nem érték be ennyivel, a történet kezdett unalmassá válni, ezért várható volt, hogy valaki kiszínezi majd azt. Nos, erre sem kellett sokáig várni: egyre többen számoltak be arról, hogy a különös teremtmény megkergette őket, meg akarta erőszakolni, el szerette volna rabolni a gyermekét… Aztán idővel elcsendesedtek a kedélyek, de valójában csak a karácsonyi készülődés volt az, ami ismét a normális kerékvágásba terelte a dolgokat. Legalábbis majdnem: 1967. december 15-én különös tragédia történt, összeomlott a Silver Bridge-i híd, és a helyiek azonnal a Molyembert kezdték el okolni. A pletyka azonban ez alkalommal még színesebb volt, mint az eddigiek: a helyiek, és néhány ufókutató is azt próbálta bizonygatni, hogy a különös, emberi lény valójában azért jelent meg, hogy figyelmeztessen a veszélyre, és a közelgő bajra, melynek köszönhetően negyvenkilenc ember vesztette életét.
A hihetetlenebbnél hihetetlenebb élménybeszámolók hatására emberek ezrei abban a reményben utaztak a kis megyébe, hogy ne csak a Molyemberrel találkozzanak, hanem azokkal az idegenekkel is, akiknek köszönhetően eljutott a Földre, és akiknek segítségével képes belelátni mások jövőjébe, esetleg egy egész város sorsát megmondja. A parapszichológusok és ufókutatók a mai napig hiszik, a Molyember több mint a képzelet szüleménye, és egészen biztosan nem a sírásók űztek tréfát másokkal. A kriptozoológusok ettől sokkal egyszerűbben fogalmaztak: nem lehet szó másról, mint egy addig ismeretlennek, vagy esetleg kihaltnak vélt, különös madárfajról, amit az indián mitológiákban viharmadárként emlegetnek.

Hogy jönnek ide az ufók?

A kérdést azóta is sokan feltették már, de a válasz egyelőre még várat magára. A Molyember megjelenése után nem sokkal állítólag már nem csupán éjjel, hanem nappal is lehetett látni ufókat, és repülő csészealjakat az egykori TNT-gyár közelében. A bejelentések sokasága a hatóságokat is zavarba ejtette, mivel a bejelentők között egyre több volt a szavahihető személy. A Camp Conley úton áthaladók valamennyien ugyanazzal a problémával szembesültek: minden ok és előzmény nélkül leállt az autójuk. Mikor pedig ez bekövetkezett, a Molyember is megjelent, mintha mondani szeretne valamit. Sőt, bizonyos esetekben olyan erőszakosan hívta fel magára a figyelmet, hogy a szemtanúk hanyatt-homlok menekültek. A leírások viszont minden esetben azonosak voltak: mindenki egyetértett abban, hogy szinte ellent mondva ezzel a fizika törvényeinek a szárnyai üldözés közben sem mozogtak, és mindezek ellenére sem jelentett számára különösebb nehézséget, hogy akár száz kilométeres óránkénti sebességgel is kövessen egy autót, akár hosszú kilométereken át. A vörösen izzó szem szintén mindenkiben megmaradt.


Ahogyan az is, hogy a gyár területén óriási volt az ufótevékenység a híd összeomlásának éjszakáján. Mindezek ellenére a Molyember létezése sok kérdést vetett fel az emberekben: miért van az, hogyha ennyien látni vélték, soha nem hagyott maga után kézzel fogható nyomokat. Nem volt sem egy lábnyom, sem pedig a rejtekhelyét nem találták meg soha.


A legtöbb, amiről beszámolhatunk, az csupán annyi, hogy néhány kutya rejtélyes körülmények között elpusztult. Köztük Mr. Ernest Adkins két hónapos vizslakölyke is, akit 1969. áprilisában egy reggel a kertben talált meg. A kölyök oldalán egy hatalmas, szabályos lyuk tátongott, a szíve pedig mellette hevert a földön… Az eset a tudósok számára is rejtélyes volt: nem tudunk ugyanis egyetlen olyan állatról sem, ami úgy tudná kihasítani egy kutya szívét az oldalán keresztül, hogy azon nem ejt más sebet, vagy éppen ne lakmározna a belső szerveiből. A lényt ez év végén, vagyis 1969-ben látták utoljára a gyár közelében. Egyesek szerint ma is ott él a régi épületek között, de mivel belátta, hogy az emberek képtelenek megérteni üzeneteit, inkább elrejtőzött a világ szeme elől. Ki tudja, milyen katasztrófa előtt bukkan fel ismét?


A vész madara


Szárnyas lények létezéséről Babilon pusztulása óta számolnak be szemtanúk, írásos emlékek. A fura teremtmény egyesek szerint nem más, mint a vész madara, de az sem kizárt, hogy ő maga az, aki előidézi a szerencsétlenséget.
1985-ben a Mexikóvárost sújtó hatalmas földrengés előtt jelent meg, míg 1986-ban, közvetlenül a csernobili katasztrófa kitörése előtt a reaktorban dolgozók közül többen is arról számoltak be, hogy egy hatalmas, fekete madárszerű lényt láttak elrepülni az atomerőmű fölött. A vész madara pedig akkor is jelen volt, amikor bekövetkezett a robbanás.


Sőt, 2001-ben az ikertornyok ledőlése közben is a Molyembert sikerült lencsevégre kapni, igaz, a fotó hitelességét azóta is vizsgálják.
És a felsorolásnak ezzel még nincs vége: a szárnyas teremtmény nem csak kutyák és néhány ember haláláért tehető felelőssé, a georgiai Tbilissi nevű város lakóinak is próbált üzenni, mielőtt a földrengésben megsérült volna a Szent Dávid templom.
Vajon képesek vagyunk befogadni azt a tudást, amivel rendelkezhet?
/ezo.tv/

A kristálykoponyák nyomában 3.rész

A koponya egy másik lehetséges eredetére akkor bukkantunk, amikor újra áttanulmányoztuk Sibley Morrill írásait. A beszámolókból kitűnik, hogy Morrillnak is megvoltak a maga kételyei a lubaantuni felfedezés történetével kapcsolatban. Ezért saját teóriát állított fel arról, hogyan juthatott Mitchell-Hedges a koponyához.

A XIX. század vége felé széles körben elterjedt a szóbeszéd, hogy a mexikói elnök, abban az időben Porfirio Díaz, egy titokzaos kincs birtokában van, mely magában foglal egy vagy több kristálykoponyát is. A kincsek állítólag egyik uralkodóról a másikra szálltak, és ezek biztosították a tulajdonosnak az uralomhoz szükséges hatalmat. A XIX. század vége és a XX. század eleje komoly zavargásokat hoztak magukkal Mexikóban; polgári engedetlenségi mozgalmakat, majd polgárháborút, melynek végén az elnököt is megfosztották
hatalmától. A kincsekre a szóbeszéd szerint a felkelők tették rá a kezüket, majd hadizsákmányként felosztották egymás között. A rebellisek egyike nem volt más, mint a nemzeti hős Pancho Villa, akinek az oldalán Frederick Mitchell-Hedges állítólag kényszerűségből harcolt, még 1913 -14-ben. Ez vezetett el azokhoz a spekulációkhoz, hogy Mitchell-Hedges kristálykoponyája egyike azoknak, melyek eredetileg a mexikói uralkodókhoz tartoztak, és Mitchell-Hedges Pancho Villa embereitől szerezte, akik viszont a
mexikói elnöktől lopták el.


Sibley Morrill rá is mutat a tényre: Fontos tudni, hogy a mexikói kormányzat bizonyos magas rangú tisztviselője azon a nem hivatalos véleményen van, hogy Mitchell-Hedges Mexikóban tett szert a koponyára, amit, ahogyan számtalan más művészeti emléket... illegálisan vittek ki az országból.


Sibley Morrill gyakorlatilag egész könyvét annak a szövevényes teóriának a fejtegetésére szenteli, hogy Mitchell-Hedges valójában a brit kormányzat kémjeként vett részt az első világháborúban, és Pancho Villa oldalán harcolt, a legendás irodalmi alak, Ambrose Bierce társaságában, akinek Mexikóban ugyanezekben az időkben rejtélyes körülmények között nyoma veszett. Morrill vélekedése szerint Bierce az amerikaiak kémjeként szolgált. Mind Nagy-Britanniának, mind az Egyesült Államoknak értékes olaj-, gáz- és ásványi érdekeltségei voltak itt azokban az időkben. 1913-ban a mexikói olajmezők szolgáltak elsődleges olajforrásul a brit haditengerészeti flotta számára; az amerikai kormányzat viszont kiemelt figyelmet szentelt annak a szóbeszédnek, hogy mind a japánok, mind a németek fegyverekkel és gyakorlati tudnivalókkal segítették a mexikói felkelőket, remélve, hogy ezzel elérhetik közös céljukat, az Egyesült Államok megszállását. Morrill meggyőződése szerint Mitchell-Hedges és Bierce feladata abban állt, hogy beszivárogva Pancho Villa hadseregébe megszerezzék azokat az életbe vágóan fontos információkat, melyek segítségével meg lehetett jósolni a valószínűen bekövetkező eseményeket, ha egyszer Pancho Villa lesz Mexikó elnöke. Ebben az esetben Mitchell-Hedges a koponyára egy afféle titkos kém küldetés során bukkant volna, és így nyilvánvalóan valóban jó oka lett volna rá, hogy ne fedje fel ennek körülményeit. Ha azonban egy korábbi, mexikói látogatása alkalmával tett volna szert rá, mégis hogy az ördögbe tudta volna elrejteni a közbeeső
esztendőkben? Ráadásul vélhetően egyetlen kristálykoponya sem lehet olyan értékes, hogy egy jómódú férfi ne vehesse meg csak úgy a lánya születésnapjára, különösen ha figyelembe vesszük a rendkívüli kockázatokat, felborult csónakokat és a többit, amivel Mitchell-Hedgesnek szembe kellett néznie. A feltevésre, hogy apja azért dugta volna el a koponyát, hogy ő megtalálhassa, Anna ennyit mondott: "Micsoda ostobaság." Apja nyilvánvalóan nem ölt volna bele több ezer fontot egy expedícióba, "csak hogy eláshasson
egy kristálykoponyát". Akkor hát honnét származik ez a kristálykoponya? Maja, ahogyan Anna hitte? Egy maják előtti civilizáció relikviája?

A mexikói uralkodó nagy értékű, ám lopott tulajdona? Ekkorra újabb felfedezést is tettünk, ami ismét más színben világította meg a koponya rejtélyes természetét. Abbeli igyekezetünkben, hogy többet tudjunk meg a Mitchell-Hedges-féle koponyáról, kapcsolatba léptünk Elizabeth Carmichaellel, a londoni British Museum őstörténeti részlegének helyettes kurátorával. Legnagyobb meglepetésünkre ő arról informált bennünket, hogy a valóságban - ahogyan az ősi legenda is utalt rá - nem csak egy kristálykoponya létezik, sőt ami azt illeti, a British Museum is rendelkezik egy példánnyal!

Chris és én késlekedés nélkül elindultunk, hogy többet is megtudhassunk erről. A British Museum őstörténeti gyűjteménye London központi részén, a Picadilly Circus mögött, egy eldugott helyen található. A második rejtelmes koponya egy üvegvitrinben feküdt, a múzeum első emeletén, a lépcsőfordulóban; de valamiért nagyon is idegenszerűen hatott a totemoszlopok és a Pápua Új- Guinea-i fafaragások között. Ez a koponya is hihetetlenül tisztának és anatómiai pontosságúnak bizonyult. Megközelítőleg olyan méretűnek és alakúnak tűnt, mint egy kisebb felnőttkoponya, bár a kristály minősége egy kissé homályosabb volt, és a faragás alapján inkább tűnt stilizáltnak, mint a Mitchell-Hedges-féle koponya. Bár ez is egyetlen darab kristályból készült, közel sem mutatkozott olyan élethűnek, mint korábban látott társa. Az általános méret és forma tekintetében
ugyan megegyeztek, de a szemgödröket itt csak mély, tökéletesen kerek lyukak szimbolizálták; a fogak kevésbé voltak részletesek, és hiányzott a különálló állkapocs is. Mindezek ellenére ez a koponya is nagyon szemrevaló látvány volt. A koponya vitrine alatt az alábbi leírást olvashattuk: Azték szobor. Természetes kristályból készült koponya. Mexikó. Feltehetőleg azték darab. Kora: i. sz. 1300-1500. A darab stílusa arra utal, hogy az azték periódusból datálódik. Ha azonban, ahogyan a faragás egy vonala mutatja, megmunkálókorong is felhasználásra került, akkor a spanyol hódítás utánról származó darab. Hossza: 21 centiméter. 1898. 1. A leghalványabb utalás sem történt arra, hogy a koponya talán a majáktól származik. Még az is lehet, hogy nem klasszikus darab. Miután alaposan megnéztük a koponyát, lesétáltunk a faburkolatú könyvtárszobába, hogy találkozzunk Elizabeth Carmichaellel. A hölgynek professzionális modora volt, gyors és tárgyilagos. Elmondta, hogy gyakorta jön ki úgy a dolgozószobájából, hogy különféle embereket talál itt, akik órák hosszat a koponya előtt állnak. Közölte, hogy fel nem tudja fogni, minek jönnek el az emberek egy múzeumba, ha csak azt a koponyát bámulják, amikor annyi csodálatos dolog van itt még azon kívül, ráadásul ő személy szerint semmi esztétikust nem talál a koponyában. Kifejtette, hogy valamikor a szennylapok hasábjain még egyfajta kétes dicsőségre is szert tett. Legnagyobb ellenérzésére a személyzet bizonyos tagjai azt a szóbeszédet kezdték terjeszteni, hogy a koponya magától mozogni kezdett a lepecsételt vitrinben! A lapok még azt is hozzátették, hogy a múzeum takarítószemélyzete ragaszkodott hozzá, hogy éjjelre a koponyát egy ruhadarabbal takarják le, annyira rettegtek tőle. Megkérdeztem, hogy szerinte van-e valami alapja a pletykáknak. Elizabeth Carmichael egyszerűen azt felelte, hogy ha a koponya mozgott is magától, akkor az csakis az utcán elhaladó teherautók által keltett természetes rázkódás következtében történhetett, vagy valami más, hasonlóan természetes jelenség nyomán. Megjegyezte azt is, hogy rettenetes, mennyi nevetséges babona övezi azt a koponyát, és milyen hihetetlen kijelentések kapcsolódnak hozzá, melyek szerinte egytől egyig képtelenségek. Megvallotta viszont, hogy ő maga se maradna szívesen vele kettesben egy szobában. Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a British Museum kristálykoponyájának eredete legalább olyan rejtélyes és vitatott, mint a Mitchell-Hedges-féle koponyáé. A múzeum feljegyzései szerint a Tiffany'snél vették, 1898-ban, New Yorkban. Állítólag a spanyol zsoldosok hozták magukkal Mexikóból, és mindig is azték eredetűnek tartották. Az aztékok - akik néhány száz mérföldnyire északnyugatra és néhány évszázaddal később éltek a majáknál, a mostani Mexikó középső részén - ismereteink szerint még rögeszmésebben vonzódtak a koponyákhoz, mint a maják. Elizabeth Carmichael azonban azt is elmondta, hogy valójában egyáltalán nem bizonyított, hogy a British Museum honnét is szerezte a koponyát. És - jóllehet megvan az esélye, hogy valóban eredeti azték darab - éppúgy lehet modern kori hamisítvány is. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a British Museum koponyáját egy alkalommal, még 1936-ban, a Mitchell-Hedges-féle koponyával együtt vetették vizsgálat alá, és erről az összehasonlító tanulmányról
egy cikk is jelent meg az Ember című folyóiratban, a Nagy-britanniai és Észak-írországi Királyi Antropológiai Intézet lapjában. A hölgynek volt is a cikkből egy példánya az irodájában. Ahogyan végigolvastuk az összevetés részleteit, úgy tűnt, akkoriban is kibontakozott egy vita a két műremek jellegzetes vonásai körül.

A tanulmány egyik tudós közreműködője szerint a British Museum koponyája az eredeti Mitchell-Hedges-féle koponya másolata, miután az sokkal részletesebb és anatómiai szempontból helytállóbb, míg mások szerint ennek éppen az ellenkezője volt az igaz. Akármi is volt az igazság, a cikk írói arra a következtetésre jutottak, hogy a két koponya feltehetően ugyanabból a forrásból származik. Az értekezés azonban nem tudta megválaszolni a kérdést, hogy mennyi idősek valójában a koponyák. A technikát nem hívhatjuk segítségül relatív koruk megállapításában, miután egyik esetben sem bukkantunk azonosítható megmunkáló eszközök nyomaira, és bizonyos, hogy egyik darabot sem készítették acél (értsd: modern) szerszámokkal. Megkérdeztem Elizabeth Carmichaeltől, hogyan lehet megállapítani, hogy egy adott koponya valójában "modern kori hamisítvány", vagy sem. Elmondta, hogy a jelenlegi tudományos eljárások egyszer és mindenkorra tisztázhatják a kérdést. Amikor megkérdeztük, hogy filmre vehetnénk-e egy ilyen tesztet, javasolta, hogy vessük fel ezt az intézmény vezetőjének, és elmondta, hogy huzamosabb időbe is beletelhet a hivatalos engedélyek megszerzése, de időközben legalább áttekinthetjük a British Museum feljegyzéseit saját koponyájukról, illetve a Mitchell-Hedges-féle koponyáról, és ezzel is előbbre jutunk a kutatásban. Ahogy végighaladtunk ezeken a feljegyzéseken, egy újabb probléma adódott Anna Mitchell-Hedgesnek a felfedezésről szóló történetével. A British Museum Lubaantunra vonatkozó feljegyzései között szemmel láthatóan nyoma sem volt a Mitchell-Hedges-féle koponya felfedezésének, habár ezek többezernyi, az ásatás helyszínén talált tárgyat vettek lajstromba. Megtudtuk azt is, hogy a British Museum munkatársa, James Joyce kapitány még a húszas években meglátogatta Mitchell-Hedges táborát Lubaantunban, hogy tanulmányozza az ásatásokat, és nyilvánvaló, hogy egyetlenegyszer sem említették előtte a kristálykoponya felfedezését. A Mitchell-Hedges-expedíció más tagjai, kiváltképp Dr. Thomas Gann vagy Lady Richmond Brown, soha nem beszéltek a nyilvánosság előtt a koponya felleléséről. Anna Mitchell-Hedges azonban így érvel: - Apám a különféle lubaantuni felfedezéseket és egyéb eseményeket mindig a társaság azon tagjainak a számlájára írta, akik azt megtették, és kínosan lelkiismeretes volt abban a kérdésben, hogy átengedje nekik a publikálás jogát. Ez magyarázza a férfi önéletrajzának azon kitételét is, hogy Anna szolgál a "további részletekkel". Ismét nekiláttunk tehát, hogy vessünk még egy pillantást Frederick Mitchell-Hedges visszaemlékezéseire. Végül találtunk is egy rendkívül egyszerű magyarázatot arra, miért mutatkozott Mitchell-Hedges vonakodónak abban, hogy felfedje, hogyan tett szert a koponyára, miért nem tűnik fel a koponya a British Museum feljegyzéseiben, miiért nem láthatta James Joyce kapitány, és miért nem beszélt róla soha a társaság többi tagja. Frederick Mitchell-Hedges eléggé közérthető utalást tett erre, a Lubaantun elfeledett városának felfedezésével foglalkozó részben. Elsődleges célunk volt informálni Őfelsége kormányát a felfedezésről, és, miután személyesen is találkoztunk Brit Honduras helyhatóságának vezetőivel, az határozatában a rendelkezésünkre bocsátott egy húszéves, teljes körű koncessziót, a romok környezetének hetven négyzetmérföldes területén belül.


Hogy hogyan volt képes Mitchell-Hedges nyélbe ütni egy ilyen egyezséget, az kiviláglik George G. Heye sajtónyilatkozatából, melyet mint az Amerikai Indiánok Múzeumának vezetője tett, és amelyben kifejti: Mitchell-Hedges az expedíciót azzal a feltétellel folytatta le, hogy leletei a New York-i intézményhez Amerikai Indiánok Múzeuma, illetve a British Museumhoz kerülnek. Tekintve az egyezséget, mely valamennyi leletet automatikusan e két múzeum valamelyikébe juttatott, csoda-e, hogy nem történt egyetlen említés sem a kristálykoponyáról? Ahogyan Anna rámutat: - Ha akkor valóban a birtokunkban lett volna a koponya, amikor megtaláltuk, automatikusan a múzeumba került volna, akárcsak minden más. Ha a kapitány is láthatta volna, egyből a British Museumba vitte volna. - Akárhogyan is történt, bármi is volt az igazi indok, mire Joyce kapitány megvizsgálta az ásatások helyét, a koponyát már visszaadták a majáknak. Így azután az sohasem végezte a British Museumban. Anna buzgón bizonygatja azt is, hogy ha a koponyát nem Lubaantunban találták, akkor miért van az, hogy a belize-i kormányzat, és némely alkalommal a British Museum is, még mind a mai napig a magáénak követeli, és ragaszkodik a visszaszolgáltatásához? Az Elizabeth Carmichaelhez hasonló akadémikusok és archeológusok számára azonban kínálkozik még egy probléma. A British Museum XX. század eleji feljegyzéseiben két írásos dokumentum foglalkozik kristálykoponyával, de ezek egyike sem köthető Lubaantunhoz. Egyikük az a cikk - amit mi is olvashattunk -, mely az Ember 1936. júliusi számában jelent meg. Ez az értekezés következetesen úgy utal a koponyára, mint ami nem a British Museum birtokában áll, hanem "Mr. Sydney Burney tulajdona", és egyetlen szóval sem említi Mitchell-Hedgest. Azt is megjegyzi, hogy "a koponya jellege szinte a felvilágosodás korának anatómiai tanulmányait tükrözi vissza", bár nem találták nyomát az alkalmazott szerszámoknak. A másik utalás egy kézírásos feljegyzés a múzeum egyik korábbi kurátorától, mely szerint a Sotheby's 1943. szeptember 15-én, Londonban tartott árverésén 54-es tételként kalapács alá került egy kőzetkristályból készült koponya is. A legmeglepőbb mindebben az, hogy a tárgyat e feljegyzés szerint is egy londoni műkereskedő bocsátotta áruba, bizonyos W. Sydney Burney, és nem Frederick Mitchell-Hedges. Ami azt illeti, a feljegyzés azt is megemlíti, hogy a British Museum már korábban is tett egy sikertelen kísérletet a koponya megszerzésére, amit "akkor Mr. Burney vásárolt meg", aki "a későbbiekben eladta, ráadásul nem másnak, mint Mr. Mitchell-Hedgesnek, mindössze 400 fontért"! Ez a nyilvánvalóan bizalmas ügylet 1944-ben köttetett. Ezek a Mitchell-Hedges-féle koponyáról szóló, és minden bizonnyal  legrégebbi írásos feljegyzések arra indítottak bizonyos archeológusokat, közöttük Elizabeth Carmichaelt is, hogy azzal érveljenek, Frederick Mitchell-Hedges valójában nem Lubaantun romjainál bukkant a koponyára, hanem 1944-ben, Londonban egész egyszerűen megvásárolta azt egy Mr. Burney nevű férfitól, aki feltehetőleg régiségkereskedelemmel foglalkozott. Ez a két írásos emlék az alapja sokak kijelentésének is, hogy a koponya valójában egyáltalán nem ősi, hanem modern kori és vélhetően európai eredetű, a XIX. század végéről vagy a XX. század elejéről. Mostanra nyilvánvaló okokból magunk is kételkedni kezdtünk Anna Mitchell-Hedges történetében. Anna azonban egyszerű választ kínált ezekre a kételyekre. Szerinte Mr. Burney a család barátja volt, aki pénzt kölcsönzött az édesapjának, és a koponya szolgált ennek fedezetéül. Amikor Mr. Burney értékesíteni akarta, apja egyszerűen kifizette az adósságát, és visszavette a koponyát. Ez megmagyarázná, miért vonta ki a rejtélyes Mr. Burney a koponyát az aukcióból, és adta el bizalmasan Mitchell-Hedgesnek, ahelyett hogy egyszerűen odaadta volna annak, aki a legmagasabb ajánlatot teszi. Egy másik érdekes, bár lehet, hogy csak véletlenszerű következménye az adásvételnek, hogy ettől kezdve senki sem vitathatta el, hogy a Mitchell-Hedges család a koponya jogos és törvényes birtokosa. Kérdés maradt persze, hogy a Mitchell-Hedges-féle koponya modern utánzat, vagy valóban a legendák ősi koponyája? A vélekedést, hogy modern és ráadásul európai eredetű, számos archeológus osztotta azok közül, akikkel beszéltünk, és a British Museum aktái alá is támasztották mindezt, bármit is mondott Anna Mitchell- Hedges. Így azután megkérdeztük Annától, engedélyezné-e, hogy a koponyát olyan teszteknek vessük alá, mely egyszer és mindenkorra szertefoszlatja a kételyeket. Némiképp meglepve hallottuk, hogy egyszer már végigcsinálták "vele" ezeket a tudományos teszteket. Az alapos vizsgálatokat évekkel ezelőtt a híres számítógépes cég, a Hewlett-Packard kristálytani szakértői végezték el. Anna állítása szerint "feltétlenül érdekesnek" fogjuk találni az eredményeket, de ha a részletesebb véleményre is kíváncsiak vagyunk, legjobb lesz, ha felkeressük őket, és magunk beszélünk velük. Így tehát késlekedés nélkül elindultunk, hogy beszéljünk a Hewlett-Packard tudósaival.





/Chris Morton/